„Az újságíróknak néha be kell húzni egyet…”

2020. május 12. - Teakbois

meat_loaf_42.jpg

Hiába keresnek dollármilliókat (gyakran nem is maguknak, hanem az élősködőiknek) és járnak a legszebb sportkocsikkal, a rocksztárok élete sem mindig habostorta – főképp a fárasztó és idegtépő turnék során nem az. Ráadásul ha a turné közben még megannyi ostoba vagy egyenesen vérlázító újságírói kérdésre is válaszolniuk kell, akkor aztán könnyedén elszakadhat a cérna. Ez történt Meat Loaffal is, aki 1978-ban minden idők egyik legkelendőbb rockalbumát, a Bat Out Of Hell-t érkezett népszerűsíteni Ausztráliába.

Az ominózus esetről az opera-rock királya To Hell And Back című önéletrajzi kötetében mesél: 

1978 júniusában kezdődött a Bat Out Of Hell ausztrál turnéja. Már a reptéren olyan magából kivetkőzött tömeg fogadott, hogy azt hittem, én vagyok az egész Beatles egy személyben, és ez az alaphangulat uralkodott végig minden ottani koncertállomáson. A landolás napján tartott sajtótájékoztató viszont kihozta belőlem a vadállatot. Rögtön az elejétől nagyon béna volt az egész, úgy tettek az újságírók, mintha Jim Steinman, a barátom és tettestársam, aki a lemezt írta és billentyűsként velünk tartott, jelen sem lenne, alig kérdeztek tőle valamit. Mindenki csak rám és a csinos háttérénekesnőnkre, Karla DeVitóra volt kíváncsi: folyton minket kérdezgettek, meg kérték, hogy pózoljunk a fotósoknak a színpadi kellékmotoron. Ahogy telt az idő, egyre pimaszabbá és bulvárosabbá váltak a kérdések, és szegény Jim arcát fürkészve azon kezdtem morfondírozni, hogy valószínűleg ő is szívesen kiütné valamelyik újságírót, ahogy Frank Sinatra tette annak idején egy mulatóban az olasz felmenőin gúnyolódó zsurnalisztával. Miközben efféle gondolatok kavarogtak a fejemben, egyszer csak felállt egy arrogánsan magabiztos firkász, és nekem szegezte a következő kérdést: „Hé, Meat Loaf, nem akarsz végre lefogyni, és meglepni minket egy értékelhető koncerttel?” Ettől rögtön elöntötte az agyamat a düh, teljesen bepörögtem, átugrottam az asztalon, aminél ücsörögtünk, és mind a 150 kilómmal rávetettem magam a palira. Csak Sam Ellis, a turnémenedzserünk lélekjelenlétén múlott, hogy nem tettem komoly kárt a fickóban − még időben lerángatott róla, bár majdnem sérvet kapott az akciótól. Az élmény mindenestre meggyőzött arról, hogy Sinatrának igaza volt: Az újságíróknak néha be kell húzni egyet…”

meat_loaf_40.jpg

Most pedig hallgassuk meg az 1977-es dalt, amelyben az ereje teljében lévő Fasírt arról énekel, hogy bepörgött, de nincs hová mennie kiengedni a gőzt:

A bejegyzés trackback címe:

https://otrnrmagazine.blog.hu/api/trackback/id/tr8515686340

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.