Old Time RNR Magazine

Lucifer’s Friend: Az ördög mágikus zenelakomája

Kultikus albumok: Lucifer’s Friend – Banquet (1974)

2020. december 06. - Teakbois

lucifer_s_friend.jpg

Az egyik legelcsépeltebb saját gyártmányú közmondásom szerint azért érdemes alaposan elmélyülni a ’60-as és ’70-es évek ma már kevésbé ismert zenekarainak munkásságában, mert gyakran olyan albumok akadhatnak a képzeletbeli horgunkra, amelyek nem csupán zseniálisak, de sokkal jobbak megannyi közkedvelt és híres lemeznél az adott műfajban. E kincsek közé tartozik a hard rockot jazzes és progos elemekkel vegyítő Lucifer’s Friend 1974-es Banquet-je is.

John Lawton brit énekes Stonewall nevezetű zenekarával érkezett Hamburgba 1969-ben. A koncerteket követően kollégái visszatértek hazájukba, Lawton viszont „kalandvágyból” német földön maradt, és Asterix néven új csapatot alapított helybéli muzsikusokkal. A formáció a Deep Purple és a Uriah Heep stílusjegyeit ötvöző bemutatkozó albuma után „rokonszenvezni kezdett az ördöggel”, és átkeresztelte magát Lucifer’s Friend-re, majd 1970-ben a Ride The Sky képében az egyik első heavy metál nótával ajándékozták meg a világot.

banquet_22.jpg

A tagok úgy döntöttek, hogy a Lucifer’s Friend elsősorban stúdiózenekar lesz, és mindig olyan zenét fog játszani, amely nem kíván megfelelni a mainstream elvárásoknak. A létfenntartáshoz szükséges pénzt „a sátán cimborái” ezért egyéb projektekkel keresték meg: Lawton a Nyugat-Európában ekkoriban igen sikeres popegyüttes, a Les Humphries Singers egyik énekese lett, Peter Hesslein gitáros és Peter Hecht billentyűs a könnyed instrumentális tánczene német királyának számító komponista-karmester James Last zenekarába szállt be, Dieter Horns basszusgitáros és Herbert Bornholdt dobos pedig session zenészként biztosította magának a betevőt.

1970 és 1976 között a klasszikus felállású Lucifer’s Friend összesen öt albumot adott ki, amelyeken egyre merészebben válogattak a hatásokból: a Deep Purple vagy a Uriah Heep mellett olyanok nyomdokain kezdtek haladni, mint Carlos Santana, a Chicago és a Blood, Sweat & Tears. A hardnak a jazz rockkal való összeházasítását Banquet című negyedik albumukon valósították meg legkirívóbban. A három hosszú és két rövidebb szerzeményt felvonultató mestermű elképesztő dinamikával bír − a fúvósokkal és vonósokkal kiegészült zenészgárda hangszeres tudása előtt minden földi halandónak illik fejet hajtania, a még manapság is kristálytiszta és erőteljes hangú John Lawton pedig számos énekesi bravúrt hajtott végre a lemez rögzítésekor.

Az elsőként felcsendülő, okkult szövegű és varázslatos Spanish Galleon maga a hard-prog-jazz-rock tökély; a Horns és Bornholdt alkotta ritmusszekció olyasmit művel a közepén perceken át, amitől a tapasztalt öreg profik többségének is „leszakadna a keze”. A Thus Spoke Oberon misztikus szerelmi óda, amely a legváratlanabb pillanatokban vérpezsdítő ritmusokra cseréli a líraiságot, a High Flying  Lady – Goodbye könnyed „nőzős” hard rock alapvetés, a Sorrow fenséges és epikus elektromos szimfónia, a Dirty Old Town pedig retro westernfilmbe illő míves akusztikus tétel. Noha komplex és odafigyelést igénylő zenéről van szól, öncélúságnak nyoma sincs benne: az énektémák és a hangszeres megoldások fülbemászóak, azaz Lucifer barátai úgy hoztak létre magas minőségű produkciót, hogy közben a slágerességet is szem előtt tartották. Érdemes megjegyezni, hogy John Lawton 1976-ban különféle nézeteltérések miatt kivált a zenekarból, és beszállt a Uriah Heep-be, amellyel három remek albumot (Firefly, Innocent Victim és Fallen Angel) vett fel. Ma már ismét a Lucifer’s Friend-et erősíti, amelynek tavaly Black Moon címmel friss albuma jelent meg.

MÉG TÖBB RETRO:

Yes: Asztrális utazás a prófétával

Yes: Életrevaló igenemberek

Dalban küldi el a búsba Donald Trumpot a Yes énekese

Amikor a közönség szó szerint elszállt a Yes-től

John Entwistle és Chris Squire: Az Ökör és a Hal méregerős duója

Amikor majdnem megszületett a Yes Zeppelin

Steve Howe: Aki az istenekkel pendül egy húron

Steve Howe: Amikor a Queen segítségre szorult

Kansas: Topeka maszkos hősei

Supremes: Jó dal a rossz időről

A Walker Brothers gengsztersirató slágere

Paul Williams: Aki furcsából lett különleges

Lee Kerslake (Uriah Heep): A nyugodt erő birtokosa

Lynn Carey: Oroszlánkirálynő közeleg!

Glen Campbell, Jimmy Webb és a vonalvizsgáló magányossága

Az Aerosmith énekese nem tudta áramtalanítani a Kansast 

A bejegyzés trackback címe:

https://otrnrmagazine.blog.hu/api/trackback/id/tr9616320760

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása