Old Time RNR Magazine

Styx: Mozinosztalgia és sátáni üzenetek

Kultikus albumok: Styx – Paradise Theatre (1981)

2021. január 19. - Teakbois

styx_40.jpg

Nevetséges frizurák, borzalmas színpadi ruhák és elképesztően jó, slágeresen is komplex rockzene önironikus humorba csomagolt társadalomkritikával. Nagyjából így jellemezhető legérzékletesebben, mit is képvisel a Styx, amely 1972-ben alakult Chicagóban, és 1975 óta az amerikai hard és prog rock színtér megkerülhetetlen alakulatának számít. Napjainkig összesen 8 Top 10-es slágert írtak és több mint 54 millió albumot adtak el. Legsikeresebb nagylemezüknek az 1981. január 19-én megjelent Paradise Theatre számít, amely listavezető lett az USA-ban, és a csapat előbb említett nyolc Top 10-es örökzöldje közül kettő ezen található.

Noha konceptalbumról van szó, a dalok külön-külön is könnyedén értelmezhetők, nem szükséges hozzájuk a Dennis DeYoung énekes-billentyűs által kiötlött alaptörténet ismerte. DeYoung előszeretettel ostorozza szövegeiben az amerikai álom hamisságát, és ezúttal is ez volt a központi témája. A Paradise Theatre egy 1928 és 1956 (az utóbbi év a Styx anyagán 1958-ra módosult) között létezett chicagói mozi volt, és az általa ihletett lemez csak látszólag szól e hely tündökléséről és bukásáról – a zenekar valójában az 1970-es évek egyre anyagiasabbá váló Amerikájának tart görbe tükröt a fényűzően berendezett, majd csődbe zuhanó mozi történetével, miközben keserédes és fanyar iróniával átitatott dalokat hallhatunk arról, hogy „régen minden jobb volt”.

styx_paradise_theatre_1981.jpg

Az albumot a rövidke intróval egybekötött Rockin’ The Paradise nyitja, amely egyike a Styx emblematikus műveinek: tempós, teátrális, fülbemászó darab, amely azt a manapság is megszívlelendő üzenetet továbbítja a hatalom gyakorlói felé, hogy a rövid távú haszon helyett inkább az emberek hosszú távú érdekeit kellene szem előtt tartaniuk. A Styx kisfilmet is forgatott e nótájához, amely nyolc hónappal az MTV (Music Television) indulása előtt készült. Az MTV első adásnapján ez lett a 10. levetített videoklip.

A Tommy Shaw énekes-gitáros által írt Too Much Time On My Hands roppant szórakoztató dal, és egyben a zenekar egyik legközismertebb slágere. Shaw egy olyan pasas nevében énekli, aki munka híján egy olcsó piálási lehetőséget nyújtó bárban támasztja a pultot, egyik kétes eredetű nedűt rendeli a másik után, és közben azon kesereg, hogy ha ez így megy tovább, hamarosan beleőrül a semmittevésbe, meg abba, hogy zseniként a világ összes problémáját meg tudná oldani, de sajnos nincs rá lehetősége. A Too Much Time On My Hands-hez – amely a 9. helyig kúszott fel az amerikai slágerlistán – is készült videoklip: a Mother Lode nevű hollywoodi melegbárban forgatták, amelyet teljesen átalakítottak ez alkalomból, hogy úgy fessen, mintha egy tipikus, kétkezi munkások látogatta ivó lenne.  

A DeYoung által jegyzett és az amerikai slágerlistán a 2. helyig meg sem álló The Best Of Times címét az énekes-billentyűs egy Dickens-mű, a Két város regénye első sorából vette („Azok voltak a legjobb idők; azok voltak a legrosszabb idők” – Karinthy Frigyes fordítása). Noha egy romantikus balladáról van szó, amelyet DeYoung a feleségéhez írt, akivel 1970 óta házasok, a szövege miatt ma is különösen aktuálisnak mondható: Bár a jelek szerint a lehető legrosszabb időket éljük és az emberek bezárkózva töltik mindennapjaikat, a szerelmesek a szívükben őrzik a megszépített múlt emlékét, és egymást támogatva várják, hogy ismét ránk köszöntsön egy boldogabb kor.

A Paradise Theatre azonban nem csak megaslágerekkel ajándékozta meg a zenerajongókat, de egy szép kis botránnyal is öregbítette az együttes hírnevét: A Snowblind című szerzeményt (Dennis DeYoung és James Young gitáros közös művét) ugyanis azzal vádolta meg a rockellenes inkvizítor szerepében tetszelgő politikai aktivista, Tipper Gore (a későbbi USA-alelnök Al Gore neje), hogy visszafelé lejátszva a fiatalok gondolkodását gyökeresen átalakító sátáni üzeneteket tartalmaz. Gore (akinek a lemezborítókon máig használatos „Szókimondó szövegek!” figyelmeztető feliratot köszönhetjük) a ’80-as évek elején a legkülönfélébb stílusú zenekarok ellen kampányolt az amerikai fundamentalista keresztényekkel karöltve, mondván, ördögi energiákat szabadítanak el: 1981-ben a Styx mellett olyanok vélt sátánizmusával volt még elfoglalva, mint a Beatles, a Pink Floyd, az Electric Light Orchestra és a Queen. Természetesen azzal, hogy telekürtölte a médiát az ostobaságaival, Gore pont az érte el, amit el akart kerülni: még több fogyott az említett bandák lemezeiből, mint korábban. És hogy miről is szól valójában a Snowblind? A kokain ellen próbálja hangolni a hallgatóit, rávilágítva e drog értelem- és érzelemromboló mivoltára. A snowblind (hóvak) jelzőt két másik rockslágerben is használták korábban a menthetetlen kokainfüggőkre: a Steppenwolf Snowblind Friend című 1970-es Hoyt Axton-feldolgozása egy túladagolásban elhunyt drogos történetét meséli el, a Black Sabbath 1972-es Snowblind-ja pedig Ozzyék saját kokainmániájába enged betekintést.

A Paradise Theatre olyan további kitűnő dalokat tartalmaz még, mint a Nothing Ever Goes As Planned (amely azon ironizál, hogy közember, fáraó és rocksztár egyformán képes savanyúnak találni a szőlőt), az ugyancsak rendkívül aktuális Lonely People (az elmagányosodás látlelete), a She Cares (himnusz azokhoz a hű nőkhöz, akik tűzön-vízen át kitartanak csalfa társuk mellett) és a Half-Penny, Two-Penny (újabb kirohanás a pénzközpontúság ellen). Aki Beatles-szinten fogós énekdallamokkal megpakolt és progos megoldásoktól sem visszariadó rockzenére vágyik, annak nem hiányozhat a gyűjteményéből a Paradise Theatre.

MÉG TÖBB TEAKBOIS-FÉLE RETRO:

Dennis DeYoung: A chicagói nagyágyú lángoló birodalma

Lucifer mágikus zenelakomája

Yes: Asztrális utazás a prófétával

Yes: Életrevaló igenemberek

Dalban küldi el a búsba Donald Trumpot a Yes énekese

Amikor a közönség szó szerint elszállt a Yes-től

John Entwistle és Chris Squire: Az Ökör és a Hal méregerős duója

Amikor majdnem megszületett a Yes Zeppelin

Steve Howe: Aki az istenekkel pendül egy húron

Steve Howe: Amikor a Queen segítségre szorult

Kansas: Topeka maszkos hősei

Steve Walsh: A rocksztár, aki mindig szándékosan állt fejre

Az Aerosmith énekese nem tudta áramtalanítani a Kansast

Supremes: Jó dal a rossz időről

A Walker Brothers gengsztersirató slágere

Paul Williams: Aki furcsából lett különleges

Lee Kerslake (Uriah Heep): A nyugodt erő birtokosa

Lynn Carey: Oroszlánkirálynő közeleg!

Glen Campbell, Jimmy Webb és a vonalvizsgáló magányossága

A bejegyzés trackback címe:

https://otrnrmagazine.blog.hu/api/trackback/id/tr7416395004

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Gyingizik 2021.01.21. 15:59:49

Ez nagyon komoly. Köszi, hogy felhívtátok rá a figyelmet.

Teakbois 2021.01.21. 16:06:59

@Gyingizik: Örülök, hogy tetszett a cikk! A banda további albumairól is írok majd, februárban pedig egy Yes-album ismertetőjével jelentkezem.

tomasszo 2021.02.03. 23:25:35

Valóban elég korrekt összegzés.
További javaslatok az életre még itt:
www.youtube.com/watch?v=aIuCdQtNBgg

lady09 2021.03.02. 06:48:24

Az egyik legjobb album és persze van még pár ami szintèn. Dennis DeYoung hangja igazi Styxes , mondhatni .
süti beállítások módosítása