Muzsikáló színészek 1.

Steven Seagal, a gitározó szamuráj

2017. január 08. - fehersolyom

Steven Seagal a ’80-as –’90es-es évek fordulóján tűnt fel az akciófilmek világában, és sajátos stílusával (aikido) elég hamar „beverekedte” magát a legnagyobbak közé.

Bár a későbbiekben a filmes karrierje nem a legszebben alakult-gyakorlatilag a kétezres évek elejétől már csak DVD-n forgalmazandó filmeket készít-, de annak ellenére, hogy nevét sokan azonosítják a B kategóriával, és a ciki fogalmával, azért világszerte megvan az a viszonylag szűk, de biztos rajongótábora, akik kedvelik munkásságát.

Kevesen tudják azonban, hogy a kiöregedett akciósztár szerepével azonosított Steven Seagal egy igen sokoldalú figura: első filmje, a Nico 1988-ban készült, amikor a színész már közel volt a negyvenhez.

Előtte azonban sokáig Japánban élt és dolgozott, magas szinten művelte az aikidot és más harcművészeteket. Ezt olyannyira jól csinálta, hogy ő volt az első fehér ember a Felkelő Nap országában, aki edzőtermet (japánul: dojo) nyithatott- ez pedig nagy elismerésnek számít arrafelé…

E mellett emberünk lelkes környezetvédő és Richard Gere mellett a Free Tibet mozgalom legaktívabb hollywoodi szószólója is.

Ja, és azt se felejtsük el, hogy harci tudását nem csak a filmekben, hanem a mindennapi életben is kamatoztatja: több mint húsz éve tartalékos rendőrtisztként igazi kommandósokat képez lőfegyverek használatára és közelharcra.

De hogy jön ide a zene és kultúra? A fent említettek mellett még gitározik, énekel, időnként lemezeket jelentet meg és rendszeresen koncertezik is.(2014-ben például hazánkban is adott egy igen jó hangulatú koncertet).

seagal1.jpg

Az általa írt dalokat hallgatva pedig értelmet nyer az örökbecsű mondás: a zord külső érző szívet takar.

Seagal-  bár ír, mongol és orosz vér egyaránt csörgedezik ereiben, és életére nagy hatással volt a Távol-Keleti kultúra- mégiscsak egy ízig-vérig amerikai „srác” - bár tavaly óta orosz állampolgár- és mint ilyen, az ottani „népzenének” tekinthető blues műfajra tette a voksát, annak is a melankolikusabb irányvonalát részesíti előnyben.

Steven Seagal az 1996-os Tisztítótűz (The Glimmer Man) című filmben elhangzó "Snake" és "Bulletproof" című dalok szerzője és előadója, ekkor mutatkozott be először dalszerzői és előadói minőségében a nagyközönségnek.

Az egy évvel későbbi, 1997-ben mozikba kerülő Tűz a mélyben (Fire Down Below) című mozit-betétdalait hallgatva a blues, country és southern stílusok kedvelői meglepődhetnek, hogy mennyire erős a soundtrack. Az pedig még meglepőbb, hogy Steven Seagal az ott szereplő dalok nagy részének szerzője, producere és előadója is- zenésztársai pedig Richie Sambora a Bon Jovi (ex)gitárosa, Taj Mahal vagy épp Peggy Lynn (híres country zenész, ő írta például a Walker, a texasi kopó című film főcímdalát is).

Bár a színész ilyen irányú tehetségét sokáig titkolta a nagyközönség elől, meg kell jegyeznünk, hogy a színész gitárral való megismerkedése jóval korábbra tehető: már kisiskolás korában, a harcművészetekkel egy időben elkezdett ismerkedni a muzsika világával.

Miután a saját filmjeihez írt dalok kedvező fogadtatásra találtak, mégsem elégedett meg ennyivel, egyre többször lehetett látni az öregedő „szamurájt” koncerttermekben, gitárral a nyakában és 2005-ben pedig kiadta első szólólemezét a Songs for Crystal Cave címmel. A korongon szereplő dalok mindegyikének Seagal a szerzője vagy társszerzője, és ő énekel, és gitározik a felvételek jelentős részén. Aki veszi a fáradságot és meghallgatja ezt  az anyagot, az egy gazdagon hangszerelt blues-funky lemezélménnyel lesz gazdagabb, ahol a vidám és a lírai dalok váltogatják egymást. A már említett sokszínű hangszerelés elérése érdekében a főhős mellett pedig közel húsz zenész működött közre. Például Stevie Wonder is, hogy csak a legnagyobb nevet említsük…

A második-napjainkig utolsó-lemeze, a Mojo Priest 2006-ban jelent meg. Ez első anyaghoz képest ez egy kis változást hozott: kevesebb vendégzenész, letisztultabb, karcosabb , vagy ha úgy tetszik „misssissipisebb” blues hangzás, amolyan igazi vissza a gyökerekhez stílusban fogantak a dalok, de persze a líraibb darabok is szép számmal sorakoznak…

Aki kedveli Seagalt annak azért, aki kedveli, a bluest annak azért ajánlom ezt a lemezt, de ha valaki egyik csoportba sem sorolja magát, viszont van benne nyitottság és szeret kellemesen meglepődni, az is nyugodtan belehallgathat a zenélő szamuráj életművébe….

seagal4.jpg

 

Egyfajta utóiratként pedig egy érdekes információ, amit elvakult rajongók vélnek tudni: Seagal nem csak a bluesnak, hanem a reggie zenének is nagy rajongója, olyannyira, hogy vásárolt is egy villát Jamaicán, és sok időt tölt azzal, hogy ottani zenészektől tanulja a stílus alapjait-így mindben bizonnyal lesz még folytatás, de hogy mikor és milyen, azt nem tudhatjuk…

A bejegyzés trackback címe:

https://otrnrmagazine.blog.hu/api/trackback/id/tr5412105803

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.