Életrevaló igenemberek – 50 éves lett a Yes első albuma

Kultikus albumok: Yes − Yes (1969)

2019. július 25. - Teakbois

04_8.jpg

A 60-as évek végén a londoni Sohóban álló La Chasse a feltörekvő rockzenészek egyik kedvelt ivójának számított, amelynek tulaja a népszerű Marquee klub társfőnöke, Jack Barrie volt. Ahogy Barrie mondta később nem kevés nosztalgiával: „Annak idején minden jelentősebb vagy később jelentőssé váló brit rocker  a La Chasse-ba járt zenekart alapítani és egymás nőit lenyúlni.” A szórakozóhely rendszeres látogatói közé tartozott a Who már jócskán befutott dobosa, Keith Moon, aki itt is folyton kivetkőzött magából, vagy az ekkoriban még csak szárnypróbálgató Phil Collins, aki legfőképp azért járogatott a Le Chasse-ba, hogy ingyenjegyeket tarháljon Barrie-tól az őt érdeklő Marquee-béli koncertekre. És szintén törzsvendég volt egy égimeszelő basszusgitáros (Chris Squire) meg egy apró énekes (Jon Anderson), akiket 1968-ban Barrie mutatott be egymásnak, mert úgy vélte, hasonló zenei ízlésük miatt talán képesek lennének egy húron pendülni. Az eredmény minden idők egyik legfontosabb progresszív rockzenekarának, a Yes-nek a megalakulása lett.

02_9.jpg

Jon Anderson (a világ egyik legegyedibb és legjobb dallamérzékű énekese) a lancashire-i Accrington szülötte, szegény család gyermeke, akinek hamar abba kellett hagynia tanulmányait, hogy átvegye súlyos beteg apjától a fő kenyérkereső szerepét. Dolgozott földeken, tejesemberként és téglákat fuvarozó teherautó-sofőrként is. „Miközben a halom téglával a hátam mögött zötykölődtem a nem épp kiváló állapotú lancashire-i utakon, folyton azon járt az eszem, hogy egyszer válogatott focista vagy rocksztár lesz belőlem. Én lepődtem meg leginkább, hogy végül az egyik álmom valóra vált” – nyilatkozta már a Yes befutása után. „A hatvanas évek elejének rockja teljesen magával ragadott, főképp a vokálközpontú zenekarok, mint a Beatles és az Everly Brothers. A testvéremmel együtt egy Warriors nevű beat banda tagjai voltunk, amellyel mérsékelt sikereket értünk el. A hatvanas évek második felében egyre jobban elmerültem az olyan előadók zenéjében, mint az Association, a 5th Dimension és persze a Simon & Garfunkel: ezek mind nagyon erős vokálegyüttesek voltak. Emellett a soul és a jazz is hatott rám, főleg Nina Simone és Dionne Warwick lemezei, valamint a komolyzene világából Jean Sibelius, akit zseninek tartok” – idézte fel egy interjúban zenei fejlődésének legfontosabb állomásait Anderson.

03_6.jpg

Chris Squire (a rocktörténet egyik legjobb basszusgitárosa) London külvárosában, Kingsburyben született, és kiskorától kezdve templomi kórustag volt, ráadásul a legtehetségesebbek egyike, de a rock végül teljesen megrontotta: „Barry Price-tól tanultam énekelni, aki az egyik leghíresebb kórusvezető volt az országban, ő vezényelte később az énekkart Károly és Diana esküvői ceremóniáján is. Szerettem kórustag lenni, de a kamaszkori mutálás véget vetett az ottani karrieremnek. A középiskolában már rock and roll rajongó voltam, és egyszer az igazgató behívatott egy haverommal együtt az irodájába, majd adott egy marék pénzt, mondván: menjünk azonnal fodrászhoz és vágassuk le a hajunkat. Ez volt az utolsó napom az iskolában, ugyanis zsebre vágtam a pénzt, de a fodrászhoz már nem mentem el, sőt a suliba sem mentem vissza soha. 17 éves voltam ekkor. 16 éves koromtól a basszusgitár volt a mindenem, összekuporgattam némi pénzt egy Rickenbackerre: azóta is ez a márka a kedvencem, sőt a védjegyem. A Yes előtti zenekaraim közül a Syn és a Mabel Greer’s Toyshop a jelentősebbek, pszichedelikus rockot és néha motown soult játszottunk. Kezdettől fogva a jó vokáltémákat tartottam egy dalban a legfontosabbnak, Beatles, Simon & Garfunkel és 5th Dimension lemezeket hallgattam, valamint a Who albumait John Entwistle basszusjátéka miatt, aki a példaképem volt.

Azt, hogy a 5th Dimension a Yes fő hatásai közé tartozik, mi sem bizonyítja  jobban, mint az a tény, hogy a Squire és Anderson között első beszélgetésük során akkor tört meg a jég, amikor kiderült, hogy szinte egyszerre vették meg a 5th Dimension 1967-es The Magic Garden című albumát, amelyet a zseniális komponista, Jimmy Webb (az egyetlen olyan művész, aki zeneszerzőként, szövegíróként és hangszerelőként is nyert már Grammy-díjat) írt és hangszerelt. Különösen érdekes ennek tudatában meghallgatni erről a lemezről a Carpet Man című dalt, amely egy az egyben megelőlegezi azt, ahogy Anderson magas, alt-tenor és Squire tenor vokálja kiegészíti majd egymást megannyi Yes-remekműben.

08_4.jpg

A gitárosi szerep a Yes-ben a csapat nevét kiötlő Peter Banksnek jutott, akivel Chris Squire egyik régebbi zenekarában, a Mabel Greer’s Toyshop-ban zenélt. Banks fanyar humorral idézte fel később az új formációhoz való csatlakozását: „Nem csak Christ, de Jont is ismertem már korábbról. Gyakran eljártam a La Chasse-ba, ahol sokszor segített be a személyzetnek csaposként. Barrie protezsáltja volt, aki finanszírozott neki egy kislemezt: a roppant béna Hans Christian Anderson művésznév mögé bújva rögzítette az Association slágerét, a Never My Love-ot. Ezt aztán állandóan lejátszotta a klubban boldog-boldogtalannak, és a végén már nagyon elegünk volt belőle, mert − valljuk be − nem ez a világ legsikerültebb feldolgozása. Jon persze lelkesen ajánlgatta újból és újból: „Srácok! Feltegyem megint a dalomat?” Mire kórusban válaszoltuk maró gúnnyal: „Never Again, My Love!” A Yes-hez többek közt azért csatlakoztam, mert egyrészt Chrisszel a Mabel Greer’s Toyshop-ban jól kijöttem, másrészt azért, mert előtte elmentem egy csomó más bandához meghallgatásra, és mindegyik a Woke Up This Morning című sztenderdre akart jammelni velem a próbateremben. Fene tudja, mi volt akkor a levegőben, hogy mindenki ezt az egy számot nyúzta. A sokadik alkalom után olyannyira elegem lett a dalból, hogy elhatároztam, beszállok az első utamba akadó zenekarba, amelyik nem ezt a lerágott csont bluest kéri tőlem. Így is lett…

07_5.jpg

Az Anderson és Squire által vezérelt alakulat további két kiemelkedően tehetséges muzsikus csatasorba állításával vált igazi csapattá. A jazz trükkjeit a kisujjában hordozó és a Yes révén a világ 10 legjobb rockdobosa közé kerülő Bill Bruford a Melody Maker nevű zenei magazinban adott fel hirdetést, erre bukkantak rá Andersonék, a Hammond-orgonát magabiztosan használó Tony Kaye billentyűsre pedig komolyzenei tapasztalatai miatt esett a választásuk. Squire és Anderson azt a célt tűzte ki maga elé, hogy a lehető legkomplexebb zenét fogják játszani, de egyben a legdallamosabbat is. A konkurencia lehengerlő teljesítménye nem vette el az életkedvüket, hanem épp ellenkező hatást fejtett ki: „Amikor először hallottuk a King Crimsont élőben, azt éreztük, hogy fantasztikusak, nekünk pedig náluk is technikásabbnak kell lennünk. Amikor pedig a Crosby, Stills & Nash első albumát hallgattuk, tudtuk, hogy még annál is jobb dallamokkal kell előrukkolnunk, mint amilyenek például a Suite: Judy Blue Eyes-ban hallhatók. Nem állítom, hogy leköröztük a riválisainkat, de volt bennünk annyi eltökéltség és kitartás, hogy egyenrangúvá váljunk velük” – nyilatkozta Anderson.

06_7.jpg

Megalakulása után a csapat egyrészt agyonkoncertezte magát, másrészt gőzerővel írták első dalaikat. Játszottak Janis Joplin és a Cream előtt, de végül úgy határoztak, hogy nem fognak többé előzenekarként fellépni, valamint nekik sem lesz előzenekaruk, miután befutottak, és ehhez tartották magukat a későbbiekben. Saját szerzeményeik mellett Beatles (I’m Only Sleeping, I’m Down, Eleanor Rigby, Every Little Thing), 5th Dimension (Paper Cup) és Traffic (Heaven Is In Your Mind) feldolgozásokat játszottak első fellépéseiken. „Imádtam előadni a Beatles I’m Down-ját az első bulijainkon. Meg voltam győződve róla, hogy ugyanolyan macsó módra üvöltöm, mint Paul McCartney az eredetit. A zenésztársaim viszont nem épp tapintatosan felvilágosítottak, hogy az én vokálommal inkább olyan az I’m Down, mintha Cilla Black énekelné” – viccelődött utólag Anderson. Az állandó koncertezés meghozta a gyümölcsét: Ahmet Ertegun, az Atlantic Records legendás vezére leszerződtette a zenekart, miután meghallgatta egy fellépésüket a londoni Speakeasy klubban. Kezdetét vehette hát a bemutatkozó album elkészítése.

01_11.jpg

Az 1969. július 25-én megjelenő, pusztán a zenekar nevét viselő album rögzítése valóságos rémálomnak bizonyult. A csapatból senki sem rendelkezett komoly stúdiós tapasztalattal, viszont a két hangmérnök sem. Egyiküket fizimiskája okán Peter Banks rögtön el is keresztelte Menyétnek: Menyét utálta a rockot, és hangmérnöki tevékenysége annyiban merült ki, hogy folyton arra akarta rávenni a zenekart, hogy játsszanak halkabban. A producerként melléjük rendelt Paul Clay-jel sem voltak elégedettek: „Rendes fickónak tűnt, csinált korábban pár filmzenét, de az eszmecseréink révén hamar kiderült, hogy lényegesen többet tud az ingatlanpiacról, mint arról, miként kell egy rocklemezt felvenni” – idézte fel a kellemetlen emléket Chris Squire. Így hát nem volt más hátra, a Yes tagjai felváltva zenéltek, hangmérnökösködtek és producerkedtek, míg összeállt az anyag a káosz közepette. A csapat zsigeri zsenialitásának bizonyítéka, hogy az elképesztő nehézségek ellenére kiváló, egészségesen nyers hangzású bemutatkozó album született.

A lemezt a Beyond And Before nyitja, amely azonnal felvonultatja a Yes minden erősségét: gyomrozó basszus, pazar gitárjáték, szokatlan tempóválasztás, fülbemászó többszólamú vokálok és misztika. A dalt Chris Squire a Mable Greer’s Toyshop gitáros-énekesével, Chris Bailey-vel írta, és igazi pszichedelikus nonszensz szöveggel rendelkezik. „A korszaknak megfelelő, húzos drogos nóta” – foglalta össze sommásan a basszusgitáros fenomén.

Másodiként egy Byrds-feldolgozás, az I See You következik. Az igényes vokáltémákat ontó amerikai folk rock éllovas Byrds szintén a Yes tagjainak egyik kedvenc csapata volt, és Andersonék alaposan megbolondították az eredeti szerzeményt, konkrétan jazz rock orgiát varázsoltak belőle. Peter Banks ötletes szólója Wes Montgomery hatását viseli magán, Bill Bruford pedig játékával szándékosan tisztelgett Mitch Mitchell (Jimi Hendrix dobosa) előtt. Jon Anderson úgy emlékszik, hogy a szám felvételekor zenésztársai kissé elvetették a sulykot: „Ha nem szólok rájuk, hogy fogják vissza magukat, mindegyikük 10 perces szólókat játszott volna benne, annyira úrrá lett rajtuk a lelkesedés, így viszont nem dal lett volna a végeredmény, csak egy hosszú jam. Sokszor neveznek diktátornak meg (a termetem miatt is) Napóleonnak a többiek, amivel tökéletesen egyetértek: kell valaki, aki összefogja a produkciót, és nálunk ez a szerep a habitusomból adódóan mindig rám hárult.

A harmadik tétel Jon Anderson szerzeménye, a Yesterday And Today című könnyed és kedves ballada, amelyben Bill Bruford vibrafonon kíséri az énekest. Brufordot győzködni kellett a dal felvétele előtt, mivel kijelentette, hogy ő bizony nem tud vibrafonozni, és nem is fog… Aztán mindkét állítást illetően meggondolta magát.

A Looking Around a 2015-ben elhunyt Chris Squire kedvence volt a Yes bemutatkozó albumáról, Andersonnal együtt írták. A korai koncertrepertoárjuk kedvelt darabja lett, Peter Banks dolgát viszont megnehezítette: „Jópofa rockdal, de mindig ideges lettem, amikor sorra került koncerteken, mert egyrészt tele van énekkel, amitől nehezebb átlátni, másrészt több szokatlan akkordváltás is van benne, amikbe meg könnyű belesülni. Szerencsére ritkán sikerült.

A Harold Land igazi epikus Yes-tétel, a nyitánya egyenesen olyan, mintha egy jó öreg kalandfilmből vették volna át. Jon Anderson rengeteg filmzenei albumot hallgatott ekkoriban, és az ő ötlete volt az egész, szó szerint elődúdolta az intrót a zenekarnak. A dal szövege egy háborútól megcsömörlött katonáról szól, akinek egészen az utolsó pillanatig nem sikerült nevet találni: végül Bill Bruford megkönyörült a társain, és azt mondta, legyen a fickó Harold Land (így hívják az egyik kedvenc jazz-szaxofonosát is). A javaslatért a dobos társszerzői titulust kapott Andersontól és Squire-tól.

Az ötödik dal ismét egy feldolgozás, ezúttal a Beatlestől az Every Little Thing. A csapat igazi prog rock monstrumot kreált a Beatles minislágeréből, iskolapéldáját szolgáltatva annak, hogyan kell a hangsúlyokkal játszadozva, a hangerőnek a megfelelő pillanatokban történő csökkentésével és növelésével drámai hatást kelteni, miközben végig lüktet a megbabonázó ritmus. A komplexen zúzós újragondolás a csapat korai turnéinak egyik legnagyobb közönségkedvence volt.

A Sweetness a legelső Yes-dal, amelyet Anderson és Squire nem sokkal a megismerkedésük után komponált. Kellemesen lebegős, nyugalmat árasztó lírai, amely tökéletesen illeszkedik a korszak hippi miliőjébe. 1998-ban bekerült a Buffalo ’66 című filmbe, amely a népszerű amerikai színész, Vincent Gallo (Arizonai álmodozók) első rendezői munkája volt. Gallo nagy prog- és Yes-rajongó, tőle származik a következő idézet: „Életem legizgalmasabb napja az volt, amelyen Chris Squire-ral vacsoráztam, a második legizgalmasabb napja pedig az, amelyen találkozhattam Jon Andersonnal.

A lemezt a Survival zárja, Jon Anderson komponálta. Hihetetlenül esztétikus és érzékeny zenemű, amelyben a keleti filozófiák és az ezoterikus tanok iránt érdeklődő frontember az élet körforgásáról és folytonos megújulásáról énekel, előrevetítve azt, hogy mennyire spirituálissá válik majd sajátos dallam- és szövegvilága az elkövetkező évek során. Ritka megkapó darab, amelyben a progresszív rock komolyzenei mélységeket jár be.

A nagylemezre 1969-ben nem került fel, de annak mégis szerves részét képezi az eredetileg reá szánt Something’s Coming, amely először a Sweetness kislemez B-oldalán, majd a bemutatkozó anyag 2003-as CD-újrakiadásán bukkant fel. A dal Leonard Bernstein West Side Story című musicaljének egyik legismertebb slágere, a Yes előadásában viszont szinte rá sem lehet ismerni, akkora prog rock alapvetést alkottak belőle. Minden percében izgalmas zenemű, amelyből különösen kiviláglik, hogy egyedi és élvonalbeli zenekar született. 

10_2.jpg

A Yes első albuma úgy került a boltokba, hogy a csapat már komoly tényezőnek számított a brit zenei életben, a szaksajtó a Led Zeppelin mellett a rock legnagyobb reménységeként emlegette őket, ám a nagy áttörésre egészen a harmadik lemezükig várniuk kellett. Öt évtized telt el a cikkünk tárgyát képező anyag megjelenése óta, ám az cseppet sem veszített frissességéből, sőt ugyanolyan formabontónak és izgalmasnak tűnik, mint amilyen 1969-ben lehetett a hallgatóság számára. Ez pedig annak bizonyítéka, hogy időtálló és korszakalkotó albumról van szó, amelyet mindenkinek ajánlunk, aki szeret kimozdulni a megszokott keretek közül, valamint olyan zenére vágyik, amely a keménységet mindig szépséggel ötvözi.

09_3.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://otrnrmagazine.blog.hu/api/trackback/id/tr7514979190

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.