Megvesztegethetetlen rock and roll

Exkluzív interjú Kőváry Zoltánnal, a Trousers gitáros-énekesével

2020. február 24. - Teakbois

05_13.jpg

Ha teljes mértékben a 60-as és 70-es évek világában gyökerező nyers rockról van szó, akkor az idén 15 évessé váló budapesti Trousers nem csupán itthon, de egész Európában komoly tényezőnek számít. Kőváry Zoltán gitáros-énekes-zenekarvezetővel ezúttal nem csupán a rockkal kapcsolatos témákban merültünk el beszélgetésünk során, hanem kitértünk az ökotudatos modern embert aggasztó jelenségekre és a művészet lélektani szerepére is, interjúalanyom ugyanis „civilben” pszichológus.

Mi újság a zenekar háza táján koncertügyileg? Tavaly és idén is felléptetek Csehországban. Ki lehet jelenteni, hogy megnőtt Bohumil Hrabal hazájában a kereslet a Trousers iránt? 

Kicsit pontosabban fogalmazva ez Csehországot és Szlovákiát jelenti, ahol sokkal többet játszunk mostanság, mint itthon. Alapvetően az elmúlt években az Ausztria-Németország-Csehország-Szlovákia és természetesen Magyarország alkotta közép-európai régió lett a fő „vadászterületünk”, amihez ezen a tavaszon Románia is becsatlakozik. Ennek a választásnak nagyon sok oka van, például az, hogy limitált, hogy péntek délután meddig tudunk elutazni az esti koncertre. Csehország-Szlovákiánál maradva amellett, hogy itt (Csehországban) a legjobb a sör a világon, elég masszív punk-rock szubkultúra van egy csomó városban, amihez azért tudunk kapcsolódni valamennyire. Úgy alakult, hogy egy pozsonyi barátunk, Martin, a Z3 Blues Wheels énekes-gitárosa összehozott bennünket a legendás, Magyarországon is rendszeresen megforduló Konflikt zenekarral, akik 30 éve tolják a punkot Közép-Európa szerte és azon túl. A Konflikt 2/3-a magyar, és a banda főnöke, Jury, beszervezett minket tavaly és idén egy halom klubkoncertre eléjük, nyárra meg vagy 5-6 fesztiválra.

Ahhoz képest, hogy itthon Pesten kívül alig tudunk játszani (legutoljára tavaly tavasszal a Junkiesnak hála jutottunk el ide-oda), beleértve a fesztiválokat is, ez nagyon jó arány. Augusztusig havi átlag három koncertet tolunk, a legtöbbet a Konflikttal, de nem csak velük, hanem például a cseh Degradace-val is, akik nagyon jó barátaink. A Konflikttal már túl vagyunk vagy 10 koncerten, és előttünk van még vagy ennyi, olyan helyeken, mint például a Collosseum Kassán, ahol elég nagy sztárok szoktak fellépni. Azt el kell mondanom, hogy ezen fellépések egy része részünkről a Nemzeti Kulturális Alap támogatása nyomán tud megvalósulni. Az eddigi koncertek mérlege elég jó, nyilván vannak kiemelkedőbbek és kevésbé jól sikerültek, de ennek nyomán nagyon érdekes helyekre jutottunk el az elmúlt hónapokban. Szívmelengető, hogy mennyire szeretik a rockzenét az emberek, és néha szürreális élményeink is vannak. A lengyel határhoz közel fekvő, 11 ezres Szvidnyikben nem akartunk hinni a szemünknek, hogy milyen sokan eljöttek, a zuhogó eső ellenére mennyien kimozdultak este, és hogy tolták a punkok mellett a jól szituált harmincas nők és férfiak is a rock n rollra. És a legtöbb helyen elég rendesen meg tudjuk hódítani a közönséget, például a ruttkai Mlyn Klubban is így történt, ami annyira profi rock klub, hogy leesett az állunk.

Azt csiripelik a madarak, hogy idén új lemezzel jelentkeztek, amely a két évvel ezelőtti Invisible Darkness-t követi majd a sorban. A legutóbbi albumotok nagyon kedvező kritikai visszhangot váltott ki. A következőtől csupa olyasmit várhatunk, amit eddig megszoktunk tőletek, vagy valamiféle megújulást? 

Eredetileg sokkal lustábbra akartuk venni a figurát, és csak 2021 tavaszán akartunk új anyaggal jelentkezni. De végül a lemezre nyertünk egy kis NKA támogatást, és ha ezt nem akarjuk elveszteni, akkor novemberig tető alá kell hozni az immár hatodik albumot. A lemezen előre láthatólag tíz dal fog szerepelni, már mindegyiknek rögzítettük a demóját Csészivel, korábbi dobosunkkal, az eddigi összes korong hangmérnök-producerével. A lemezcím is alakul már, de ezt még nem akarom elárulni, mert változhat. Zeneileg az előző három album, a Freakbeat, a Mother Of Illusion és az Invisible Darkness által kialakított horizonton belül mozgunk majd, lesznek gyorsabb rock and rollok, középtempósabb döngölések és egy-két nagyobb ívű, Zeppelines téma is befigyel majd. Mindenképp lesz meglepetés is, hiszen az utóbbi időben pl. elég sok Thin Lizzy-t hallgattam, és kicsit ebbe az irányba is igyekeztem tágítani a dalírási kereteket. Aki szereti a zenekart, az biztos nem fog csalódni ebben az anyagban sem. Mivel a lemezek mindig egyre jobban szólnak, ezért remélem még több embert meg tudunk győzni a csapatunk kvalitásaival kapcsolatban. Remélem, hogy az előzőhöz hasonlóan ez is kijön majd vinylen is.

A 2015-ös albumotokon a Buckley Funeral Home című dal a Klute című klasszikus pszichothrillerre, a 2018-as lemez Drowning In Numbers című dala pedig Peter Greenaway Számokba fojtva című alkotására vonatkozó utalásokat tartalmaz. Az új anyag kapcsán is számíthatunk hasonló popkulturális kikacsintásokra?  

Biztosan! Ugyan még csak egy szöveget írtam meg teljesen, de nagy híve vagyok az intertextualitásnak akár számcímekről, akár szövegrészletekről, akár zenei idézetekről van szó. Ennek a megírt dalnak a címe The Great Beyond lesz, ami ugye a túlpartot, a halált jelenti.  Akkor fogott meg ez a kifejezés, amikor a Sheryl Crow Live At The Capitol Theatre című lemezét hallgattam, és az énekesnő Gregg Allmannek ajánlotta az Allman Brothers klasszikusát, a Midnight Rider-t. A felkonfban úgy utalt Greggre, mint aki „went on to the great beyond”. Egy másik dal címe Vanish In The Haze lesz, ami meg ugye a Beatles Help! című dalában található szóösszetétel. Ha bármi használhatót látok, hallok, olvasok, feljegyzem, így született a Buckley Funeral Home is. A Hysterical Route meg akkor, amikor az Ozone Mama-s Andrissal Amerikában voltunk, és lépten-nyomon láttuk a Route 66-re utaló „Historical Route” feliratot, amit egy kicsit megcsavartam. Egy csomó ilyen utalás van a szövegeinkben, majd egyszer rendezünk egy versenyt, hogy ki tud többet felfedezni bennük, egy másikat meg a zenei idézeteknek, amiket szerintem indokolatlan lopásnak nevezni, mert a végeredmény úgyis tök más. Akkor van gáz, ha nem lesz más, hanem ugyanaz marad, mint az inspiráció. Az eredetiség legtöbbször nem több eredeti kombinációk kialakításánál.

Idén ünnepli 41. születésnapját a Cheap Trick legendás koncertalbuma, az At Budokan, ami az USA-ban akkora jelentőségűnek számít, mint mondjuk nálunk és világszerte a Deep Purple Made In Japan-ja. Köztudottan nagy Cheap Trick-rajongó vagy. Miért érzed fontosnak rocktörténelmi szempontból e csapatot, és a saját zenédben vissza fog-e majd köszönni a hatása? 

A Cheap Trick első négy lemeze gyakorlatilag hibátlan remekmű, a negyedik az általad említett Budokan-koncert, aminek én először a később kiadott, dupla verzióját hallottam. Szerintem ez a dupla verzió a világ egyik legjobb rock n roll lemeze, hiszen a fiúk a pazar, Beatles szintű dalírást vegyítik a 70-es évek második felének amerikai stadion hard rockjával. Gyilkos keverék! Hónapokig nem tudtam mást hallgatni, nem tudtam elképzelni, hogy hogy lehet olyan számokat írni, mint az ELO Kiddies, a Lookout, a Surrender vagy a Clock Strikes Ten. És akkor még van egy csomó szám az első három sorlemezen, ami nyilván nem is került fel a koncertanyagra, mint a Taxman Mr. Thief, a Stiff Competition vagy a Taking Me Back. A koncertlemezen Rick Nielsen nyers, agresszív gitározása fantasztikusan ellensúlyozza a fülbemászó énekdallamokat; ez a stúdiólemezeken maximum a debütáló albumon érvényesül ennyire. A Dream Police-t is kiemelkedő lemeznek tartják, ami a koncertlemez után, szintén 1979-ben jött ki, de ezen szerintem már érezni a kifáradás jeleit.

06_13.jpg

A 80-as évekbeli lemezeikkel hiába próbálkoztam, szerintem a koraiakhoz képest értelmezhetetlenül pocsékak, ami utána jön, a 90-es, 2000-es évek, arra pedig meg még igazán nem volt energiám, annyira lekötött a 70-es évek döbbenetes színvonala. A legutóbbi, a 2017-es We’re All Alright kifejezetten tetszett, például az albumzáró Rest Of My Life hatalmas. Szóval a Cheap Trick megmutatta, hogy hogyan kell a 60-as, 70-es évek értelmében vett slágeres, igényes, de könnyen befogadható zenét tökös rock hangszereléssel köríteni, ami példaként szolgált olyanoknak, mint például a Hellacopters-főnök Nicke Andersson. Az új Trousers-lemezen is lesznek Cheap Trick-hatások, nem tagadom, próbáltam ezt-azt megtanulni tőlük az elmúlt években. Rengeteg régi soult és funkot is hallgatok mostanában, különösen a Sly & The Family Stone-t, Wilson Pickett 70-es évekbeli anyagait és a Stax meg a Motown kiadók előadóit. Nagy kedvencem Pickett Iron It Out című dala, vagy az Ain’T No Love In The Heart Of The City Bobby „Blue” Blandtől, amit a Whitesnake is feldolgozott.

„Polgári” foglalkozásod pszichológus. Mennyire sikerült összehangolnod a rocker életvitelt ezzel a sok odafigyelést igénylő és olykor lelkileg is megterhelő szakmával?

Először is a pszichológiának az a része érdekel engem leginkább, ami a zenéléshez is kapcsolódik, a kreativitás. Így nem kell magamat kettéhasítani egy zenészre meg egy pszichológusra, hanem ezek szervesen kapcsolódhatnak egymáshoz. Szerintem ez nagyon fontos, és a két rész így támogathatja is egymást. A zenének egyébként jelentős „önismereti” vonatkozásai vannak, az ember olyan belső tartományait fedezheti fel zenebefogadás során, ami másképp nem biztos, hogy elérhető lenne. Kodály Zoltán is azt mondta, hogy a léleknek vannak olyan részei, ahova csak a zene tud behatolni. Nekem biztosan ilyen élményt nyújtott a Bon Scott-os AC/DC tizenéves koromban, de sokat köszönhettem később Richard Wagnernek és a 70-es évek Pink Floydjának is életem egy-egy szakaszában. Sokfajta zenét hallgatok, nem csak rockot, például az utóbbi időben Wojciech Kilar lengyel zeneszerző egyes műveit, vagy Eric Satie-t, de bizonyos elektronikus zenéket is szeretek. A Kraftwerk Tour de France című dala vagy az Underworld Dark & Long-ja a legtökéletesebb aláfestő zene a magányos városi metrózáshoz. Életmódszerűen pedig úgy sikerül összehangolni a két felemet, hogy egyetemi oktatóként és magánzó pszichológusként legtöbbször sikerül úgy alakítani a heti menetrendet, hogy ne üssék egymást az egyes területek. Szerencsére a bandám többi tagjának is hasonlóan rugalmas a munkája, így általában meg tudjuk oldani a számunkra fontos dolgokat. A turnézáskor pedig már nagyon régen a zenélésé a főszerep, ezért nem szoktuk olyan mértékben kimeríteni magunkat, ami akár kiégéshez is elvezethet. Ez a hosszú zenekari élet titka; idén már 15 éves lesz a banda!

03_17.jpg

Vannak-e olyanok, akik először Trousers-rajongók voltak, és később a pácienseid lettek? És olyanok, akik páciensből lettek a zenekarod rajongótáborának tagjai? 

Nem, ilyen nem történt, és szerintem nem is fog. Aki hozzám, mint pszichológushoz jön, az nem azért teszi, mert én zenész is vagyok. Ha volt is olyan, amikor ez szempont lehetett, az a terápiás kapcsolat nem tartott sokáig, mert nem a terápiás változás volt a fő cél, és rövid idő alatt elpárolgott a motiváció. Az talán gyakoribb, hogy az egyetemen egy-két, főleg külföldi hallgató számára különlegesnek tűnik a zenészi hátterem, és eljönnek egy-két koncertre. Én ezeket a dolgaimat egyébként nem szoktam nagydobra verni, sem zenészként a pszichológusságot, sem fordítva, de ha szóba kerül, igyekszem ezt természetesen kezelni. Valójában mindkét területen maga a tevékenység érdekel, és nem az azzal együtt járó „életstílus”, ezért egyikbe sem merülök bele annyira, hogy a másikat ez akadályozná.

Rendszeresen publikálsz tanulmányokat, cikkeket, egyik fő érdeklődési területed a művészetpszichológia. E téren mely írásaidról véled úgy, hogy akár az Old Time R’N’R Magazine olvasói is örömmel fogadnák őket? 

A HVG Pszichológiában régebben jöttek ki olyan ismeretterjesztő írásaim, amit mindenki haszonnal forgathat, nem kell hozzájuk speciális szaktudás. Ami érdekes lehet, hogy én elsősorban azt a kreativitás-kutatási műfajt kultiválom, amit pszichobiográfiának neveznek. Ez azt jelenti, hogy egy kiemelkedő alkotóval vagy tudóssal kapcsolatban felmerülhet néhány, az alkotófolyamathoz kapcsolódó pszichológiai kérdés, és bizonyos összefüggéseket meg lehet próbálni feltárni a pszichoanalízis, az egzisztenciális vagy a narratív pszichológia segítségével. Az elmúlt mintegy 15 évben így foglalkoztam Salvador Dalíval, Csáth Gézával, Csontváryval vagy Herman Ottóval. A pszichobiográfiával való tevékenykedés során nagyon sok ismeretséget kötöttem, aminek köszönhetően tavaly egy dél-afrikai kolleganőmmel szerkesztettünk egy monumentális, félezer oldalas, negyven szerzőt felvonultató kézikönyvet New Trends In Psychobiography címmel, amit a Springer adott ki. Jelenleg új témák után kutatok, leginkább az egzisztenciális pszichológia területén, de ehhez sokat kell olvasni, amire alig van időm. Ezért is döntöttem úgy, hogy 2020 őszén fél év szabadságot fogok kivenni az egyetemen. Már lassan húsz éve dolgozom a felsőoktatásban, ilyenkor nem árt nyomni egy reset-et.

Több olyan megmozduláson, konferencián részt vettél a közelmúltban, amely a klímaváltozás veszélyeire hívta fel a figyelmet, valamint olyanokon is, amelyek az úgynevezett klímaszorongást tették meg központi témának. Mit kell tudnunk ez utóbbi jelenségről? 

A szorongás az emberi létezéssel együtt járó érzelmi tapasztalat. Ha valami nagy horderejű dolog történik az életben, érzelmileg, személyesen reagálunk rá, ami természetes. Persze a reakció fokozódhat kóros mértékűvé, és rögzülhet, amikor már pszichopatológiai jelenségről kell beszélni. A környezet, az élővilág, a bolygó szemmel látható pusztulása érthető módon emocionális választ vált ki belőlünk, amit alapszinten szerintem hiba volna rögtön szorongásos zavarként azonosítani. Talán az úgynevezett egzisztenciális szorongásokhoz áll legközelebb, leginkább a halálszorongáshoz, de azért vannak különbségek is. Halálfélelmünk miatt fokozottan kapaszkodunk a kultúra javaiba, míg az ökológiai válság ezeket a kapaszkodóinkat ugyanúgy fenyegeti, mint mi magunkat. Az ember érthető módon védekezik a szorongás ellen, ki fokozott cselekvéssel, ki bagatellizálással, ki tagadással, amelyek természetesen különböző színvonalakat képviselnek. Mindenesetre ez a krízis, vagy Karl Jaspers egzisztencialista filozófus kifejezésével élve határhelyzet a veszély mellett esélyt is ad nekünk, hogy felismerve valódibb önmagunkat, „ökológiai énünket” egy sokkal autentikusabb, partneri és ne kizsákmányoló viszonyt alakítsunk ki a természettel, a Földdel. A klímaszorongás, az öko-gyász érzésének tömeges jelensége arra utal, hogy a végső határig érünk, és már nem folytathatjuk tovább a probléma elől való elmenekülés stratégiáját. Fontos az, hogy mindenki a saját módján és eszközeivel vegyen részt a folyamatban. A cinizmus, a klímatagadás és az összeesküvés-elméletek gyártása csak szegénységi bizonyítvány, és valójában rosszabbá teszi a helyzetet. Szóval mindenkinek alaposan magába kell tekintenie és elszámolni a lelkiismeretével, mielőtt reagál a szituációra.

02_39.jpg

Mi a véleményed a rockzene jelenlegi külföldi és hazai helyzetéről? 

Nagyon sok érdekes, sőt zavaró jelenséggel találkozhatunk. Egyrészt itt ez az állandó sápítozás vagy kárörvendés a „rockzene halálával” kapcsolatban. Szerintem ez hülyeség, maximum arról van szó, hogy a mainstream, széles tömegeknek eladható, napi fogyasztású kommersz könnyűzene az már jó ideje nem rock and roll. Hogy viszont micsoda a mainstream könnyűzene, azt én nem tudom megmondani, de rengeteg köztük az irritáló, igénytelen, zeneileg értékelhetetlen produkció. Ezek egy része a kritikátlan, minden mélyebb tartalmat nélkülöző fogyasztói hedonizmust, egy másik része pedig az árucikké tett szenvedést közvetíti, ami visszatetsző. Az is nagyon bosszantó, hogy ha bármilyen kritikai megjegyzést teszel a zenére, akkor jön az ok boomerezés (ez kb. annyit jelent, hogy „fogd már be”) és a személyeskedésnek az a formája, amit „ageism”-nek neveznek. Az ageism a rasszizmushoz vagy a szexizmushoz hasonló, de az életkorokhoz kapcsolódó előítéletesség és kirekesztés-forma, amivel a megszólalót ezen a területen diszkvalifikálják, meglátásait érvénytelenítik („te már öreg vagy, ezt nem értheted”). 

Emellett szerintem a rock egyáltalán nem halott. Csak néhány példa: a Rival Sons tavalyi lemeze, a Slayer búcsúturnéja, a Greta Van Fleet megosztó sikere, valamint az új Green Day lemez számomra meglepően jó garázsrockos dalai. Az arénákat is azért mindig a rockbandák és a rockfesztiválok töltik meg. Csehországban például nyaranta négyszáz kisebb-nagyobb rockfesztivált rendeznek, ami a lakosság nagy részét a helyszínekre vonzza. De említhetném, hogy a sajtó az elmúlt időben napokig John Frusciante RHCP-be való visszatéréséről vagy a Rage Against The Machine összeállásáról cikkezett. Azt mondhatja az ellenvető, hogy de hát ezek nem új zenekarok. ÉS? Miféle kritérium ez?

04_25.jpg

A zene nem olyan, mint az aktuális H&M-es kollekció, ami automatikusan érvényteleníti a korábbi divatot, amit ezért ki kell dobni, és aki annál leragad, az gáznak számít. Ez a konzumidiotizmus értékpusztító kiterjesztése minden területre. Annak a kényszerérzete, hogy mindig csak a mostaninak van értéke, és ha te nem csatlakozol ehhez, akkor valami probléma van veled, kicsit olyan, mint a tinédzserek között terjedő FOMO-jelenség (fear of missing out – félelem attól, hogy kimaradsz a tuti dolgokból). A média − például Magyarországon − nagyon szűk, majdhogynem „cenzúrázott” keresztmetszetét mutatja be a valódi emberi zenei igényeknek. A környező országokban mindenhol van országos rock rádióadó, valahol több is, nálunk egy sincs. Szerintem az hazugság, hogy erre nincs igény. Az a terület, ahol például tagadhatatlanul él és virul a rock, az a metal. Én például az elmúlt 1-2 hétben több, relatíve új thrash metal kiadványt pörgettem, amelyek szerintem elképesztően jók. Ilyen a Testament új kislemeze, a Night Of The Witch, vagy a 2019-es Annihilator és Death Angel albumok. Az Annihilator annyira király, hogy bakeliten is megvettem. Az tetszik a thrash metalban, hogy ez egy igazi, meg nem alkuvó műfaj, amit nem lehet megvesztegetni, ezért valódi rock n roll szellemiséget képvisel.  

Hol találkozhatnak legközelebb veled és a Trousers-szel az olvasóink? 

Lesznek klíma-rendezvények, amin ott leszek, a tavasz folyamán pedig megjelenek előadóként mind az SZTE, mind az ELTE, mind a Károli által szervezett pszichológus-napokon különféle témákkal. Február végén lesz folyóiratunk, az Imágó Budapest ökopszichoanalízis-számának bemutatója, amit én szerkesztettem. Az est sajnos emlékest is, mivel nemrég eltávozott közülünk mesterem, Erős Ferenc professzor, rá fogunk emlékezni. Hamarosan megjelenik új könyvem, a Homo Creativus a L’Harmattan kiadónál, aminek valamikor szintén lesz bemutatója. A Trousers legközelebb Budapesten az Instant-Fogas Komplexumban lép fel a 17. születésnapját ünneplő Stoned – 100% Rolling Stones zenekarral március 14-én, ahova mindenkit szeretettel várunk.

01_34.jpg

A cikkben szereplő zenekari fotókat Pandur-Balogh Norbi készítette.

A bejegyzés trackback címe:

https://otrnrmagazine.blog.hu/api/trackback/id/tr815482126

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.