Old Time RNR Magazine

Kik vagytok ti öregek? ’The Who – Live in Hyde Park 2015’ (kritika)

2016. március 24. - Sebők_Tamás

the_who_2016.jpg2013 októberében a The Who gitárosa, Pete Townshend bejelentette, hogy az ikonikus angol rockcsapat 2015-ben búcsúturnéra indul. Egyik szemem sír, a másik nevet – gondoltam egyből. Nagy-Britannia is azonnal felkapta a fejét a bejelentésre, és a Glastonbury és a Hyde Park fesztiválok headliner pozíciójára rakták a The Who-t.

2015 júniusában lejátszotta a csapat a koncertet a londoni Hyde Park-ban, amiről koncertfilm is készült: ’The Who – Live in Hyde Park’ címmel. Sajnos a zenekart is érték jócskán veszteségek. A világ egyik legjobb dobosaként ismert Keith Moon 1978-ban, basszusgitárosuk, John Entwistle pedig 2002-ben hunyt el. Ha őket nem is sikerült pótolni, azért az elvárt szintet teljes mértékben hozta a Pino Palladino és a Zack Starkey alkotta ritmusszekció.

A film egy rövidebb introval indít a koncert előtt, ami a ’60-as években a londoni fiatalság által képviselt mod szupkulturát eleveníti fel pár perc erejéig. A The Who is szimpatizált a modokkal, főleg Townshend szívéhez állt közel ez a világ. Utána viszont megérkezünk a Hyde Park-ba, ahol 70.000 fő várja Daltrey-ékat a színpadra.

Elzárkóznék attól, hogy sorba mondjam, hogy milyen dalok következtek egymás után. Hidjétek el, amit egy 50 évet felölelő The Who búcsúkoncertnek be kell mutatni, azt bemutatja. Kiemelném Roger Daltrey hangját. Eddig is Top 5 énekeseim között szerepelt, és szerintem dícséretes, hogy így 72-höz közeledve is ennyire megőrizte hangja azt a keménységet, erőteljes ízt, amit fiatalon.

Townshend is hozta a régi formáját. Nem bonyolította túl a hangszerelést, 3 stratocasterrel nyomta végig a koncertet. A híres karkörzése elmaradhatatlan volt, többször is bemutatta. A hangszereit most épen hagyta és bár kora az akrobatikus ugrándozásokban gátolta, azért rajta lehetett leginkább látni, hogy a koncert első akkordjától az utolsóig minden apró porcikája élvezi a zenélést.

A film különböző részekre vágja a koncertet, melyek között Townshend és Daltrey beszélnek életútjukról, zenei felfogásukról. Persze a koncert közben is mentek a nagy okosságok a két vezértől, az egyik kedvencemet a gitáros hozta fel a ’The Kids Are Alright’ előtt: „Amikor dalokat írsz, magadnak írsz. Megírod, majd előadod őket, és hozzád tartoznak.” – majd gúnyosan hozzátette: „Autógyáraknak is eladhatod őket, de attól még hozzád tartoznak.”  

Azt gondolom, gyönyörű lezárása ez a koncertfilm fél évszázad kitűnő munkájának. A The Who örökre beírta a nevét a nagy Rock ’N’ Roll könyvbe, és hogy senki ne érzékenyüljön el, a koncert befejeztével a napfényes Kaliforniába kapcsolt át a rendező, ahol egy klasszikus gitáron Iggy bácsi adja elő nekünk a ’My Generation-t’. Én azért maradnék az eredeti változatnál, de szeretjük az öreg Iggy-t is nagyon.

A bejegyzés trackback címe:

https://otrnrmagazine.blog.hu/api/trackback/id/tr538523994

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása