Old Time RNR Magazine

A Small Faces és Steve Marriott esete az ólomkatonával

2021. január 30. - Teakbois

marriott_22.jpg

Az 1947. január 30-án született és 1991. április 20-án az álmában a szájából kieső cigarettája által okozott lakástűzben elhunyt Steve Marriott egyike minden idők legnagyobb rockénekeseinek. A bivalyerős tüdejű apró ember először a Small Faces, majd a Humble Pie élén bizonyította be, hogy a brit rockot is lehet James Brown-i intenzitással süvölteni. Noha a Small Faces-nek „veretes” cockney angol mivolta miatt nem sikerült az amerikai áttörés, olyanokra gyakorolt hatást, mint Robert Plant, a Led Zeppelin későbbi frontembere. Plant akkora rajongója volt a csapatnak, hogy a fellépéseik után a hátsó bejáratnál várta a tagokat, hogy segíthessen a mikrobuszba rakni a hangszereiket. Az pedig, hogy a Led Zeppelin Whole Lotta Love-jában Plant pont azt a frazírozást használta, mint Marriott a Small Faces You Need Loving című Muddy Waters-feldolgozásában, szintén nem a véletlen műve. Jimmy Page azért választotta Plantet zenésztársul, mert olyan énekest keresett, akinek megtévesztően hasonlít a hangja Marriottéra.

A Small Faces 1967 decemberében jelentette meg kislemezen egyik legismertebb dalát, a Tin Soldier-t, amely a 9. helyig jutott a brit slágerlistán, majd generációk kedvencévé vált. Robert Plant egy interjúban többek közt e remekművet említette annak bizonyítékaként, hogy Steve Marriott volt a valaha élt legjobb fehér soul énekes. Marriott szerzeményét egyrészt a saját magánélete, másrészt Hans Christian Andersen híres meséje, A rendíthetetlen ólomkatona ihlette – az énekes ennek címszereplőjéhez hasonlítja magát a dal első sorában. Marriott eredetileg a csapat jó barátjának, P. P. Arnold amerikai soul énekesnőnek szánta a számot, de végül úgy döntött, inkább megtartja a Small Faces-nek, Arnold pedig csak háttérvokálozik majd benne. Később így nyilatkozott arról, miért nem ajándékozta el a Tin Soldier-t: 

Rájöttem, hogy ez az a dalunk, amelyben az igazi énünk leginkább megmutatkozik. Kétségtelenül az Itchycoo Park volt a legnépszerűbb slágerünk, de az sokkal inkább a menedzserünk és a kiadónk ízlését tükrözte, mint a miénket. A Tin Soldier-ben viszont 100%-osan érvényesül a Small Faces esszenciája.

faces_arnold_22.jpg

P. P. Arnold a Small Faces tagjaival

P. P. Arnold a következőket mondta a Tin Soldier szövegéről: 

Viszonyom volt Steve-vel ekkoriban, de pontosan tudtam, hogy nem rólam szól a dal, és talán ezért is tartotta meg magának végül. Jenny Rylance-ről írta, aki élete nagy szerelme volt. Ez különös módon egyáltalán nem háborított fel, sőt örültem, amikor Steve végre elhódította Jennyt Rod Stewarttól. Egyáltalán nem keserű szájízzel énekeltem tehát a Tin Soldier-ben, sőt: maximális erőbedobással láttam neki a feladatnak. 

marriott_rylance_22.jpg

Steve Marriott és Jenny Rylance

A sors iróniája, hogy míg Marriott végül lecsapta Stewart kezéről Rylance-et, akit 1968 májusában feleségül is vett, Stewart Marriott zenekarát kaparintotta meg: A Small Faces a fehér soul istenség távozása után Faces néven a ráspolyos hangú londoni sráccal folytatta, és sikert sikerre halmozott. A Tin Soldier-nek mára igen sok feldolgozása született, de még a legkiválóbb előadók (Scorpions, Uriah Heep, Quiet Riot, Todd Rundgren, Streetheart, Transatlantic, Lou Gramm) sem tudták olyan elsöprő erejűen előadni, mint annak idején a csupa alacsony fickóból álló Small Faces, Steve Marriott teljesítményét pedig egyik utána próbálkozó énekes sem volt képes túlszárnyalni. Érdemes megemlíteni, hogy a dobosoknak ugyancsak rendre beletört a bicskájuk Kenney Jones briliáns tempójába és hangsúlyaiba. A Tin Soldier-t a tekintélyes brit zenei magazin, a Mojo 1997-ben minden idők 10. legjobb dalává választotta, így a Small Faces slágere például az összes a listán szereplő Rolling Stones- és Who-nótát is maga mögé utasította.

MÉG TÖBB TEAKBOIS-FÉLE RETRO:

Styx: Mozinosztalgia és sátáni üzenetek

Rod Stewart és a legformásabb lábak (18+)

Lucifer mágikus zenelakomája

Yes: Asztrális utazás a prófétával

Yes: Életrevaló igenemberek

Dalban küldi el a búsba Donald Trumpot a Yes énekese

Amikor a közönség szó szerint elszállt a Yes-től

John Entwistle és Chris Squire: Az Ökör és a Hal méregerős duója

Amikor majdnem megszületett a Yes Zeppelin

Steve Howe: Aki az istenekkel pendül egy húron

Steve Howe: Amikor a Queen segítségre szorult

Kansas: Topeka maszkos hősei

Steve Walsh: A rocksztár, aki mindig szándékosan állt fejre

Az Aerosmith énekese nem tudta áramtalanítani a Kansast

Supremes: Jó dal a rossz időről

A Walker Brothers gengsztersirató slágere

Paul Williams: Aki furcsából lett különleges

Lee Kerslake (Uriah Heep): A nyugodt erő birtokosa

Lynn Carey: Oroszlánkirálynő közeleg!

Glen Campbell, Jimmy Webb és a vonalvizsgáló magányossága

A bejegyzés trackback címe:

https://otrnrmagazine.blog.hu/api/trackback/id/tr3016409410

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása