Ezt azoknak, akik hisznek a szentesi koncertekben!

2017. január 21. - OldTimeRNRMagazine

dsc_3377.JPGJanuár 13-án, pénteken este rendezték meg a Kávézó a Belvárosi Favágókhoz galériáján Magyarország egyik legkedveltebb alternatív rock’n’roll bandája, a CsótányDzsó koncertjét.  A trió különleges zenéjére az idősebb és a fiatalabb korosztály egyaránt kíváncsi volt.

Nem sokkal 9 óra után csendültek fel az első dallamok a fővárosi CsótányDzsó koncertjén. A trió egy különleges stílusban alkot. Korai kiadványaikon inkább a rock’n’rollos, rockabilly-s stílusjegyek vehetők észre, később vették fel az alternatív vonalat.  – Úgy gondoltuk, hogy a műsorunk elején a könnyedebb kispálos, kiscsillagos 90-es évek alternatív zenéjét megidéző énünket vesszük elő, és az újabb dalainkat mutatjuk be a szentesi közönségnek. Elég régóta közel áll a szívemhez ez a stílus is, és úgy érzem a közönség is szeretettel fogadta – mondta el lapunknak Holup Márk, énekes- gitáros, majd hozzátette, a zenekar imidzsén: a korhű hangszereken, a hajviseleten, a díszes színpadi kellékeken azért észrevehető, hogy az 50-es évek klasszikus rock’n’roll-ját sem hanyagolják el.

Műsorukat a 2013-as ’Dinoszauruszok’ és a 2014-es ’Ahol az autók kamionokat esznek’ lemezek dalai adták, melyeket igen sajátos módon, vezetett fel az énekes, ugyanis minden elhangzó darab előtt egy mondatot ismételt: Ezt azoknak, akik hisznek a… A koncert második felében már a pörgős rockabilly-s, táncolható zenék hangzottak el, néhányan táncra is perdültek a Favágó galériáján.  A közönség hitt a CsótányDzsóban, így a koncert jó hangulatban telt. – Nagyon jól érzetük magunkat, és úgy vettük észre, hogy a közönség igényeit is kielégítettük. Köszönjük a szervezőknek a lehetőséget, hogy felléphettünk, reméljük, lesz még alkalmunk visszalátogatni, hiszen sok barátunk van Szentesen – zárta a beszélgetést az énekes.

dsc_3389.JPG

Sebők Tamás

Fotó: Vidovics Ferenc - Szentesi Mozaik

Donald Trump összehozta az Audioslavet

2017. január 20. - fehersolyom

Számos médium megemlékezett arról a tényről, hogy a milliárdosból és trash celebből amerikai elnökké avanzsáló Donald Trump beiktatási bulijára az A (később a B, sőt C) kategóriás előadók is visszamondták a szereplést.

_87170064_gettyimages-488226322.jpg

A másik oldalról viszont történt valami, ami miatt az Egyesült Államok 45. elnöke akaratán kívül rocktörténeti tényezővé vált. 

Ugyanis a 2007 óta feloszlott, Soundgarden és Rage Against The Machine tagokból álló supergrup egy alkalomra színpadra áll ebből az alkalomból-vélhetően az ellendrukker szerepben.

Ebből az alkalomból érdemes feleleveníteni a 2000-es évek egyik legkirályabb rockzenekarának történetét.

A hivatalosan 2001-és 2007 között létező, három lemezt megélt Audioslave a kortárs rock egyik legeredetibb supergroupja volt, amelyet olyan zenészek alkottak, akik korábban, más zenekarokban már letették névjegyüket és szép sikereket tudhattak maguk mögött.

A zenekar sztorija egészen 2000-ig vezethető vissza, mikor a Rage Against The Machine-ből Zack de la Rocha énekes kivált, a három hangszeres (Tom Morello- gitár, Tim Commerford- basszus, Brad Wilk- dob) pedig úgy döntött, hogy tovább folytatják. Az eredeti ötlet az volt, hogy Rage néven, egy új énekessel megy majd tovább a szekér.

Közel két év sikertelen keresgélés után a menedzsment részéről jött az ötlet, hogy a Soundgardenből ismert-éppen akkor nem túl sikeres szólókarriert folytató-Chris Cornellel meg lehetne próbálkozni.

Bár mind a RATM zenészei, mind Cornell kiforrott és sajátos zenei világot képviselt a maga nemében, a formáció mégis működőképesnek bizonyult, és rövid idő alatt össze is raktak egy lemeznyi anyagot- tegyük hozzá azért, hogy a felvételek végére, a megjelenés előtt a nézeteltérések miatt fel is oszlatták magukat.

 

Az hogy ezt a döntésüket mégis visszavonták (jegyezzük meg, erős kiadói nyomásra), és az Audioslave mégis a nagyközönség elé került, nagy „nyeremény” volt mindenki számára, ennek pedig legegyértelműbb jele az volt, hogy az első, self titled lemez a vegyes kritikai fogadtatások ellenére a rajongók kedvence lett és pillanatok alatt elérte a háromszoros platinalemez státuszt…

Nyilván sokan sokfélét várt ettől az albumtól, de a legjobb benne hogy egyik elődzenekar utánérzése sem vált belőle: bár Cornell egyedi hangja és már-már mágikus hatású dallamvezetése, és Tom Morello sablonosnak egyáltalán nem nevezhető gitárstílusa meglehetősen karakteres jegyek, az Audioslavenek mégis lett egy saját, csak rá jellemző hangja, amely nem grunge, nem crossover, nem ’90es évek retro, hanem egyszerűen: ROCK. Olyannyira egyszerűen és egyértelműen kortárs rockot nyomtak az arcok, hogy egyesek egyenesen a XXI. század Led Zeppelinének titulálták a zenekart.

A sikereken felbuzdulva az Audioslave intenzív koncertezésbe kezdett, és bár az énekes kifejezetten kerülni akarta a Rage Against The Machinre jellemző politizálást, mégis számos érdekességet produkáltak ebben az időszakban: ők lettek például az első amerikai rockzenekar akik felléphettek Kubában, és a Live 8 elnevezésű karitatív esemény fő attrakciójává is ők váltak, és időnként a bulikon bizony felkerült a tracklistára a Killing In The Name…

 

Persze ettől még senki nem azonosította Cornell-t a Che Guevara pólóban ugrabugráló Zack de la Rocha- val, viszont az ilyen gesztusokkal szépen lepergették magukról a kritikusok sokszor ismételt mondatát, miszerint ez csak az unatkozó, befutott zenész-milliomosok zenekara, akik csakis a további vagyongyarapodás reményében muzsikálnak.

Az intenzív, három éves turnéidőszakot 2005-ben az új lemez, az Out Of Exile „töri meg”. A lemez több szempontból is érdekes: a csapat ezt a debütáláshoz képest egy zeneileg is sokkal egységesebb dologként értékeli a produktumot, a zenei szaksajtó képviselői újra vegyesen fogadják az anyagot, a rajongók közül viszont sokan túlságosan lágy hangzásúnak ítélik az új dalokat. Ennek ellenére nem beszélhetünk sikertelenségről, a csapat újabb platinalmezet vehet át a megjelenést követően nem sokkal…

Az Out Of Exile még ki sem hűlt, alig egy évvel később-2006 szeptemberében- megjelenik a harmadik anyag, a Revelations. Sokan nem értik a zenekar rohamtempóban készült (a stúdiózás alig hat-hetet vett igénybe) és megjelentetett lemezét-és való igaz, hogy bár vannak kiemelkedő pillanatok itt is, de összességében már inkább a korábban nagy reményekkel kecsegtető, de elfáradt és ihlethiányos zenekar lenyomata ez.

 

Nyilván a tagok is érezték, hogy már a kezdetek kezdetén is fennálló nézeteltéréseket csak ideig-óráig tudták szőnyeg alá söpörni, és hogy ezek a problémák a közös muzsikálásra igencsak rányomja a bélyegét.

2007 februárjában Chris Cornell megjelentette nyilatkozatát, amelyben egyértelművé tette, hogy az Audioslave sztorinak részéről vége:

 „Már a kezdetektől voltak problémák közöttünk, amivel megpróbáltunk megbirkózni. Azt hiszem, három nagyon jó albumot hoztunk össze így együtt. Egy jól működő zenekar voltunk jó pár véleménykülönbséggel. Mostantól viszont már a saját zenémre szeretnék összpontosítani.”

Még ugyanebben az évben egy koncert erejéig összeállt a Rage Against The Machine, és Tom Morello is megszellőztette, hogy szólóprodukciót tervez. Egy időben például nagy kedvencét, Bruce Springsteent kísérte a koncerteken…

Brad Wilk az azóta eltelt időszakban számos helyen bukkant fel, mint session zenész: a Dave Grohl nevével fémjelzett Sound City projektjében tűnt fel- régi harcostársával, a basszer  Tim Commeford -al, é a Black Sabbath is őt kérte fel, hogy reunion albumán püfölje a bőröket. 

Chris Cornell tovább folytatta meglehetősen hullámzó szólókarrierjét, majd 2012-ben újra összehozta a Soundgardent.

Ettől a pillanattól kezdve sokan fogadtak volna arra nagyobb összegben, hogy az Audioslave nevű formációt már soha nem fogjuk hallani és látni. De a szerelemben, a háborúban és a rock and rollban soha nem mondhatjuk, hogy soha. Donald Trump hatására összeáll a csapat, éppen ma, január 20.-án. Igaz, csak néhány szám erejéig, egy, a RATM és Cypress Hill tagjaiból verbuválódott Prophets of Rage koncertre ugrik be Cornell, de akkor is. Ki tudja, hogy az új amerkai elnök miket indukál még működése alatt a rockiparban?

Nem lesz hiány a régi idők bluesalapú zenéiből

Asphalt Horsemen és Amberjack koncertek a Dürerben

2017. január 19. - OldTimeRNRMagazine

Február 4-én a Dürer Kert ad otthont az Asphalt Horsemen és az Amberjack közös koncertjének.

Az Asphalt Horsemen második albuma, a Brotherhood tavaly ősszel jelent meg a GrundRecords gondozásában.  A 12 tökös souther rock dalt tartalmazó album elnyerte a szaksajtó és a közönség tetszését is.  A sikeres, tavaly novemberi Düreres lemezbemutató után most visszatérnek a tett színhelyére, és a vendégük a szintén GrundRecords istállós Amberjack lesz.

A blues alapú dallamos rockzenét játszó Amberjack 2015 tavaszán jelentkezett bemutatkozó kislemezével, mely a Hookup címet kapta. A csapat a modern riffeket és szólókat a 70-es évek Amerikájának letisztult rock hangzásával ötvözi. A végeredmény egy könnyen befogadható, dallamos, már-már slágeres rockzene.

Az Amberjack frontembere, Láng Vince nemrégiben a Törtetők, a feltörekvő fiatalok pályáját bemutató sorozatban is szerepelt.


Ez a két banda vár tehát mindenkit a Dürer Kert kistermében február 4-én. A belépő 1500 forint lesz.

Facebook eseményhez katt a flyerre!

flyer_1.jpg

 

 

  

Különleges, változatos, igényes - VoluMen – VoluMen-1 (lemezkritika)

2017. január 17. - OldTimeRNRMagazine

volumen.jpgMég tavaly jelentkezett debütáló nagylemezével a tatabányai Volumen csapata. A blues-rock és a funk rockban utazó gárda zenéjével a tavalyi Dan Patlansky koncerten találkoztam. lenyűgözött az az atmoszféra, amit seperc odarittyentettek a srácok a hajó gyomrába. Elkerülhetetlen hát hogy megvizslassam a csapat debütáló lemezét, a VoluMen-1-t, ami november óta elérhető.

 

 

A Way Too Louddal indul a korong, amihez egy különleges videót is készített a zenekar. Az első pillanatban áthat minket a stratocaster karakteres hangzása, a duruzsoló dallamok. Nagyon tetszik a dal alaptémája. Egyszerű, de mégis fülbemászó. Ezt tovább emeli Schweighardt Tamás énekes hangja. „I need the music's help, no doubt”. A Bad Days egy inkább rockos irányban mozgó dal. Hétfő reggeli munkába csoszogásomhoz illene leginkább. Viccet félretéve leginkább egy utazós dal. Remekül fel vannak osztva a hangszerek meghatározó szerepe van mindennek. A gitárszóló is karcol, rendben van az egész darab. A Granted egy szívfacsaró dal, egy igazi blues ballada. Kedvenc dalommá vált, az őt követő Got To Give-vel egyetemben. Borongós hangulatban indul a dal, amolyan vihar előtti csend jut róla eszébe a hallgatónak. Aztán viszont megérkezik valami méghozzá egy elsöprően erőteljes refrén formájában. Felkapja az ember a fejét a váltakozó zongora és gitárszólóknál… szépen megy az adok-kapok. A Will It Go és a Wake Up Now! soul-funkos balladák, leginkább a Granteddel tudnánk összekötni őket. Nyugodt, visszafogott dallamok sorozata

Nagy kedvencem lett a funkys bluesos grooveokkal megtűzdelt Selfies, Tweets and Hashtags, brutálisan jó a szövege, enyhe társadalomkritikus jelleget is kapott. Pacsi érte. A Keep on Movin’-t hallgatva a 60-as, 70-es évek soul funky zenéi, a Stax Recordsos előadók jutottak először eszembe. Funky himnusz! Nagyon ott van. A lemezt záró Slegdehammerben mindent odatesznek a srácok, szerephez jut a talk-box is. A dal egyébként egy Peter Gabriel feldolgozás. Ritmikáját tekintve leginkább a lemezt nyitó Way Too Loud-hoz lehetne hasonlítani. Brutális kompozíció lett ez a dal, megtetőzi a lemezt.

Gratulálok a srácoknak. Érződik a muzikális tudás és, hogy rettentően sokat dolgoztak a lemezzel, szívük-lelkük benne van. Különleges, változatos, és igényes zenét csináltak. Az már más tészta, hogy nem erre van igény – a szerk. Nálam azért nagy pacsi a srácoknak. Még ilyet!

borito_1.jpg

VoluMenVoluMen 1 (2016)

Way Too Loud
Bad Days
Granted
Got To Give
Will it Go?
Wake up Now!
Selfies, Tweets and Hashtags
Keep On Movin’
Sledgehammer

 

  

 Sebők Tamás    

Martin Luther King napi dalok TOP 10

2017. január 16. - fehersolyom

Martin Luther King, -baptista lelkész, békeaktivista, az amerikai fekete polgárjogi mozgalom Nobel-békedíjas vezetőjének születésnapja alkalmából 1986-tól január harmadik hétfője nemzeti ünnep és munkaszüneti nap az Egyesült Államokban.

King a XX. század történelmének egyik alakítója, ikonikus alak, akinek számos könyv, film, dal, sőt képregény (!!!) formájában is feldolgozták az élettörténetét, és munkásságát.

mlk-comic-1.jpg

Mi, mint zene magazin, természetesen azokat a muzsikusoknak a dalait vesszük most górcső alá, akik legalább egy szám erejéig megemlékeztek a Memphisben meggyilkolt nagyságra.

10. Stevie Wonder: Happy Birthday

A dal 1981-ben született King születésnapjának alkalmából, még azelőtt, hogy a neves napot ünnepnek nyilvánították volna.

9. John Legend feat. Common: Glory

Az Old Time R'N'R Magazine hasábjain talán idegenül hat két hip hop előadó, de a 2015-ös Selma című, MLK életét feldolgozó dal egy nagyon szép, déli hagyományokból merítő gospel kórussal kezd (majd operál végig, refrénként), másrészt ez az egyik talán legismertebb dal a témában. És minden bizonnyal az sem meglepő, hogy a többségében afro-amerikaiakból álló hip-hop közösség közel érzi magához a témát...

8. Public Enemy: By the time I get to Arizona

Ha már redhagyó módon hip-hop előadóknál tartunk, akkor meg kell említeni a kemény politikai állásfoglalásokat dalba foglaló Public Enemyt, akik még 1991-es albumukon dolgozták fel a MLK témát. Zeneileg szintén a gospel és a soul/funky uralja a nótát, a képi megjelenítésbe meg belecsúszott néhány srác, akik nagyon hajaznak a radikális Fekete Párducok nevű fekete szervezetre...csak hogy mindenki tudja, honnan fúj a szél...

7. U2: MLK

Bonoéktól sosem állt messze a politizálás. Már az 1984-es The Unforgettable Fire című -sorrendben negyedik- lemezükön is külön számot szenteltek a MLK, nak, MLK címmel...

6. U2: Pride In The Name Of Love

...majd ugyanezen a lemezen még egy dalt szenteltek a témának

5. King Dream Chorus & Holiday Crew : King Holyday

Ez a szám nem annyira jó, minden jegyet magán hordoz a bájos '80as évekből, az erőltetett szintetizátorhangzástól az indokolatlan rap-betétekig. Ráadásul valamilyen állami megrendelésre készülhetett el, és tudjuk, mi szokott ebből kisülni. De, ez 1986 óta a "hivatalos MLK Day dal".

4. Bruce Springsteen: We shall overcome

Bob Dylan dala a polgárjogi mozgalmak himnusza is lehetne, nem véletlen, hogy az "Öreg" is feldolgozta egyfajta MLK tribute dalként.

3. Dion: Abraham, Martin And John

Dion (aki egyyébként az Államokban egy mai napig aktív és elismert blues/country előadó) 1968-ban, MLK halálának évében meglehetősen egyértelmű címmel (és tartalommal) jelentette meg a témába vágó dalát:

2. Nina Simone: Why (The King of Love Is Dead)

Egy szívszorító gospel, amelyet a "Király" halála ihletett:

1. The Beatles: Blackbird

A rockzene (talán) legnagyobb hatású zenekara 1968-ban , halála után énekelte meg a polgárjogi mozgalmak (talán) legnagyobb alakját.

Boldog születésnapot és elmélkedésben gazdag Martin Luther King napot mindenkinek!

 mlk_day11.jpg

Sorsfordító korongok – Hajba Áron (Arons Land Cargo Co.)

2017. január 15. - OldTimeRNRMagazine

aron_hajba_pressfoto_650x.jpgFolytatjuk állandó rovatunkat, ezúttal az Arons Land Cargo Co. frontembere, Hajba Áron vezet be bennünket abba a zenei világba ami nagy hatással volt életére.

Próbálok visszaemlékezni az összes lemezre, amit valaha hallgattam. Borzasztó mennyiség. Simán lehet, hogy kifelejtek olyanokat, hogy holnap a homlokomat csapkodom majd miatta.

Az alább felsorolt lemezek nem feltétlenül a kedvenc albumaim, nem is feltétlenül tartom őket az adott előadó legjobb lemezének. Többnyire nagyon közismert előadók, híres albumok, mert úgy van ez (nálam legalább is), hogy először a közismert dolgok jönnek szembe, és azok nyomán mélyebbre ásva jut el az ember a gyökerekhez. Ezek olyan lemezek, amelyekben először találkoztam számomra ma alapvetőnek számító műfajokkal, irányelvekkel, amik valamilyen úton elindítottak, amik eltérítettek az addigi pályámról, vagy amelyek egy olyan előadó életművének, vagy akár egy egész műfajnak a megismeréséhez vezettek, amelyeknek a hatását nem csak ideig-óráig éreztem a saját zenémen, hanem a mai napig, és alapjaiban határozták meg a zenei irányultságomat.

Kezdetnek három részre osztottam az időt, amit eddig eltöltöttem ezen a planétán.

Az első korszak a teljes tudattalanságban eltöltött kisgyerekkor (mondjuk 0-10 éves koromig), amikor mindent hallgattam, ami ment otthon, Illést, Koncz Zsuzsát, és rengeteg Fonográfot, John Lennon szólólemezeket, The Beatlest és Simon and Garfunkelt. Meg volt egy-két Neoton família lemez is. Aztán volt otthon még egy skót zenekarnak, a Middle of the roadnak egy 1974-es lemeze, valami best of album lehetett, azt nagyon szerettem. A bátyám, Imre (az ARONS Land cargo Co. basszusgitárosa) hatására pedig Europe rajongó voltam négyéves koromtól. Ebből az időből két lemezt kell kiemelnem, amelyeknek a lökéshullámai biztosan máig is elértek:

 

Simon and Garfunkel – Bridge over troubled water (1970)

Sokat pörgött otthon ez a bakelit, a szüleim nagyon szerették. Én is imádtam a hangulatát, a tisztaságát, és azt a két tökéletesen egymásnak teremtett hangot. Emiatt egyik karácsonyra meg is leptek a szüleim egy (valószínűleg nem túl hivatalos) dupla Simon and Garfunkel best of kiadvánnyal. Később rengeteg időt töltöttem azzal, hogy fényt derítsek Paul Simon folk gitározásának csinjára-bínjára, egyszerűen lenyűgözött, amit az akkusztikus gitárral csinált. Sokmindent sikerült is fül után, egyedül megtanulnom többé-kevésbé. De ennek a fajta technikának a részletesebb feltérképezéséhez elengedhetetlen szükségem volt arra, hogy később, úgy tizenhatéves korom táján összehozzon a sors (pontosabban a fent említett bátyám) Légrády Péterrel, aki country, bluegrass, blues és ragtime leckéinek köszönhetően a legnagyobb hatású mesterem lett.

 

John Lennon and Yoko Ono – Double fantasy (1980)

Ez a lemez is azok közé tartozik, amiket nem emlékszem, mikor hallottam először, mindig is az életem része volt. Ez számomra a „safe place”, a John Lennon/Plastic Ono Band lemezzel együtt. Olyan mélyen ivódott belém a hangzása, a dallamvilága, hogy a mai napig akárhányszor meghallok belőle egy hangot is, azonnal gondtalan kisgyerekké válok egy pillanatra. Azt hiszem innen eredhet az, hogy szeretem a kozmetikázatlan, igazi, emberi léptékű zenélést, annak minden hibájával együtt. És talán emiatt viselem nehezen az életszerűtlenül kifejezni, túlzottan meggyőzni akaró, pózer éneklést és hangszeres játékot, még akkor is, ha az amúgy hibátlanul tökéletes. Nem beszélve az autótyúnról, meg hasonló szörnyű lélektelen találmányokról. Egy ilyen Lennon-féle magától értetődően hiteles, őszinte zene mellett az ilyesmi nevetségessé válik. Amúgy a szüleim nagyon tudhatták a módját, hogy a tűvel a megfelelő barázdát találják el, mert Yoko Ono számairól halvány emlékeim sincsenek abból az időből, ez pedig ugye azt jelenti, hogy minden második számot kihagyták a lemez hallgatásakor.

 

 

A második szakasz legyen mondjuk úgy a tíztől huszonpár éves koromig terjedő időszak, amikor már magamnak keresgéltem zenéket, de még különböző stílusok tudatos ismeretének hiányában. Inkább a véletlenek, a szerencse határozta meg, hogy mivel találkoztam. Ami tetszett, azt hallgattam. Az akkori ízlésem teljesen eklektikus volt, nem voltam válogatós. Eleinte még a Rapülők, meg a Kelly family is belefért, de simán megfért mellette a Guns n’ roses, a Steely dan, Joey Tempest, James Taylor, maradt a Europe, és még jópár dolog, ami több szót érdemel, úgyhogy alább részletezem. Tizennégy éves koromra végképp tudatosult bennem, hogy megveszek mindenért, ami western hangulatú. A nagyon csicsás, gagyi utánzatokat akkor sem szerettem, de nem vetettem meg semmit, ami kicsit is emlékeztetett az 1800-as évek végi Amerika vadnyugati kultúrájára, annak minden elemével együtt, beleértve a ruházkodást, a zenét, kézművességet, betűtípusokat, és mindent. A másik szenvedélyemmé pedig az út vált. Elvarázsoltak a puszta síkságok, sivatagos tájak, a hosszú monoton utak, és az egymást végtelen sorban követő csíkok. Ez persze nagyszerű összhangban van a western életérzéssel is. Szóval az ilyen hangulatokra vadásztam égen-földön, és ha bármiben találtam egy cseppet is belőle, azt beszippantottam. Ami a zenét illeti, találtam ilyesmit Mr. Big, Bonjovi, Brian Adams, Chris Rea, Dire Straits és Mark Knopfler lemezeken. De egyik sem ízig vérig az a hangulat volt, amit kerestem. Tulajdonképpen kicsit emiatt is kezdtem el zenét írni. Gondoltam, majd én megcsinálom magamnak. Úgy látszik, ebből az időszakból jön a legtöbb sorsfordító korong, nem véletlenül. Ez az útkeresés időszaka.

Eric Clapton – Unplugged (1992)

Nem emlékszem már, kitől kaptam ezt a kazettát. Valaki odaadta, mondván, hogy én szeretem a gitározást, és ezen gitároznak, úgyhogy ez nekem biztos tetszeni fog. Eltalálta, használhatatlanra hallgattam. Utána kiderítettem, hogy Eric Clapton egyébként tulajdonképpen ügyesen boldogul az elektromos gitárral is, de eredetileg azt hittem, hogy ő egy ilyen „akkusztikus gitáros”. Nem beszélve az albumhoz fűződő tragédiáról, ami rányomja a bélyegét erre a teljesen sajátos atmoszférájú koncertlemezre, erről sem tudtam sokáig. Szegény Clapton borzasztó árat fizetett ezért a csodálatos felvételért. Egyrészt gitárjáték tekintetében jelentett mérföldkövet számomra ez az album, másrészt ez indított el a blues zene mélyebb megismerése felé. Ezen kívül itt is meg kell említenem a póztalan, tökéletesen emberi előadásmódot, ami (elérhetetlen) mérce számomra a mai napig.

 

Eagles – Hotel California (1976)

Igazából az Eagles életmű teljes egészében egy nagy, fontos állomás, de a Hotel California album formájában kopogtatott be az életembe először, ezért ezt a lemezt emelem ki közülük. Az énekszólamok egyöntetű megszólalása, Don Felder és Joe Walsh páratlanul fantáziadús és ízes gitárjátéka, a köztük működő kölcsönhatás és a tökéletesen letisztult hangszerelés manapság is nagyon tud inspirálni. És persze innen egyenes út vezetett az összes nyugati parti folk és rock zene, a Laurel Canyon világának megismeréséhez, ami a zenei irányultságom nagyon nagy részben meghatározó alapja.

 

Aerosmith – Big ones (1994)

Néha hallottam a rádióban, hogy van egy ilyen dal, amiből igazából kettő van (a Crazy és a Cryin). Az egyik elképesztően szívfacsaró nyári hangulatot áraszt (Crazy), a másik meg majdnem tökugyanolyan (Cryin), az is nagyon jó, de azért nem annyira, mint a párja. És van ez a két (amúgy csak egy) gátlástalanul és iszonyú magasan ordító énekes, akiknek a szájából a legegyszerűbb tercpárhuzam is elképesztő döggel szólal meg. Úgy képzeltem, hogy az énekes és a gitáros ordítják együtt. Nagyon vonzó volt az egész. Egy szép napon megtudtam, hogy ez az Aerosmith, és nemsokára kaptam kölcsön egy másolt kazettát, rajta a Big ones best of lemezzel. Aztán rövidesen már a stúdióalbumaikat nyűttem. Volt ott minden, amire vágytam, dögös blues, western, rock, tökéletes összhangban a műfajban elképzelhető legfantáziadúsabb harmónia és dallamvilággal, és a világ legagyafúrtabb vokál szólamaival. Az a baj ezzel a western, meg blues üggyel, hogy nagyon könnyen egy kaptafává válnak a dalok, ha az ember szigorúan ragaszkodik a kötelező eszközeihez. Az Aerosmith ezt megoldotta, és engem is egy életre inspirál, hogy megtaláljam a középutat aközött, hogy beleragadjak egy műfaj kötelező stíluselemeibe, és hogy összekeverjem a szezont a fazonnal.

 

Lynyrd Skynyrd – Twenty (1997)

Aki a Lynyrd Skynyrd-öt jobban ismeri, most biztosan felhúzott szemöldökkel azt kérdezi, hogy miért nem egy emblematikusabb Skynyrd albumot emelek ki? Azért, mert amikor a Markó Jani nevű (remek dobos) barátomnak egyszer arról panaszkodtam a metrón úgy 2002 táján, hogy nem igazán találok ilyen igazán dögös, westernes, blues-os rock zenét, meg nem is tudom, minek hívják ezt a stílust, pedig hallottam sok ilyet és nagyon tetszik, akkor ezt a lemezt húzta elő ott helyben a táskájából, nyomta a kezembe, és mondta azt, hogy a Southern rockra gondolok. A borítón ott vöröslöttek a Monument Valley mágikus tanúhegyei, amit már akkor nagyon régóta egy mesebeli szent helyként tartottam számon (Végül 2014-ben vált valóra az álmom, hogy eljussak oda) és már sejtettem is, hogy ez lesz az! Az volt. A Voodoo lake című számtól egyenesen majdnem belehaltam a gyönyörbe. Így ismerkedtem meg a Lynyrd Skynyrd-del és kezdtem el felkutatni módszeresen a southern rock képviselőit.

 

Cold Mountain soundtrack (2003)

Ez a lemez határesetet képez, mivel egy film soundtrack albumáról van szó. Mégis meg kell említenem, mert ebben a formában találkoztam először testközelből az Appalach-i country stílussal, ami az összes country alkategória közül is a legnagyobb kedvencem. Már jóval előtte is hallgattam, sőt tanultam is country muzsikát, de még mindig egy átfogó, körvonalas képem volt róla, az alkategóriáiról kevéssé voltak ismereteim. Ebben a zenében végre megtaláltam azt, amit minden más csak nyomokban tartalmazott, az igazi western, és Americana gyökereket abból az időből, amikor a country még valóban népzene volt. Ez indított el igazán a country különböző, és régebbi válfajainak mélyebb feltérképezése felé.

 

És elérkeztünk a harmadik nagyobb korszakhoz (mondjuk huszonegykét éves koromtól napjainkig), amikor már lehet engem tudatos zenefogyasztónak nevezni, bár máig nagyon igyekszem a laikus hozzáállásával hallgatni és élvezni a zenét. Jött az internet is (az én életemben, mint általában a technikai vívmányok, ez is jókora fáziskéséssel köszöntött be), és el tudtam kezdeni hatékonyabban keresni. Szép lassan talán az ízlésem is kicsit kezdett finomodni. Ezzel együtt jár az is, hogy lassan egyre válogatósabb lettem, egyre nehezebben érte el nálam egy újonnan megismert zene azt a hatást, hogy levesz a lábamról, és évekig befolyásolja a zenei irányultságomat. Eddig minden vicc újnak hatott, innentől már nehezebb meglepni.

 

The Beatles – Sgt. Pepper’s lonely hearts club band (1967)

Természetesen nem huszonévesen hallottam életemben először ezt a lemezt, sőt, régebb óta ismerem, mint ahogy az eszemet tudom, az összes többi Beatles albummal együtt. Mégis ide sorolom, mert amikor újra előkerült a Beatles az életemben, immár tudatosan, tanuló célzattal hallgattam. Ez a lemez, majd a Magical mystery tour, és sorban a többi világított rá arra, hogy egy dalnak elsődleges feladata (nálam), hogy teremtsen egy világot, és abba belehelyezze a hallgatóját. Ha ezt nem tudja egy dal, akkor számomra -kevés kivétellel- érdektelen. (Persze nyilván ezt mindenkinél más zene éri el.) Ebben a zene „fantasztikus négyese” egyszerűen verhetetlen. Van még számtalan csodálatos példa a zenei hangulatfestésre, de a könnyűzene világában, egy albumnyi terjedelemben a Sgt. Pepper előtt tudtommal senkinek sem sikerült. Szerintem sok egyéb úttörő tulajdonsága mellett elsősorban ez a szuperképesség teszi a Sgt. Peppert a világ leghíresebb zenei mérföldkövévé.

 

Doyle Bramhall II. – Welcome (2001)

Mr. Slowhand 2006-ban tiszteletét tette hazánkban, és zenekarával nagyon elegánsan lezúzta az Aréna publikumának fejét, köztük az enyémet is. Mellette két olyan gitáros géniusz zenélt, mint Derek Trucks és Doyle Bramhall II. Korábban egyiküket sem ismertem. Derek Trucks játéka úgy hatott rám, mint egy UFO észlelés. A minden realitástól elrugaszkodó slide játéka mellett akkor számomra picit talán háttérbe szorult Doyle Bramhall II. gitározása, de azért nem tudta elkerülni a figyelmemet, hogy - eszeveszett módon - egy balkezes gitáron, balkezes tartással, de jobbkezes húrozással játszik (azaz minden létező szemszögből fordítva, mint bárki más, akár jobbkezes, akár bal), valamint elképesztő karakteresen szól, és ősi mélységből jövő érzések áradnak a játékából. Amikor utánanéztem, hogy kik ők, és mit csinálnak, amikor nem Clapton zenekarát erősítik, akkor találtam rá a Welcome című Doyle Bramhall II. albumra, ami olyan azonnali függőséget eredményezett, amilyenhez hasonlóra életemben nem volt példa. Az azt követő négy éven át nem bírtam mást hallgatni, csak ezt, és a másik (addig még csak) két szólóalbuma közül a Jellycream címűt. Meg kellett értenem, hogy hogyan szólhat ilyen fantasztikusan gazdagon, sokszínűen és őserővel egy gitár, hogy hogyan lehet ennyire ösztönösen dalt írni és zenélni. Nem mondom, hogy sikerült teljesen, de elképesztően sokat tanultam belőle a zenéhez, a zenéléshez való hozzáállásról. Amúgy meg milliomodik hallgatásra is ugyanúgy lúdbőrözik tőle hátam, mint elsőre. Örök mérce és örök kedvenc számomra.

 

John Mayer – Paradise Valley (2012)

John Mayer korábbi albumaira sokáig kötelező tananyagként tekintettem, mert nyilvánvalóan egy nagymesterről van szó, de személyesen különösebben nem mozgattak meg a dalai. Ez addig tartott, amig meg nem jelent a Born and Raised című lemeze, ami egy nagyon erős fordulat volt éppen abba az irányba, ami addig az én szájízemnek hiányzott belőle. Amellett hirtelen úgy éreztem, hogy Mayer az általa képviselt műfaj hagyományait itt már nem magára ölti, hanem legbelülről jönnek belőle. Ezt a folkos, akkusztikusgitárra épülő, steelgitáros irányt követi a rákövetkező Paradise Valley című lemez is, ami akár dupla albumot is képezhetne a korábbival, annyira hasonlítanak. Mégis az utóbbi valamiért eggyel közelebb áll hozzám. Tökéletes iskolapéldája ez a nem erőszakosan újítani próbáló, mégis előre mutató, modern hagyománykövetésnek, mind hangszerelés, mind dalszerzés tekintetében. Azonkívül jó látni, hogy mégsem lehetetlen a 2010-es években az, hogy a hangszeres zenétől, az őszinte felindulásból és ambícióból származó ösztönös muzsikálástól gyakorlatilag teljesen elszakadt mainstreem zenei világban megvesse a lábát egy ZENÉSZ.

 

Eddig a tíz album. Szinte nevetséges, hogy nem említettem meg Jimi Hendrix egyik lemezét sem, akinek a teljes életművéért betegségig rajongok, de éppen ezért nem tudok egy albumot külön kiemelni. Azért sem, mert először egy írott MP3-mas CD-t tudtam szerezni tőle (Tóth János Rudolftól kaptam kölcsön, és ömlesztve volt rajta rengeteg szám), tehát nem egy album formájában ért az első inger. De hasonló a helyzet a Rolling Stones, Mark Knopfler, Bob Dylan, James Taylor, Neil Young, a Tedeschi Trucks band, az Allman Brothers Band, a Black Crowes, Tom Petty, a Steely Dan, és kitudja még hány előadó lemezeivel, amik mind-mind dolgoznak bennem folyamatosan, de ide most nem fértek bele. Aztán csomó más műfajban is kutakodtam, tanultam is belőlük sokat, csodálatos zenékre akadtam ezeken a területeken is, de megmaradtam velük hallgató státuszban. Mint zenésznek, fő irányvonalnak megmaradt a blues, a country, a folk és az ezekből táplálkozó rock. És persze mostanában is keresgélek. Például épp a Dawes nevű együttes remek folk dalaival ismerkedem, nagyon szép, egyszerűen őszinte, és rettentő ígényes zene. És még gyűlnek-gyűlnek, sose lesz vége!

 

Keményebb vízekre evezett a finn gitáros - Ben Granfelt Band ’Another Day’ (lemezkritika)

2017. január 14. - OldTimeRNRMagazine

promo_bgb_2.jpgFinnországot említve elsőként biztos nem a blues-rock műfaj jut eszünkbe, egy kicsit mélyebbre ásva az ezer tó országának zenei kultúrájában azonban ráeszmélünk, hogy biza itt is lapulnak gitárhősök. Ben Granfelt kétségtelenül az egyik legnagyobb közülük.

Az 53 éves gitáros tavaly már járt hazánkban, februárban ismét visszatér az A38 színpadjára új lemeze, az Another Day turnéján. Az új album már tavaly megjelent Finnországban, Európa szerte azonban csak január 27-én került a boltok polcaira. Hozzánk már eljutott, így most megosztjuk veletek tapasztalatainkat.

10 dal került fel a lemezre, mely a Hangmans Tree-vel kezdődik, ami egy igen erős, amolyan utazós blues rock muzsika. Ez amúgy a teljes lemezről elmondható. Agresszívebb, keményebb vizekre evezett Granfelt. Az Another Day sokban nem különbözik az albumot nyitó daltól, tempójában talán visszafogottabb. A Jimi Hendrixes wah-fuzz párosítás továbbra is megunhatatlan, amit egy dallamos refrén lágyít meg. Amikor megláttam, hogy egy Wayward Child című dal is felkerült a lemezre, hirtelen Rory Gallagher azonos című klasszikusa ugrott be, ez azonban egy dallamos ballada, melyben gyönyörűen csilingel a Stratocaster. Ez egyébként az első dal, ami megjelent a lemezről.

A Shine Like The Sun Over Me tipikus blues dal. Nincsenek túlbonyolítva a futamok. Egyszerű riffek, jó hangzás, kiváló szóló. Nem is kell több. Az Endless-ben nyugalomra lel mindenki. Egy szívfacsaró instrumental. Teljesen más világot nyit ez a dal. Az Open Road, Open Book-ot hallgatva elképzelem, amint bőrgatyás motorosok már sorakoznak is az út mentén behörrentik a Harley-t és elhajtanak a messzeségbe. Egy motoros himnuszként is értelmezhető high gain cucc. Heart On Your Sleeve egy végletekig leegyszerűsített nóta. Inkább egy óriási szabad jammelésnek tűnik, semmint egy tudatosan felépített darabnak. Az A38-on szinte elmaradhatatlan lesz a Rocking The Boat. Olyan nótáról is van itt szó, amire ki lehet rúgni az öreg Artemovszk oldalát. A Sweet Love- első feléről ez nem igazán mondható el. Aki azonban azt gondolná, ez is egy csöpögős szerelmes dal, azt ki kell, hogy ábrándítsam. Egyik kedvencem lett, óriási refrén van benne. Olyan igazi fejrázós. Ez is bizonyítja, hogy nem kell túlbonyolítani a dolgokat. A lemezt záró You Are What You Is-ben túl sok mindent nem lehet kiemelni, nem ad nagy csattanót a korong végére, egy töltelék nóta.

Az utolsó daltól függetlenül egy kellemes, keményebb hangvételű, tökös lemezt hozott össze a finn trio. Mint azt már írtuk, nincs túlbonyolítva, ettől függetlenül élvezhető és különleges. Ajánljuk nektek, hogy élőben se hagyjátok ki! Ben Granfelt Band az A38 hajón: 2017. február 6.

 

another_day_artwork.jpeg

 Ben Granfelt Band - Another Day

Hangmans Tree
Another Day
Wayward Child
Shine Like The Sun Over Me
Endless
Open Road, Open Book
Heart On Your Sleeve
Rocking The Boat
Sweet Love
You Are What You Is

Ben Granfelt: gitár, ének
John "Grovemaster" Viherva: basszusgitár, háttérvokál
Miri Miettinen: dobok, háttérvokál

Producer: Okko Laru
A felvételek a Soundstation Studios Magnusborg & Finnvox Studios-ban készültek, Helsinkiben.

Klippremier: The Trousers - Gunslinger

Fegyverforgatók az A38 hajón!

2017. január 11. - OldTimeRNRMagazine

trousers.jpgA Trousers csapata 2016-ban sem hagyta, hogy elcsendesedjenek a dolgok körülöttük, szinte mindig életben tartották a tüzet. Volt is mivel, hiszen igen eseménydús évet tudhat maga mögött országunk elsőszámú garázsrock csapata. Kőváry Zoliék nemrégiben bejelentették, hogy a Cool Operator és a Sonic Desert tavalyi megjelenése után a Gunslingerrel folytatják a sort, amihez egy performance klipet készítettek a nyáron adott A38-as fellépésükről. Nagy megtiszteltetés nekünk, hogy magazinunkat kérték fel a premierhez. Mielőtt bemutatnánk a videót, néhány kérdéssel bombáztuk meg Zolit az aktualitásokról és a jövő évi terveikről.     

OTRNR: - Szia Zoli! Mindenekelőtt tekintsünk vissza egy kicsit 2016-ra! Számos turnén megmutattátok magatokat, több országban. Hogyan értékelnéd az elmúlt évet?

Összességében nagyszerű évünk volt. Bár a Mother of Illusion lemezünk még 2015-ben jelent meg, a promóciót tovább folytattuk két nagyszerű videoklippel, ami a Sonic desert és a Cool operator című dalokhoz készült. Rendkívül hálásak vagyunk a rendezőknek, Szili Lászlónak és Simon-Mazula Tibornak. Tavasszal egy csomó hazai koncertet követően részt vettünk a Monarchy Madness II miniturnén barátainkkal, a bécsi Reverend Backflash-el és az ostravai Degradace-vel Csehországban és Ausztriában. A nyár csúcspontjai az ostravai rockfesztivál, a Fezen és az A38 terasz koncertjei voltak, ősszel pedig a berlini All Rooms Bookingnak, a német Final Stair és a pozsonyi Signature zenekaroknak hála egy öt országon átívelő turnén vettünk részt, többek közt berlini, drezdai, bécsi és pozsonyi állomásokkal. Az évet itthon, Budapesten zártuk a GMK-ban a Signature-rel és a részben HS7 utódzenekarral, a Houdinis-zel.

OTRNR: - A zenekar felállása is változott ebben az évben, mesélnél erről részletesen?

Iliás Ádám basszusgitáros, aki 2012 óta játszott velünk idén úgy döntött, csak a saját zenekarával, a Turn Signals-zal akar csak a továbbiakban foglalkozni. Búcsúkoncertje egy óriási hangulatú budapesti koncerten volt a Kuplungban tavasszal. Helyére régi barátunk, Lázár Bandi érkezett, aki multi-instrumentalista, korábban dobosként fellépett velünk egy-két koncerten. Szóval csak át kellett a fejében konvertálni a már meglevő tudását a dalokról dobról basszusgitárra :-) Bandi maradéktalanul beilleszkedett a bandába, energikus színpadi ember és jól vokálozik, szóval nagyon jól járt vele az együttes. A 2017-es évünk is változással kezdődik. Az őszi turné után a dobosunk, Csészi bejelentette, hogy visszavonul a koncertezéstől. Csészi 2006 óta játszik a Trousers-ben, négy lemezt, több mint 10 videoklipet vettünk fel együtt, és legalább 250 koncertet nyomtunk le közösen kilenc országban. Kapcsolatunk nem szakad meg, hiszen Csészi zseniális hangmérnök, producer és stúdióember, és az új, ötödik lemezt is biztosan az ő vezényletével fogjuk felvenni.

OTRNR: - Az új klipetek a Gunslingerhöz készült, ami egy A38-as live video. Honnan jött az ötlet, hogy ehhez a dalhoz készüljön a videó?

Szili Laci már három videot is csinált nekünk a Freakbeat, a Hyterical Route és a Sonic Desert dalokhoz, és baromi jól tudunk együtt dolgozni vele. Egyszer láttam egy koncertvideot, amit a telefonjával spontán készített felvételekből csinált Kory Clarke-nak, a Warrior Soul énekesének, amikor Pesten járt. Megkérdeztük tőle, hogy nincs e kedve összedobni valami hasonlót, amikor majd a hajóteraszon játszunk. Szerencsére igent mondott, és nagyon elégedettek vagyunk ez eredménnyel. Ugyan ehhez a lemezhez csak viszonylag monumentálisabb filmes klipeket csináltunk, ám azt gondoltuk, zárásként simán belefér egy ilyen hagyományosabb cucc is. Szerintem ilyen performance klipekre mindig szükség van a rock and roll világában; én például nem tudnék jobb videot mondani, mint a Paradise City a GNR-től. Azt bármikor, bár hányszor meg tudnám nézni!

OTRNR: - Mit jelent neked ez a dal?

A dal címe akkor fogant meg bennem, amikor 2013-ban az USA-ban roadtrippeltünk Gábor Andrissal az Ozone Mamából. Azt hiszem egy arizonai vagy utahi benzinkúton láttam ilyen kis kiadványokat, prospektusokat az amerikai történelem érdekes figuráiról, például Billy the Kidről vagy Jesse James-ről; őket hívták „gunslinger”-nek, ördögi fegyverforgatónak. Persze a dalszövegben ez sokkal inkább a helyzetek határozott, sőt időnként impulzív kezeléséről szól, aminek hátterében ott van az, hogy néha úgy érezzük, az élet egy kegyetlen hajsza a semmiért. Ez egy gyors, Motörhead-es garázsrock nóta, de csempésztem bele moll-akkordot is, ami a dalszerűségnek mindig nagyon jót tud tenni. Mostanában ezzel kezdjük a koncerteket.

OTRNR: - Említettétek, hogy munkálkodtok az új albumon is. Hogy áll a dolog?

A tavalyi év során, főként a nyári hónapokban a szokásos módon otthon az akusztikus gitárommal megírtam 11 dalt. Ezt követően ősszel Csészivel ezeket feldemóztuk, és odaadtuk a Locke Petinek és Bandinak. Még nem beszéltünk meg pontos részleteket, de valószínűleg tavasszal-nyáron a 2013-as Freakbeat felvétele során alkalmazott módszer szerint fogunk haladni. Először Csészi feldobolja a részét, aztán jövök én a ritmusgitárral és az énekkel, majd a basszus, a másik gitársáv, végül a szólók, vendégzenészek, kiegészítő sávok. Derecskei Zsolt billentyűs és Csányi Rita vokalista biztosan szerepel majd a lemezen. Szerintem legkésőbb ősszel megjelenhet, de addig biztosan kijön 1-2 beharangozó dal videoklippel. Lemezcímet még nem tudok mondani, folyamatosan gyűjtöm az ötleteket, de még nincs végső változat. Szerintem nagyon erős lemez lesz, töltelékdalok nélkül.

OTRNR: -  Mielőtt publikálnánk a videót, beszélsz nekünk egy kicsit arról, hogy milyen tervekkel vágtok neki ennek az évnek? Mit vártok 2017-től?

A legfontosabbak a doboscsere megoldása és az új lemez elkészítése, mind a kettőn aktívan dolgozunk. Alakulnak koncertek is természetesen, ami biztos a közeljövőben az két budapesti buli: február 3-án a RCKSTR magazin szülinapi partyján játszunk a Dürer-kertben, majd 23-án a Kuplungban bátyám zenekara, a Royal Rebels lemezbemutatóján. Az Allrooms Booking előzetes megbeszélésünk szerint késő tavaszra tervez nekünk a tavalyihoz hasonló közép-európai turnét, de ez még nincs lefixálva. Egy emberünk már dolgozik olyan nyári rockfesztiválokon mint a Fezen, Rockmaraton. Szerintem még inkább tendencia lesz, hogy orientálódunk a külföldi helyszínek irányába. Nem vagyunk egyedül ezzel; Horváth Zoli, a Dungaree gitárosa is mesélte nekem, hogy a tizenvalahány őszi koncertjükből messze a szerbiai és a román fellépések voltak a legjobbak. Ez van; a zenész oda megy, ahol a leginkább örülnek annak, amit csinál.

Nincs más hátra, mint előre, tekintsétek meg a Trousers új live klipjét:

 

Sebők Tamás

C.A.F.B - Bikini átirattal jelentkezik új kislemezén a magyar punk legenda

Íme a Megüssem, vagy ne üssem!

2017. január 09. - OldTimeRNRMagazine

cafb.jpgMárciusban nagyszabású Retro Punk bulit rendeznek Dürer Kertben melyen a 90-es évek kultikus punkzenekara, a C.A.F.B is fellép. További jó hír, hogy Szakácsi Gregék hamarosan egy új kislemezzel is megörvendeztetnek minket, melybe most egy Bikini átirattal betekintést nyújtanak. Nemrégiben látott napvilágot a Megüssem vagy ne üssem, mely egy igazi velős, szókimondó punk himnusz lett. Igazi C.A.F.B. Hallgassátok meg ti is!

 

Ha szeretnéd élőben hallani a dalt, látogass el a csapat következő koncertjére! A Facebook eseményt itt találod.

Muzsikáló színészek 1.

Steven Seagal, a gitározó szamuráj

2017. január 08. - fehersolyom

Steven Seagal a ’80-as –’90es-es évek fordulóján tűnt fel az akciófilmek világában, és sajátos stílusával (aikido) elég hamar „beverekedte” magát a legnagyobbak közé.

Bár a későbbiekben a filmes karrierje nem a legszebben alakult-gyakorlatilag a kétezres évek elejétől már csak DVD-n forgalmazandó filmeket készít-, de annak ellenére, hogy nevét sokan azonosítják a B kategóriával, és a ciki fogalmával, azért világszerte megvan az a viszonylag szűk, de biztos rajongótábora, akik kedvelik munkásságát.

Kevesen tudják azonban, hogy a kiöregedett akciósztár szerepével azonosított Steven Seagal egy igen sokoldalú figura: első filmje, a Nico 1988-ban készült, amikor a színész már közel volt a negyvenhez.

Előtte azonban sokáig Japánban élt és dolgozott, magas szinten művelte az aikidot és más harcművészeteket. Ezt olyannyira jól csinálta, hogy ő volt az első fehér ember a Felkelő Nap országában, aki edzőtermet (japánul: dojo) nyithatott- ez pedig nagy elismerésnek számít arrafelé…

E mellett emberünk lelkes környezetvédő és Richard Gere mellett a Free Tibet mozgalom legaktívabb hollywoodi szószólója is.

Ja, és azt se felejtsük el, hogy harci tudását nem csak a filmekben, hanem a mindennapi életben is kamatoztatja: több mint húsz éve tartalékos rendőrtisztként igazi kommandósokat képez lőfegyverek használatára és közelharcra.

De hogy jön ide a zene és kultúra? A fent említettek mellett még gitározik, énekel, időnként lemezeket jelentet meg és rendszeresen koncertezik is.(2014-ben például hazánkban is adott egy igen jó hangulatú koncertet).

seagal1.jpg

Az általa írt dalokat hallgatva pedig értelmet nyer az örökbecsű mondás: a zord külső érző szívet takar.

Seagal-  bár ír, mongol és orosz vér egyaránt csörgedezik ereiben, és életére nagy hatással volt a Távol-Keleti kultúra- mégiscsak egy ízig-vérig amerikai „srác” - bár tavaly óta orosz állampolgár- és mint ilyen, az ottani „népzenének” tekinthető blues műfajra tette a voksát, annak is a melankolikusabb irányvonalát részesíti előnyben.

Steven Seagal az 1996-os Tisztítótűz (The Glimmer Man) című filmben elhangzó "Snake" és "Bulletproof" című dalok szerzője és előadója, ekkor mutatkozott be először dalszerzői és előadói minőségében a nagyközönségnek.

Az egy évvel későbbi, 1997-ben mozikba kerülő Tűz a mélyben (Fire Down Below) című mozit-betétdalait hallgatva a blues, country és southern stílusok kedvelői meglepődhetnek, hogy mennyire erős a soundtrack. Az pedig még meglepőbb, hogy Steven Seagal az ott szereplő dalok nagy részének szerzője, producere és előadója is- zenésztársai pedig Richie Sambora a Bon Jovi (ex)gitárosa, Taj Mahal vagy épp Peggy Lynn (híres country zenész, ő írta például a Walker, a texasi kopó című film főcímdalát is).

Bár a színész ilyen irányú tehetségét sokáig titkolta a nagyközönség elől, meg kell jegyeznünk, hogy a színész gitárral való megismerkedése jóval korábbra tehető: már kisiskolás korában, a harcművészetekkel egy időben elkezdett ismerkedni a muzsika világával.

Miután a saját filmjeihez írt dalok kedvező fogadtatásra találtak, mégsem elégedett meg ennyivel, egyre többször lehetett látni az öregedő „szamurájt” koncerttermekben, gitárral a nyakában és 2005-ben pedig kiadta első szólólemezét a Songs for Crystal Cave címmel. A korongon szereplő dalok mindegyikének Seagal a szerzője vagy társszerzője, és ő énekel, és gitározik a felvételek jelentős részén. Aki veszi a fáradságot és meghallgatja ezt  az anyagot, az egy gazdagon hangszerelt blues-funky lemezélménnyel lesz gazdagabb, ahol a vidám és a lírai dalok váltogatják egymást. A már említett sokszínű hangszerelés elérése érdekében a főhős mellett pedig közel húsz zenész működött közre. Például Stevie Wonder is, hogy csak a legnagyobb nevet említsük…

A második-napjainkig utolsó-lemeze, a Mojo Priest 2006-ban jelent meg. Ez első anyaghoz képest ez egy kis változást hozott: kevesebb vendégzenész, letisztultabb, karcosabb , vagy ha úgy tetszik „misssissipisebb” blues hangzás, amolyan igazi vissza a gyökerekhez stílusban fogantak a dalok, de persze a líraibb darabok is szép számmal sorakoznak…

Aki kedveli Seagalt annak azért, aki kedveli, a bluest annak azért ajánlom ezt a lemezt, de ha valaki egyik csoportba sem sorolja magát, viszont van benne nyitottság és szeret kellemesen meglepődni, az is nyugodtan belehallgathat a zenélő szamuráj életművébe….

seagal4.jpg

 

Egyfajta utóiratként pedig egy érdekes információ, amit elvakult rajongók vélnek tudni: Seagal nem csak a bluesnak, hanem a reggie zenének is nagy rajongója, olyannyira, hogy vásárolt is egy villát Jamaicán, és sok időt tölt azzal, hogy ottani zenészektől tanulja a stílus alapjait-így mindben bizonnyal lesz még folytatás, de hogy mikor és milyen, azt nem tudhatjuk…