Sorsfordító korongok - Pintér Miklós (Grungery)

2017. május 28. - OldTimeRNRMagazine

miki.jpg

Ritkán van aktualitása egy Sorsfordító korongok összeállításnak, ez a rész azonban egy nagyon szomorú esethez is köthető. Pintér Miki, a Grungery alapító újságírója mesél életének meghatározó lemezeiről, melyekben a nemrégiben elveszített Chris Cornellnek is meghatározó szerepe volt/van. Véleményem szerint Miki a hazai könnyűzenei újságírás kiemelkedő alakja. Elhivatottsága, precizitása példaértékű, öröm számomra, hogy elfogadta felkérésünket.

Pokolgép - Pokoli színjáték (1987)

„A szüleim elsősorban Beatlest, Rolling Stonest, Queent és Deep Purple-t hallgattak, úgyhogy az alapokat már korán megkaptam, bár őszintén szólva arra nem emlékszem, hogy családilag együtt headbangeltünk volna az ágyon vagy ilyesmi. Aztán 10 éves koromban Komárom határon túli részébe látogattunk egy ismerős családhoz. A két fiútestvér közül a kisebbik srác – úgy 4-5 évvel lehetett idősebb nálam -, valami elképesztően cool arc volt. Egy jóvágású gyerek, aki mindenféle menő dolgot csinált, például a helyi bányatóban delfinuszonnyal úszott a víz alatt, és olyan bakeliteket bömböltetett a Tesláján, mint az Iron Maiden Life After Death-je, a Scorpions World Wide Live-ja, vagy a Pokolgép Pokoli színjátéka. Kazettára is felvette nekem ezeket, illetve dehogy vette fel őket: már csak otthon derült ki, hogy valamit elszúrtunk, mert az említett albumokról mindössze a Wrathchild és a 22 Acacia Avenue került a szalagra. Azóta is ezek a kedvenc Maiden dalaim! (nevet) Viszont a Pokoli színjáték hosszú ideig viszonyítási pont lett számomra, a mai napig is a legjobb hazai heavy metal albumnak tartom. Nagy Feró és Józsa Béla egyes szövegeit gyerekként nagyon komolyan vettem, a Vallomás egyes sorai pedig bizonyos helyzetekben még mostanában is gyakran az eszembe jutnak. Sorsfordító korong, mert attól kezdve hivatalosan is metálos lettem!” (nevet)

 

Deep Purple - Made in Japan (1972)

„Életem első koncertjére Molnár Laci bá’, a Deep Purple fanatikus testnevelőtanárom vitt el, nyolcadikos koromban. Az 1991-es Slaves & Masters turné budapesti fellépése volt az ominózus buli, a mikrofonnál Joe Lynn Turnerrel. A dolognak volt előzménye, mert mire felsősök lettünk, a Purple a mindennapjaink részévé vált: amikor csak tehettük, rohantunk le a tornaterem melletti tanáriba, hogy a zenekar lemezeit hallgassuk. Legtöbbször a Made In Japan ment, mert azon volt a Mule, azzal a „hatperces dobszolóval”. És bár dobverő valószínűleg sohasem volt a kezében, Laci bá’ mégis úgy tudott mesélni arról, hogy Ian Paice egy ütemen belül hányszor üt a kisérőcinre a dalban, mintha legalábbis ott ücsörgött volna a dobos mellett a színpadon Tokióban. Csodáltuk, hogy Ian Gillan és Ritchie Blackmoore micsoda felelgetős szólót tol a zseniális Strange Kind Of Womanben, és ki voltunk akadva, hogy milyen hülye a japán közönség, hogy csendben hallgatja ezt az elképesztő zenei orgiát. A Made In Japan azóta persze megvan mindenféle bővített kiadásban is, és ma is azt gondolom róla, hogy a legnagyszerűbb élő lemez, amit valaha rögzítettek!”

 

Metallica - …And Justice For All (1988)

„Ez is még az általános iskolában történt. Egy új matematika-technika szakos tanár érkezett hozzánk a suliba, Ács Sanyi bá’. Ő is őrülten nagy rocker volt: játszott egy metalbandában, gitárokat készített, és imádta a Judas Priestet meg a Van Halent. Az alagsori teremben tartott technika órákon ezért a tananyag elsajátítása helyett inkább metal kazettákat hallgattunk. (nevet) Bár ének-zene tagozatra jártam, és addigra már játszottam klasszikus kamarazenekarban, majd népzenekarban is, valójában miatta kezdtem el komolyabban gitározni. A Justice nem sokkal korábban jelent meg, a kottáit valahogyan sikerült megszerezni, így olyan dalokból lestem el a fortélyokat, mint az Eye Of The Beholder vagy a Harvester Of Sorrow. A hihetetlenül sokszínű Load mellett azért ez a kedvenc Metallica lemezem, mert imádom a hosszú, kíméletlenül szikár dalokat, James riff-hegyeit, de még a korong puritán hangzását is kedvelem (szegény Jason)! Pont a napokban néztem meg a quebec-i és a nimes-i koncert DVD-ket, amelyeken többek között a Dyers Eve-et és a The Shortest Straw-t is elővették James-ék, és még most is ugyanolyan libabőr volt hallani a dalokat, mint annak idején. A legutóbbi, budapesti bulin pedig egyértelműen a Blackend volt számomra az est fénypontja. Aki meg akarja tanulni a metal gitározás riffelős/kivintelgetős alapjait, mindenképpen a Justice-szal kezdje!”

 

Queensryche – Operation: Mindcrime (1988)

„A Mindcrime-ot a Metal Hammer Hungaricában olvasottak hatására vásároltam meg. Kazettán volt meg először, abban a tipikus lengyelpiacos verzióban. Mindkét oldal az Eyes Of A Strangerrel fejeződött be, de egyikre sem fért fel teljes hosszában. Csak évekkel később tudtam meg, hogy ott még nincs is vége a dalnak, ahol én gondoltam. (nevet) A Mindcrime a mai napig is a kedvenc nem-grunge lemezem, számomra egyértelműen a metal csúcsalkotása. Mindig egyben, az elejétől a végéig hallgatom meg, bár nehéz lenne azzal vitatkozni, hogy a Revolution Calling, a Suite Sister Mary, a Mission vagy a Breaking The Silence vagy a már említett Eyes Of A Stranger önmagukban ne lennének tökéletesek! Szerencsés vagyok, mert háromszor láttam élőben a teljes showt, Geoff Tate-tel, az egyik legnagyobb hősömmel, pedig tavaly személyesen is találkozhattam. Egy hihetetlenül szimpatikus, intelligens, barátságos fickó! Mivel akkor már kétszer is jártam Seattle-ben, ezért ez jó közös téma volt, vagy fél órát beszélgettünk a városról és Geoff otthoni (valójában monroe-i) életéről. „Tudod, ahogyan észak felé elhagyod Seattle-t, és ott jobbra fordulsz…” – meg ilyenek. (nevet) A zenekar kettészakadása előtti, klasszikus időszakkal kapcsolatban pedig iszonyatosan elfogult vagyok: azon kevesek közé tartozom, akiknek minden Queensryche lemez feltétel nélkül tetszik.”

 

Pearl Jam - Ten (1991)

„A lemez, ami örökre megváltoztatta az életemet. A tinédzser éveim állandó filmzenéje: egyetlen albumot sem hallgattam meg annyiszor, mint a Tent! Az dalok többégét a zseniális Stone Gossardnak köszönhetjük - Once, Even Flow, Alive, Black, Garden (az első szerelem) -, amit azért fontos kiemelni, mert a gitárosnak sajnos soha többé nem volt olyan mértékű befolyása egy Pearl Jam lemezre, mint a kezdetek kezdetén. Biztos vagyok benne, hogy ez nem csak Eddie Vedder megerősödésének, hanem egy kicsit a seattle-i zenészközösség számára való megfelelési kényszernek is köszönhető. Stone ráadásul nem egy könnyű figura, viszonylag gyorsan beleunt a saját zsenialitásába. Valójában a Ten kétrészes is lehetett volna: Gossard csökönyössége miatt olyan gigadalok maradtak le a lemezről vagy nem kerültek fel az eladási csúcsokat döntögető Vs-re, mint a Yellow Ledbetter, az Alone, a Brother, a Hold On vagy a Just A Girl. Még jó, hogy a Leash megúszta, a Singles filmzenealbumon pedig szerencsére a State Of Love And Trust és Breath is meg tudott jelenni. Hihetetlen dallista! A Ten és a korai grunge lemezek megjelenése tényleg igazi változást hozott magával: a szélsőségesen extrovertált, nárcisztikus pózőrködés helyett az önkifejezés egyszerűsége és sérülékenysége került fókuszba. A cirkuszt felváltotta a művészet: már kicsit sem számított, hogy mit látunk, csak az volt fontos, hogy mit hallunk. A popkultúra zenei része - egyik pillanatról a másikra - gyomorszorítóan őszintévé vált. Egyetlen más irányzat képviselője sem tudta nálam ugyanezt az érzést reprodukálni azóta sem. Az elmúlt 25 évben nem csak az összes Tenhez köthető maxit szereztem be CD-n, hanem a kislemezek mellett a lemez Super DeLuxe (Redux) kiadását is a három bakelittel, az MTV Unplugged DVD-vel, valamint a Momma Son kazetta replikájával. Tényleg brutális gyűjteményem van! (nevet) Ha csak egy lemezt vihetnék magammal a világ végére, a Ten lenne az!”

 

Mother Love Bone – Apple (1990)

„A Mother Love Bone a kedvenc zenekarom és valószínűleg ez már így is marad örökre. Már hatalmas Pearl Jam rajongó voltam, amikor egy MTV-s Pearl Jam Weekenden először futottam bele a Stardog Champion utólag összevágott klipjébe. Sokkoló volt, mert akkor esett le, hogy egyrészt létezett még a Pearl Jamnél is jobb banda a világon, másrészt, hogy Andy Wood legalább akkora zseni volt, mint Eddie Vedder, sőt. Úgyhogy azonnal meg kellett szereznem az Apple-t, ami akkor - a Ten sikerének köszönhetően - a Shine EP dalaival egyben, már csak ebben az újrakiadásban volt elérhető. A Shine a Chloe Dancer/Crown Of Thorns miatt fontos: számomra ez minden idők kedvence, de a személyes top öt dalomból további kettő - a This Is Shangrila és a Stardog Champion – szintén az Apple-ön található. Jeff Ament és Stone Gossard számára a Mother Love Bone hatalmas váltás volt a Green River után, de itt találtak rá arra az útra, amin aztán a Pearl Jam is elindulhatott: egy wah-pedálokkal megbolondított, hihetetlen mélységekben és magasságokban járó, pszichedelikus őrület! Pont olyan, mint Seattle városa. Andy első zenekarát, az egyik testvérével, Kevin Wooddal alapított Malfunkshunt két éve volt szerencsém látni a Seattle közelében található Everettben, nagyjából harmincad (!) magammal. A setlistbe öt Mother Love Bone dalt – köztük a Crown Of Thornst és a This is Shangrilát - illesztettek be Kevinék. Aztán egy évvel később a seattle-i Candlebox bulin a Bone China-t, a Temple Of The Dog koncerteken pedig a Stardog Championt, a Holy Rollert, a Man Of Golden Words-öt, a Stargazert és a Heartshine-t is hallhattam élőben. Kevinnel egyébként azóta is kapcsolatban vagyok, rajta keresztül pedig azt látom, hogy az Andyről kialakított, pozitív kép egy cseppet sem különbözik a valóságtól. Soha, egyetlen zenész sem állt közelebb a szívemhez, mint Andy Wood!”

 

Soundgarden – Superunknown (1994)

„A tökéletes, de tényleg tökéletes grunge lemez. Csupán egyetlen olyan szám van rajta, amit már a kezdetek óta sem tudtam annyira megkedvelni, mint a többit, a Black Hole Sun. Az A oldal utolsó trackje volt a műsoros kazettán, de mindig megfordítottam, és előre tekertem a szalagot a B1-es Spoonmanre. Emlékszem, hogy mennyire ki voltam akadva azon, hogy még videóklip is készült a dalra, arra meg aztán még inkább, hogy pillanatok alatt a zenekar leghíresebb, legkedveltebb felvétele vált belőle. A Badmotorfinger zúzdái után? Pedig olyan zseniális, a Black Hole Sunnál ezerszer jobb számok sorakoznak a lemezen, mint a Fresh Tendrils, a Fell On Black Days, a My Wave, a Let Me Drown, a Mailman, a 4th Of July vagy a címadó, de tényleg akármelyik másik dalt említhetném. A lemezvégi Like Suicide-ban (ó, te jó ég!), pedig minden benne van, amitől a Soundgarden annyira egyedi, és amitől dalírási metódusát tekintve annyira kiemelkedik a grunge/rockszíntér zenekarai közül. Amikor a végén Kim Thayil rálép a wah-pedálra, Chris Cornell pedig elüvölti magát, attól a mai napig libabőrős leszek. A Superunknown a Ten és az Apple mellett a harmadik legnagyobb, „minden idők” kedvenc albumom. Nagyon nehezek ezek a napok Chris halála miatt, hihetetlenül megviselnek a történtek. Talán az A38 Hajóra szervezett emlékest hoz majd valamiféle megnyugvást mindannyiunk számra.”

 

The Bedlam – Inside Ash (1994)

„Az Inside Ash pontosan ugyanazt jelentette számomra itthon, mint a Ten világszinten. Cicó azóta is a kedvenc gitárosom: egy hihetetlenül tehetséges zenész, egy csakis rá jellemző, a mai napig is teljesen egyedi stílussal. Micsoda zseniális párost alkottak Fodival! Elképesztő egységet alkotott a kreatív zenei megközelítés és a rettentően súlyos mondanivaló. Merthogy kinek lenne logikus keverni a Megadeth és a Death Angel világát a Pearl Jammel és az Alice in Chains-zel? A Bedlamben ugyanúgy ott volt az a megfoghatatlan valami, az a plusz, ami megvolt a seattle-i bandákban, és ami mindenki mástól megkülönböztette őket. Kívülről fújom az Inside Ash összes dalszövegét sőt, a Who Never Criest meg az Afterpain Of A Dyin’ Life-ot (a zenekar személyes Holy Wars-át) még játszottuk is a ’90-es évek végén a zenekarunkkal. Ma már nagyon kevés időm van gitározni, a tudásom is jócskán megkopott, de ha alkalmam adódik, akkor a Who Never Criest mindig beillesztem az aktuális szoba-setlistbe. (nevet) Az E-Klubos visszatérő X-Bedlam koncert előtt a ’94-es Szigeten láttam utoljára a Bedlamet, ahol a Man in the Boxot és az Animalt is eljátszották a srácok. Mindkettő – bár a Népligetben a legnagyobb kedvencemet, a Seedet nem vették elő Cicóék –, örökre felejthetetlen emlék marad. A szemem sarkában például azt láttam, hogy végig ott énekel és headbangel mellettem Lénárd Laci, a Metal Hammer egyik alapító-szerkesztője is. Olyan jó volt látni, hogy több, mint két évtizednyi újságírás után is megmaradt ugyanolyan rajongónak, mint amilyen a kezdetekkor volt. Akkor döbbentem rá, hogy másképpen talán nem is érdemes zenei újságírással foglalkozni. Furcsának tűnhet egy több mint 20 éves lemez esetén ezt mondani, de az Inside Ash mai füllel is pont ugyanolyan előremutató, mint amilyen 1994-ben volt. Egyszerűen tökéletes, számomra minden idők legnagyszerűbb hazai lemeze. A világ végére is elmennék egy Bedlam koncertért!”

 

Live – The Distance To Here (1999)

„A Live az egyetlen Seattle-ön kívüli zenekar, amit feltétel nélkül szeretek. A sokak által tévesen „post-grunge”-ként definiált banda valójában egy pennsylvaniai, gimis, baráti társaság, akik sok évi közös zenélés után, pont a grunge robbanással egy időben, 1991-ben hozták ki első lemezüket, a Mental Jewelry-t. Ha a bandát nagyon hasonlítani kellene valamihez, akkor sokkal inkább egy rockosított, pszichedelikus R.E.M-hez lehetne, mint mondjuk az esetükben sokszor emlegetett Pearl Jamhez. Érdekes módon nem a milliós példányszámban elkelt, és tényleg tökéletes Throwing Copper, hanem a kettővel későbbi The Distance To Here volt az, ami valóban sorsfordító hatással bírt az életemre. A feleségem kezét például egy wieseni Live koncert közepén, nagy kedvence, a They Stood Up For Love utolsó akkordjai után kértem meg, de a dal zongorás verziója szólt az esküvői a nyitótáncunk alatt is. Sőt, még a ceremóniáról készült videóban is három Live dal szolgáltatta az aláfestő zenét. Szóval van nálunk a zenekarral kapcsolatban némi addikció. (nevet) Amikor a Throwing Copper jubileumi turnéjának amszterdami koncertje előtt elmeséltük ezt a sztorit hihetetlenül barátságos Ed Kowalczyknak, az énekes elmosolyodott, átölelt (!) minket, és csak annyit mondott: „köszönöm”. A pszichedelia, a fülbemászó ének- és gitárdallamok, valamint a tökéletesen megválasztott ritmusok olyan sokkoló egyvelege a Distance, amihez foghatót azóta sem írt a csapat. A Dolphin’s Cry, a Feel The Quiet River Rage, a Where Fishes Go, a Voodoo Lady vagy a Meltdown elképesztő dalok egytől egyig. De jó lenne, ha itthon is többen szeretnék a Live-ot!”

 

Mark Lanegan – Field Songs (2001)

„Sokáig nem tetszett, hogy Mark Lanegan, a Screaming Trees korábbi énekese a gitárok és az analóg hangzás helyett az elektronikus dolgok felé fordult, emiatt csak utólag kezdtem el visszaásni a korai szólódolgaihoz. A fordulópont a 2014-es, budapesti koncert volt, ahol a Phantom Radio dalai – az élő hangszereknek köszönhetően - egyszer csak elkezdtek működni. Négyszer láttam őt élőben azóta. Ahogyan visszaástam a korábbi lemezekhez, dalról dalra kerültem egyre szoros kapcsolatba vele, tavaly például annyira, hogy a Spotify statisztikái szerint abban az 1%-ban voltam, akik a legtöbbet hallgatták őt az alkalmazáson keresztül. A Field Songsnál döbbentem rá, hogy ahogyan öregszem, úgy válnak egyre inkább fontossá számomra a szövegek. A One Way Street, a No Easy Action, a Low, a Don’t Forget Me, a Resurrection Song vagy a Miracle mérhetetlen mélysége mellett a lemez csúcspontja számomra a Blues For D instrumentális verziója, minden idők legszomorúbb ének és szöveg nélküli szerzeménye. Az elmúlt években a teljes diszkográfiát beszereztem bakeliten és CD-n is, Prágában pedig végre személyesen is válthattam pár szót a koncert előtt Markkal. Még soha nem izgultam ennyire egy találkozás előtt. Mark Lanegan zenéje felbecsülhetetlen jelentőségű társam már most is, de szerintem még inkább az lesz a hátralévő életemben.”

 

+1: Monster Magnet: Last Patrol (2014)

„A seattle-i bandák színrelépése után minden zenében azt az őszinteséget, azokat a hangulatokat kerestem, azt az élményt vártam, amit az Alive klipjével való találkozástól kezdve átéltem. Mindenben a Ten, az Above, a Facelift, a Dirt, a Loud Love, a Superunknown és a Badmotorfinger zsenialitását kerestem, de hiába. A Monster Magnet volt az egyetlen olyan zenekar, amit majdnem annyira meg tudtam kedvelni, mint a grunge bandákat. Eleinte inkább csak szimpatizáns voltam: a Powertrip/Dopes To Infinity lemezek egyes felvételeivel kapcsolódtam be a sztoriba, de csak a Greatest Hits és a Monolithic Baby voltak az első CD-k, amiket már meg is vásároltam. Ahogyan Mark Lanegannél, itt is egy budapesti koncert volt a fordulópont: a Last Patrol turnéval érkeztek Dave Wyndorfék a Club 202-be, ahova leginkább azért mentünk el a barátaimmal, hogy lássunk egy élő legendát ilyen közelségből is. A legfőbb érvem az volt a számukra, hogy James Hetfield nem csupán nagy rajongója a Monster Magnetnek, de még el is vitte őket egy Metallica turnéra, úgyhogy biztosan nem lesz rossz a buli! (nevet) A program szerencsére nem a „slágerdalokra” épült: a setlist a Last Patrol teljes anyagából, valamint három ráadás dalból állt, és némileg váratlanul, életünk egyik legmeghatározóbb koncertje lett belőle! Dave Wyndorf egy elképszetően nagy zseni, aki bármilyen ötletéből képes mesterművet kreálni: úgy tűnik számomra, mintha végtelen eszköztárral dolgozna. Meggyőződésem, hogy az első két lemez, a Spine Of God és a Superjudge, valamint a Last Patrol a valódi Wyndorf még akkor is, ha a legnagyobb tombolás ma is a Spacelordra, a Powertripre meg a Look To Orb For The Warningra van a koncerteken. És ha már itt tartunk, a pár hónappal későbbi, bécsi Monster Magnet buli után dőlt el végleg, hogy megcsinálom a Grungeryt. Ott futottam össze Gábor Andrissal, az Ozone Mama gitárosával először, akinek egy kiadós beszélgetés után megígértem, hogy az első interjút vele készítem majd el. Szóval, ha nem lenne Monster Magnet, lehet, hogy Grungery sem lenne! Emiatt pedig a Last Patrol is sorsfordító státuszba került.” (nevet)

 

A bejegyzés trackback címe:

http://otrnrmagazine.blog.hu/api/trackback/id/tr4312545033

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.