Old Time RNR Magazine

Yes: Asztrális utazás a prófétával

Kultikus albumok: Yes – Time And A Word (1970)

2020. október 26. - Teakbois

yes-resize-1d.jpg

Az 1968-ban alakult és igen hamar a Led Zeppelin és a King Crimson vetélytársaként emlegetett Yes 1969-re az Egyesült Királyság egyik legkeményebben dolgozó zenekarává lépett elő. Jon Anderson énekes és társai egyre nagyobb klubokban adtak teltházas koncerteket, és úgy döntöttek, hogy nem fogják ismételni magukat: lenyűgöző bemutatkozó albumuk (amelyről tavaly írtam az 50. évfordulója alkalmából) után egy teljesen más jellegű, de mégis ízig-vérig Yes-es produkcióval rukkolnak elő. A Moody Blues, a Keith Emerson vezette Nice és a Deep Purple egyaránt készített már eddigre szimfonikus rocklemezeket, de ezek közül egyik sem sikerült tökéletesre: a Moody Blues 1967-es anyagán a csapat legnagyobb slágere, a Nights In White Satin az egyetlen valóban emlékezetes dal, Keith Emerson az Emerson, Lake & Palmerrel sokkal érdekesebb szimfo-rockot prezentált később (például a Pirates című klasszikus tételben), mint a Nice-szal, a Deep Purple 1969-es Concerto For Group & Orchestra-ja pedig sokkal inkább tekinthető olyan Jon Lord szólólemeznek, amelyen a Deep Purple tagjai is közreműködtek, mint 100%-os Deep Purple albumnak. A Yes 1970-ben megjelent Time And A Word-je viszont egységes zenekari produkció, egy végérvényesen éretté váló csapat munkája – még akkor is, ha történetesen egyetlen ember (Jon Anderson) vízióján alapul.

A Yes a londoni Advision stúdióban rögzítette második nagylemezét 1969 decembere és 1970 februárja között. A produceri teendőket a banda két vezéregyénisége − Jon Anderson énekes és Chris Squire basszusgitáros − Anderson barátjára, Tony Coltonra bízta. Colton a Heads, Hands & Feet nevezetű blues rock formáció énekese volt, amelyben a világhírű gitáros, Albert Lee pengette a hathúrost. Anderson, Squire és Colton együtt eszelték ki a Yes második albumának szimfonikus irányvonalát, ám a koncepció felvázolása után azonnal ellenállásba ütköztek: Peter Banks gitáros és Tony Kaye billentyűs cseppet sem voltak elragadtatva az ötlettől – pláne, amikor kiderült, hogy a gitárnak és a Hammond orgonának való szólamok jelentős részét a szimfonikusok fogják játszani. Banks egyáltalán nem jött ki Coltonnal, ami a Chris Welch Yes-könyvében (Close To The Edge: The Story Of Yes) olvasható nyilatkozata alapján végül tettlegességig fajult: 

Kezdettől fogva ki nem állhattam Coltont, ő pedig sietett kijelenteni, hogy mindent imád a Yes-ben, kivéve a gitározási stílusomat. Azt akarta, hogy úgy szóljon a kezemben a hangszer, mint Albert Lee vagy Jimmy Page mancsában. A Page-kópiaságra való ösztökélését különösen utáltam, mert ha van gitáros, akinek egyáltalán nem vonzódom a játékához, az Jimmy Page. Ráadásul Tonynak és nekem alig maradt feladatunk, miután a szimfonikusok megkapták a maguk adagját. Coltonnal egyszer annyira összevesztem, hogy hozzávágtam egy gitárt. Sajnos nem az enyémet, hanem Chris egyik Rickenbackerjét, úgyhogy nála is elástam magam. Az egész szimfonikus dolog egyébként Jon ötlete volt eredetileg, és nem engedett beleszólást, legfeljebb támogatni lehetett az elképzelését, mint ahogy Chris és Tony Colton tette.

b0efac7ba72b31205ffd5e04b6247344.jpg

Az Atlantic Records tapasztalt segítőt rendelt a produceri tevékenységgel épp csak ismerkedő Colton mellé Eddy Offord hangmérnök személyében. Offord ekkorra már túl volt megannyi olyan lemez felvételén, amelyen az aktuális popslágereket instrumentális lounge verzióban adták elő stúdiómuzsikusok és szimfonikusok. Offord munkabírása és profizmusa eredményeképp a Hair című musical teljes zenei anyagának brit lounge szimfo verziója egyetlen éjszaka alatt készült el. A megbecsült szakember tudta, hogy a Yes-nek a Royal College Of Music ifjú titánjaira van szüksége a vonós szólamokhoz. valamint egy nívós fúvósszekcióra, és meg is szerezte őket. Anderson és Squire egyaránt felismerte Offordban a rokonlelket, aki a Time And A Word után öt stúdióalbumot és egy élő albumot vett fel a zenekarral producer-hangmérnökkent, és négy évre a csapat nem hivatalos hatodik tagjává vált.

A Time And A Word-öt a No Opportunity Necessary, No Experience Needed nyitja, amely a békeharcos gitáros-énekes Richie Havens 1968-as szerzeményének bivalyerős adaptációja. A Woodstocki Fesztivál emblematikus figurájának számító fekete művész dalát az angyalian lágy hangjáról híres Jon Anderson kifejezetten kemény tónusban énekli, a sodró lendületű szimfonikusok pedig a szám közepén az Idegen a cowboyok között című 1958-as westernfilm főcím-zenéjének részletét is előadják, ami tökéletesen passzol e különleges átértelmezésbe. Richie Havens Jon Anderson egyik kedvenc előadója, akinek szövegvilágával és zenéjével az énekes maximálisan azonosulni tud: a No Opportunity Necessary, No Experience Needed arra sarkallja hallgatóját, hogy mozduljon ki a komfortzónájából és tegyen valamit végre az önmegvalósítás érdekében. Rendhagyó módon (a Yes története kapcsán szinte csak ilyen pillanatokról beszélhetünk) nem egy gitárriff szolgáltatja a dal súlyosan döngölő alapját, hanem Chris Squire elementáris erővel megszólaló basszusa. A kanadai Rush Geddy Lee-je − a világ egyik legjobb basszusgitárosa − e feldolgozás hallatán lett egy életre Yes-fanatikus.

Másodikként Anderson saját szerzeménye, a komplex és jazzes ritmusképletű Then csendül fel, amely a teljes emberiség összefogásának fontosságát hangsúlyozza, mert csak ez hozhatja el az oly fontos pozitív változásokat. A Bill Bruford parádés dobjátékával és Tony Kaye ízes Hammondozásával hódító tétel szövegében hangzik el az a sor, amely akár a Yes ars poeticájának is felfogható: „Love is the only answer, hate is the root of cancer.

A Yes eddigi pályafutása alatt összesen 20 stúdióalbumot és számos koncertlemezt adott ki, de feldolgozást csupán néhányat készítettek: az utóbbiaknak közös jellemzője, hogy mind alaposan „átgyúrják és kifordítják” az eredetit, sőt túl is szárnyalják azt. Nincs ez másképp a Buffalo Springfield Everydays című dalának interpretációja estében sem: az ifjú Stephen Stillst és Neil Youngot egyaránt soraiban tudó hippi alakulat 1967-es nótája nem a világ legfigyelemfelkeltőbb dala, ám amint a Yes kezelésbe vette, fantasztikussá lényegült át. Anderson éneke, Squire brummogó, agyonhangosított nagybőgőt idéző basszusa, Banks tüzes gitárszólója és és Bill Bruford „Buddy Rich üzemmódú” dobolása valósággal film noir-i hangulatot teremtenek a hallgató pszichéjében.

Az Anderson Beatles iránti olthatatlan rajongását bizonyító Sweet Dreams-et (amelyben nem működnek közre a szimfonikusok) az énekes az 1960-as évek első felében aktív beat zenekara, a Warriors ex-gitárosával, David Fosterrel írta. A megvalósuló szép álmokról regélő és egy boldogabb új kor eljövetelét hirdető optimista szerzeményben elvileg Foster is gitározott volna, de Peter Banks hallani sem akart erről, így a vendég csupán a háttérvokálban segédkezhetett. A Yes későbbi, egymást többször is váltó gitárfenoménjai, Steve Howe és Trevor Rabin, köztudottan nem szívlelik egymást, ám abban egyetértenek, hogy a Sweet Dreams az egyik legjobb Yes-dal, és mindketten szívesen játszották koncerteken.

A következő mestermű a The Prophet (Anderson és Squire közös szerzeménye), amely a csapat korai időszakának egyik legkomplexebb nótája: például már az első énekes rész megszólalása előtt öt tempóváltás történik benne, és tartalmaz egy rövidke utalást Gustav Holst A bolygók című szvitjének Jupiter-tételére. Az ironikus szöveg egy olyan prófétáról szól, aki arról kezd prédikálni, hogy az emberek legyenek önállóak és ne kövessenek birkaként másokat, és pont ezzel szerez magának rengeteg követőt. Egyes híresztelések szerint Bruce Springsteen rengeteget hallgatta a Yes második albumát, és ez a dal róla a kedvence. A pletykák egészen biztosan rendelkeznek némi igazságtartalommal, ugyanis Springsteen második albuma, az 1973-as The Wild, The Innocent & The E Street Shuffle nem csupán jóval invenciózusabb muzsikát rejt az utána következőknél, de több olyan hangszerelési megoldás is található rajta, amelyek a Time And A Word hatásának köszönhetők.

A Clear Days olyannyira a zenekar „New Age Napóleonjaként” jellemzett Anderson munkája, hogy a Yes tagjai közül rajta és Tony Kaye billentyűsön kívül senki sem szerepel benne: egy páratlanul érzelemgazdag műremek, amelyben az énekes vonós- és zongorakísérettel egy keserédes régi szerelemről dalol.

Az Anderson által írt és az énekes torzított vokáljával megbolondított Astral Traveller a lemez talán legrockosabb dala a nyitó tétel mellett, valamint az egyetlen „szimfonikusoktól mentes” szerzemény az anyagon a Sweet Dreams-en kívül. Bill Bruford enyhén afrós ritmust pakol társai szólamai alá, a szöveg pedig egy olyan fantasztáról mesél, aki léggömbbel ugyan nem tudott a város fölé emelkedni, éjszaka viszont álmában elhagyja a testét és asztrális utazást tesz.

A lemezt a címadó dal zárja, amely szokatlanul egyszerűnek mondható a prog rock mestereitől: egy kedves kis szám arról, hogy itt és most szeressünk, ne halogassuk holnapig. Anderson ezt is egykori Warriors-os harcostársával, David Fosterrel írta, és nem titkoltan a Yes saját Hey Jude-ját szerette volna létrehozni eme akcióval, erre utal a szám végén hallható össznépi kórus is.

A Sweet Dreams kislemez B-oldalán bukkant fel a szintén a Time And The Word felvétele során rögzített, de az anyagról végül lehagyott Dear Father. A kitűnő Anderson−Squire szerzemény homályos szövegéből annyi hámozható ki, hogy a lelki válsággal küzdő Jézusról szól, ezért elképzelhető, hogy – pusztán hangulatilag − Andrew-Lloyd Webber Jézus Krisztus Szupersztárjának Getshemane című tétele ihlette. A kirobbanó sikert arató rockmusical lemezverziója (amelyen Ian Gillan, a Deep Purple énekese alakította a Megváltót) 1970. október 27-én jelent meg, azaz nem sokkal a Yes stúdióba vonulása előtt. A dal Time And A Word 2003-as CD-újrakiadásán végre megkapta az őt megillető helyet.

yes_time_and_a_word_1970.jpg

A Yes 1970 májusában megvált elégedetlenkedő húrnyűvőjétől, Peter Bankstől, akit a korábban a pszichedelikus rockban utazó Tomorrow-t és Bodast-ot erősítő virtuóz, Steve Howe váltott a gitárosi poszton. A Time And A Word-öt júliusban az európai lemezboltok egy Dalít idéző szürrealista „pucér nős” borítóval kezdték árusítani, az amerikai terjesztők azonban nem voltak hajlandóak ebben a verzióban kitenni a kirakatba, így az USA-ba szánt példányokhoz sebtiben új borítót nyomtattak: egy sima zenekari fotó került rá, amelyen azonban már az új felállás szerepelt, így Howe képe virított egy olyan albumon, amelyen egy hangot sem játszott. Természetesen Peter Banksnek nem esett jól az egyébként a zenekar háta mögött hozott menedzseri döntés: úgy érezte, a kirúgása után bónuszként még egyet rúgnak bele.

a_yes_time_and_a_word_front.jpg

A Yes második albuma körülbelül ugyanakkora sikert aratott, mint az előző – azaz szép nagyot −, Howe, majd egy évvel később a billentyűmágus Rick Wakeman csatlakozásával pedig megteremtődött annak lehetősége, hogy a csapat elfoglalhassa helyét a rock legeslegnagyobbjainak panteonjában. A mára kultikussá nemesedett szimfonikus Time And A Word folytatásának tekinthető a banda 2001-es, Magnification című albuma, amely jövőre lesz 20 éves… De ez már egy másik történet. 

Ráadás: 

A Time And The Word dalainak feléhez az immár Steve Howe-val dolgozó Yes néhány olcsó és bohókás kisfilmet (azaz a videoklip-korszak előtti videoklipet) is készített, amelyekből a dalok mondanivalójáról semmit sem tudunk meg, viszont láthatjuk, amint egy cseppet sem rémisztő apáca kergeti a zenekart, valamint azt a lélegzetelállító mutatványt is megszemlélhetjük, amelynek során a valószínűleg nem teljesen józan énekes kiül a banda egész gyorsan haladó autójának motorháztetőjére, és körbe is fordul rajta.

MÉG TÖBB YES ÉS PROG ROCK:

 

Yes: Életrevaló igenemberek

Dalban küldi el a búsba Donald Trumpot a Yes énekese

Amikor a közönség szó szerint elszállt a Yes-től

John Entwistle és Chris Squire: Az Ökör és a Hal méregerős duója

Amikor majdnem megszületett a Yes Zeppelin

Steve Howe: Aki az istenekkel pendül egy húron

Steve Howe: Amikor a Queen segítségre szorult

Kansas: Topeka maszkos hősei

Az Aerosmith énekese nem tudta áramtalanítani a Kansast 

A legfurcsább zenekarnevek: A bolond öreglánytól a dingókkal szundítókig 

Phil Collins, az illegális bevándorló 

Genesis, békeharc és a farkasokkal táncoló gitáros

A bejegyzés trackback címe:

https://otrnrmagazine.blog.hu/api/trackback/id/tr7016257338

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása