A chicagói nagyágyú lángoló birodalma

Dennis DeYoung – 26 East: Volume 1 (2020)

2020. május 24. - Teakbois

deyoung_24.jpg

Pár nappal ezelőtt új szólóalbumot adott ki Dennis DeYoung, a Styx egykori énekes-billentyűs fővezére. Az 1972 óta létező chicagói Styx egyike minden idők legsikeresebb zenekarainak a hard rock és a progresszív rock műfaján belül; több mint 35 millió albumuk talált gazdára eddig, és az USA-ban tíz Top 10-es slágert produkáltak, amelyből hét DeYoung szerzeménye. A fülbemászó és komplex énekdallamok mestere olyan anyaggal jelentkezett, amelynek míves kivitelezésű dalait egy szebb és vájtfülűbb világban egész nap játszanák a rádiók.

Bár DeYoungnak oroszlánrésze volt a Styx világsikerében, társai a ’80-as évtized elejétől egyre kevésbé értettek vele egyet a zenekar irányvonalát illetően. 1983-ban a Beatles- és musical-rajongó DeYoung útmutatása alapján készült konceptalbum, a rockzene és az individualizmus jövőbeli betiltását vizionáló Killroy Was Here szintetizátor-központúsága miatt vegyes fogadtatásban részesült (de ettől még milliókat adtak el belőle), majd a belső véleménykülönbségek miatt feloszlott a zenekar.

deyoung_22.jpg

A Styx 1990-ben alakult újjá a másik fő dalszerző, Tommy Shaw gitáros-énekes nélkül, és megjelentette az Edge Of The Century-t, amely teljes mértékben DeYoung pop-rockos törekvéseinek jegyében született, és bár szintén szépen fogyott, ismét megosztotta a banda törzsközönségét. 1995-ben Shaw visszatért a formációba, és az 1999-es Brave New World albumot már vele vették fel, ám ez hiába sikerült kiválóan,  kifejezetten rossz eladási mutatókat produkált. A társai úgy hitték, DeYoung pop-rock mániája felelős mindezért, és kirúgták az általa társalapított zenekarból, amely azután a Tommy Shaw és James Young gitáros-énekes  által favorizált dallamos hard rock vonalon haladt tovább. 2017-ben az új felállás The Misson című, jelentős pozitív kritikai visszhangot kiváltó anyagával visszaevezett a jó öreg progresszív vizekre.

26_east_22.jpg

Ez év május 22-én látott napvilágot DeYoung legújabb szólólemeze, a 26 East: Volume 1, amely a 2007-es One Hundred Years From Now-t követi a sorban, és jövőre a második része is boltokba kerül. A 73 éves DeYoung hangsúlyozta, hogy ez a duplázás lesz az utolsó nagy dobása, a két 26 East lemez megturnéztatását követően ugyanis nyugdíjazza magát. Arra a kérdésre, hogy milyen színvonalú lett a végtermék, azt a választ tudom adni, hogy a nagypapa korú DeYoung kristálytiszta hangja semennyit sem kopott (ezzel az olyan „csodalény” idős énekesek táborát gyarapítja, mint amilyen a Yes Jon Andersona vagy a Free és a Bad Company Paul Rodgerse), és apait-anyait beleadott, hogy elmondhassa magáról: „A csúcson hagytam abba.

A DeYoung chicagói gyerekkorának helyszínére utaló című album az East Of Midnight-tal indul, amely a Styx klasszikus proglemezének, az 1977-es The Grand Illusion-nak a szellemiségét idézi. Remek énekdallamokkal és hangszeres részekkel telepakolt epikus tétel, önéletrajzi ihletésű szöveggel. A másodikként felcsendülő, laza slágeres rockot bemutató With All Due Respect-ben DeYoung a média manipulatív és a közízlést szennyező képviselőit ostorozza a maga úriemberhez méltóan választékos módján. Az A Kingdom Ablaze a Killroy Was Here hangulatát eleveníti fel túlzottan modern billentyűhangzással, viszont elsőrangú énektémákkal. A You My Love a beatkorszak kezdetének emléket állító ballada, amely más előadó interpretálásában könnyedén szirupossá válna, DeYoung azonban igazi érzelmekkel tölti meg.

A Run For The Roses-ban, a Damn That Dream-ben és az Unbroken-ben érvényesül leginkább az Eye Of The Tiger című sport-AOR klasszikust jegyző Survivor gitárosának, Jim Peteriknek a hatása, aki ezúttal minden egyes tétel esetében társszerzője DeYoungnak. A két előadót chicagóiságuk mellett Peterik World Stage nevű projektje köti még össze, amelynek két dalában is közreműködött korábban a Styx egykori oszlopos tagja (To Miss Somebody, Proof Of Heaven). Az előbb említett szerzemények igazi „Styxvivor nóták”, mindkét csapat rajongóinak kellemes perceket szerezhetnek.

A The Promise Of This Land viszont ízig-vérig Styx, vintage szintihangzásokkal, progos váltásokkal és gospel kórussal. A To The Good Old Days olyan benyomást kelt, mintha John Lennon korábban kiadatlan líraiját hallanánk, és ez nem a véletlen műve: DeYoung a meggyilkolt rockikon első házasságából született fiával, az apjára hangilag és arcberendezésileg egyaránt kísértetiesen hasonlító Juliannel énekli, akinek Valotte című 1984-es albumát a Styx nagyágyúja a ’80-as évtized egyik legjobb lemezének tartja. A 26 East: Volume 1-t az AD 2020 zárja, amely rövid visszautalás a Styx 1981-es sikeralbumának, a teátrálisan zseniális Paradise Theatre-nek az intrójára.

Dennis DeYoung 13 év után egy olyan új albummal keresi a kedvünket, amelyen ügyesen ötvözi mindazt, amiben igazán erős előadóként és dalszerzőként: progresszív rock, AOR, beat és musical. A dalait rendkívül rokonszenvesen, manapság ritkaságszámba menő életvidámsággal és a korát meghazudtoló fiatalos lendülettel prezentálja. Úgyhogy alig várom a folytatást, és őszintén sajnálom, hogy Dennis utána véglegesen szögre akasztja majd mikrofonját és szintetizátorát.

A bejegyzés trackback címe:

https://otrnrmagazine.blog.hu/api/trackback/id/tr9015715096

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.