Habár sosem voltam “mod”,vagy The Who-szakértő, és valahogy mindig a Stones és a Beatles pártján álltam a brit “nagy generáció” zenekarai közül, mégis nagyon izgatottan vártam a szerdai koncertet, már csak azért is, mert szerencsésnek érezhettem magam, hogy – bár búcsúturnéján, de – láthattam végre a világ egyik legnagyobb hatású zenekarát. Valamiért Magyarországon a Who zenéje nem vert annyira gyökeret, mint nagy vetélytársaiéi (Zeppelin, Stones), talán túlságosan szofisztikáltak és túl “britek” voltak nekünk. Én is inkább a telt akkordos egyszerűbb, zúzósabb, rockosabb dalaikat kedvelem, a “rockoperás” Who-t inkább meghagyom az igazi rajongóknak.
Mindenesetre volt szerencsém egy igazi Who-rajongócsapattal együtt utaznom a koncertre, akik közül egyikük (egy híres rendező), – a nagy generáció tagjaként – rengeteg jópofa anekdotát mesélt a ’60-as évek budapesti ifjúságáról, a bulikról, koncertekről, és arról, hogyan élték meg “real time”-ban a Who megjelenését, a My Generation és a többi nagy sláger berobbanását. Szóval az oda és vissza vezető úton sem unatkoztam.
Szeretek Bécsbe járni koncertekre. Nem a közönség miatt, mert az osztrákok nagyon halvérűek, nem buliznak, látszólag egykedvűen nézik a koncerteket. (Who-rajongó barátaim szerint egyébként a Who-t  Londonban kell látni, mert az az igazi, az ottani közönség tudja igazán értékelni a bandát.) Viszont a bécsi körülményeket imádom, nincs lökdösődés, általában jól szólnak a koncertek, minden szervezetten, olajozottan működik, és a sörért sem kell sorban állni egy percnél tovább. És ami a legfontosabb, egy csomó zenekar, előadó még mindig megáll Bécsnél, és nem jön tovább.

Az előzenekar a fiatal brit Slydigs volt, akik nem tettek rám túl mély benyomást, leginkább a 2000-es évek sikerzenekara, a Jet jutott eszembe róluk, jó fazonok, ügyes zenészek, de a dalok, főleg a refrének, nagyon sablonosak, unalmasok, felejthetőek. Nyilván a management lát bennük valamit, ha befizették őket erre a turnéra, de szívesebben néztem volna valami ütősebb produkciót.

Az átszerelési szünetben a központi nagy kivetítőn egy slide-showt láthattunk, melyben a Who visszaemlékezett a banda történetének legfőbb állomásaira, illetve lerótta tiszteletét azon személyek előtt, akikkel együtt dolgoztak az évek folyamán. Majd elsötétült a színpad, és fél 9-kor mindenféle intro és egyéb csinnadratta nélkül a két veterán sztár, Pete Townshend és Roger Daltrey, valamint hat zenésztársuk felsétáltak és belevágtak a Who are you című örökérvényű darabba, amit mindenki ismerhet, ha máshonnan nem, legalább a C.S.I. főcíméből.

Szinte megállás nélkül jöttek a nagy slágerek (The Kids Are Alright, I Can See for Miles My Generation ). A profi kísérőcsapatnak hála, a dalok nagyon jól, szinte lemezminőségben szóltak, a ritmusszekció pedig egyszerűen zseniálisan teljesített. Szinte mindenki énekelt, így azok a telt vokálok (Who are you, Join Together, Pinball Wizard) sem hiányoztak, amiket a lemezeken, a stúdióban anno precízen megcsinált az együttes. A kísérőbandából érdemes kiemelni mindenképpen Zakk Starkey dobost, aki nem más, mint Ringo Starr fia, és aki már évek óta dobol a Who-ban, tökéletesen hozva Keith Moon stílusát, teljesen hasonló dobszerkóval. Megjegyzem, évekkel ezelőtt láttam Starkey-t az Oasisben is dobolni, és ott is bravúros volt.

Érdekességképpen említeném még meg a zenekar ritmusgitárosát, Pete Townshend öccsét Simon-t, akit nagyon irigylek,hiszen nyilvánvalóan ő a világ egyik legszerencsésebb embere, mert ennél tutibb session-gitárosi melót gitárosként nem tudok elképzelni. Rajtuk kívül van még három (!) billentyűs a zenekarban, biztosítva a szinte tökéletes hangzást. Nagy örömömre megszólaltak olyan kevésbé elcsépelt, de nagyszerű nóták is, mint a Relay, a Bargain vagy az 5.15 is.

A koncert viszont számomra kicsit leült a közepe felé, mert a lendületes dalok után elkezdődtek a balladák, és volt egy-két olyan dal, amit nem igazán értettem, miért játszik a zenekar (pl. az instrumentális The Rock), ugyanakkor kimaradtak olyan slágerek, mint a Can’t Explain, vagy a Real Me. Mindez persze nem vont le semmit buli értékéből, hiszen mégiscsak egy hatalmas életműből kell válogatni, és azt is figyelembe kell vennünk, hogy az alapító tagok, már mindketten 70 felett járnak, ebben a korban már aprólékosan meg kell tervezni a koncert minden pillanatát, hogy bírni lehessen. Townshend az I’m One előadásakor (mely dal elejét figyelmetlenségből elrontotta, és újrakezdte), önironikusan élcelődött a korával, meg, hogy mennyire nehéz ez a munka, majd a koncert végén is elmondta, hogy igazából 16 évesnek kellene lennie, hogy bírja ezt az egészet.

Ettől függetlenül (bár a páros lábbal ugrálást, meg a gitártörést már nem vállalja) a jellegzetes karlendítéses gitározás azért befigyelt folyamatosan. Személy szerint kicsit azt sajnálom, hogy csak Fender Strato-val játszik, és bizonyos nótáknál (pld. Won’t Get Fooled Again) nagyon hiányzott a zsíros Gibson Les Paul-hangzás.

Roger Daltrey nagyon jól tartja magát. Hangilag már hiányoznak a magas fekvések, de tisztességesen végigtolja a bulit, pörgeti a mikrofont, énekelteti a közönséget, mondjuk nincs az a stenk mint pld. a szintén 70 felett járó Jaggernél, de Who-nál talán nem is hiányzik. Érdekes, hogy a színpadkép is sokkal klubbosabbra van véve mint pld. a Stones-nál, a zenekar össze van sűrítve a színpad közepére, nincs nagy mozgási lehetőség. Viszont profin megkomponált háttérvetítés megy végig, képek, videók a régi időkből, animációk, aktuálisan kapcsolódva az adott dalokhoz.

A koncert a vége fele ismét beindult, és az utolsó pár dalt (Pinball Wizard, See Me, Feel Me, Baba O’Riley) a banda szinte szünet nélkül játszotta a katartikus fináléig (Won’t Get Fooled Again). Ráadás nem volt, de nem is hiányzott, érezhető volt, hogy ez egy így felépített műsor. A koncert végén Townshend és Daltrey bemutatták a banda tagjait, néhány szót még szóltak, és elköszöntek. Valószínűleg már nem fogjuk többet így látni őket együtt, mint a Who zenekar tagjait, valahogy mégsem volt “búcsúkoncert-érzésem” a buli végén.

Az biztos, hogy 2017-es dátumokat már látok a hivatalos honlapon.

The Who @ Stadthalle, Bécs Setlist:

Who Are You
The Kids Are Alright
I Can See for Miles
My Generation
Relay
Behind Blue Eyes
Bargain
Join Together
You Better You Bet
5:15
I'm One
The Rock
Love, Reign O'er Me
Eminence Front
Amazing Journey
Sparks
The Acid Queen
Pinball Wizard
See Me, Feel Me
Baba O'Riley
Won't Get Fooled Again

Kőváry Péter

Fotók: Bildagentur Zolles KG - Markus Wache