Old Time RNR Magazine

Rush: A lázadás Mozgó Képei

Kultikus albumok: Rush – Moving Pictures (1981)

2021. február 10. - Teakbois

rush_58.jpg

Egy szerény és megszállott basszusgitáros-énekes, egy mókamester gitáros és egy intellektuális szövegeket író dobmágus, akit mindenki csak professzorként emleget... A progresszív hard rock rajongói e rövidke leírásból rögtön tudják, kikről is van szó: Geddy Lee-ről, Alex Lifesonról és Neil Peartről, azaz a torontói Rush isteni triójáról. A hivatalosan is Kanada egyik fő kulturális exportcikkének számító, 1968-ban alakult és 2020-ban (Peart halála okán) feloszlott banda minden idők legsikeresebb rockformációi közé tartozik, világszerte több mint 40 millió példány talált eddig gazdára az albumaikból. A nemzetközi áttörést negyedik nagylemezük, a 2112 hozta meg nekik, amely egyrészt azt bizonyította be, hogy 20 perc feletti játékidejű dalból (a címadó tétel) is lehet sláger, másrészt azt, hogy a legelvontabb filozófia (jelen esetben Ayn Rand objektivista irányzata) is képes rock-körítéssel megszólítani a fiatalokat. A Rush ezután minden egyes albumával hatalmasat lépett előre, 1981 februárjában pedig kiadták nyolcadik nagylemezüket, a Moving Pictures-t, amely fordulópontnak számít az együttes történetében.

A Moving Pictures-t a Rush legeslegismertebb dala, a Tom Sawyer nyitja, amely megjelenését követően sosem hiányozhatott a zenekar koncertrepertoárjából. A közönségkedvenc nóta rögtön megteremti a lemezt uraló alaphangulatot: a modern idők lázadótípusáról szól, aki már-már arrogánsan büszke kívülállóságára, és a szöveg szerint „az elméje nem kiadó semmiféle istenség vagy kormány számára. Örökké reménykedik, és mindig elégedetlen.” Neil Peart a szöveget barátjával, Pye Dubois-val írta, aki a Max Webster nevű kanadai rockbanda „rezidens költője” és tiszteletbeli ötödik tagja volt, és olyan további Rush-dalok létrehozásában segédkezett később, mint a Force Ten, a Between Sun & Moon és a Test For Echo. Alex Lifeson ötször futott neki a szám gitárszólójának, és eme öt verzióból vágták össze azt a véglegeset, amely az albumon hallható. A Tom Sawyer egyike annak az öt Rush-dalnak (köztük van a szintén e lemezen található Limelight is), amelyet 2010-ben a Kanadai Kulturális Örökség részének választott az állam. A világszerte népszerű VH1 zenei csatorna a 19. helyen szerepeltette a minden idők 100 legjobb hard rock dalát összesítő lejátszási listáján.

A másodikként felcsendülő Red Barchetta szövegét Richard S. Foster sci-fi író 1973-as novellája (A Nice Morning Drive) ihlette. A megénekelt ifjú főszereplő egy olyan jövőben él, ahol bizonyos, ekkor már felettébb retrónak számító autótípusok használata szigorúan tilos, akárcsak a 80 kilométer per órás sebességhatár átlépése. Hősünk nem bír ellenállni a kísértésnek, és elcseni nagybátyja több mint 50 éve őrizgetett piros Ferrari Barchettáját, ám a rend éber őrei hamar lecsapnak rá, és egészen addig üldözik repülő autóikkal, amíg egy hídnál le nem rázza őket. A fiatalember ezt követően visszaszáguld nagybácsikája farmjára, ahol az öreggel a kandalló mellett ülve ábrándoznak azokról a régi szép időkről, amikor az ember még nem ütközött lépten-nyomon ostoba korlátozásokba. E dal is a Peart (és persze az egész Rush) által legfontosabbnak vélt üzenetet közvetíti: a megzabolázhatatlan individuum fontosságáról mesél, amelyet nem lehet logikátlan törvényekkel láncra verni, a lázadói hajlama ugyanis bármikor kiütközhet. A Red Barchetta-t a neves Rolling Stone zenei magazin a minden idők legjobb Rush-számait tartalmazó listáján az 5. helyre sorolta.

geddy_56.jpgGeddy Lee 

A harmadik tétel a szintén koncertfavorit YYZ, amely minden idők egyik legismertebb és legsikeresebb instrumentális rockdala, tele csupa fülbemászó komplex hangszeres témával. A címe a torontói Pearson Nemzetközi Repülőtér hívójele, és a dal intrójában pont ennek a morzekódját „játsszák” a hangszerek. A mesterműnek tekinthető YYZ-t 1982-ben Grammy-díjra jelölték a legjobb instrumentális szerzemény kategóriájában, de végül holtversenyben veszített a Police Behind My Camel-jével szemben.

Negyedikként a Limelight következik, amelynek szövegében Peart arról értekezik, hogy mennyire nyűgnek érzi azt, hogy a hírneve miatt immár bárhol felismerik és azt, hogy rocksztárként örökké reflektorfényben kell érnie. A 2112 világsikerének következtében a Rush tagjait 1981-re folyamatosan növekvő kultikus tisztelet övezte, hangszeres tudásuk miatt pedig egyenesen félistenekként kezelték őket a rajongóik. Peart sosem volt képes megszokni azt, hogy a privát szférájába a legváratlanabb pillanatokban nyomulhatnak be vadidegenek, például autogramot és közös fotózkodást követelve. A zseniális dobos kora kamaszkorától emberkerülő volt, méghozzá egy traumatizáló élmény miatt: az osztálytársai, akiket korábban a barátainak gondolt, egy tutajos kirándulás alkalmával a vízbe lökték, és sokáig nem engedték a felszínre jönni, így aztán majdnem megfulladt. A Limelight-ban hallható gitárszólót a kritikusok többsége Alex Lifeson csúcsteljesítményének tartja, és maga Lifeson is azt nyilatkozta róla, hogy ez a kedvenc szólója az összes közül, amelyet valaha lemezre vett.

alex_56.jpgAlex Lifeson 

A The Camera Eye a Rush utolsó olyan dala, amely 10 perc feletti játékidővel rendelkezik, Geddy Lee pedig Neil Peart azon benyomásairól énekel benne, amelyeket a dobos-szövegíró New York és London utcáit járva szerzett: az amerikai nagyvárost egyértelműen az elidegenedés melegágyának ábrázolja, ahol az emberek észre sem veszik már a mindennapi élet szépségeit, a brit fővárost pedig nagy múltra visszatekintő helynek nevezi, ahol minden sarkon szembejön velünk a történelem. Peart állítása szerint a szöveget részben John Dos Passos amerikai író USA-regénytrilógiája inspirálta (az irodalmi nagyság a Rush dalán kívül Jean-Paul Sartre munkásságára is hatást gyakorolt)

A Witch Hunt egészen hátborzongatóra sikeredett remeklés, amely egy dombon gyülekező, lincselésre áhítozó tömeg képével indít, amelynek tagjai mind szentül meg vannak győződve arról, hogy csakis ők lehetnek az igazság letéteményesei. A szemük gyűlölettől izzik, és azt hiszik, hogy náluk jobban senki sem tudja, mi kell az emberiségnek: a könyvesboltokat, a színházakat, a bevándorlókat és a másként gondolkodókat egyaránt ellenségnek tekintik. Neil Peart megfogalmazásában: „… rögtön ítélnek, de a felfogásuk igen lassú”. Sajnos manapság is különösen aktuálisnak érezhetjük e dal üzenetét, hiszen minden „bokorban” és ideológiai oldalon nagy számban bukkanhatunk a Witch Hunt boszorkányüldözőire, legyen szó akár fasiszta és náci őrületről, akár a cancel culture polkorrektségbe csomagolt barbarizmusáról.

neil_56.jpgNeil Peart 

Az albumot a virgonc és különc Vital Signs zárja, amely ismét csak az individualizmus és a tömegből való kitűnés fontosságát hangsúlyozza. A Moving Pictures készítésének idején a Rush mindhárom tagja rokonszenvezni kezdett a Police zenéjével; ennek tudható be, hogy a Vital Signs ugyanolyan szarkasztikus prog-reggae és new wave fordulatokat vonultat fel, mint amilyeneket Sting és tettestársai alkalmaztak ekkoriban.

Ha a Rush rajongóit a banda korszakairól kérdezzük, igen valószínű, hogy kétfélét neveznek meg: a Moving Pictures előttit és utánit. 1981-ig a csapat a minél komplexebb dalszerkezetek kitalálásában és megvalósításában lelte legfőbb örömét, a szerzeményeiket Led Zeppelin-i keménységgel prezentálták, Geddy Lee pedig elképesztően magas hangfekvésben „visítozott” basszusgitározás közben. Az 1980-as Permanent Waves-en már érezhetőek voltak a közelgő nagy változás előjelei, a Moving Pictures-ön pedig bekövetkezett az irányváltás: noha a komplexitás megmaradt, az új dalok melodikusabbak, slágeresebbek voltak a korábbiaknál, a rock mellé egyéb zenei hatások sorakoztak fel, Geddy Lee elkezdett mélyebb fekvésben és a korábbinál sokkal dallamosabban énekelni, valamint egyre gyakrabban szólaltak meg a számokban szintetizátorok − ezeken Lee játszott; élőben sokszor a lábával, pedálok révén szólaltatta meg a szintetizátortémákat basszusgitározás és éneklés közben!

rush_moving_pictures_1981.jpg

A Moving Pictures nem sokkal megjelenése után már vezette a kanadai lemezeladási listát, az USA-ban és az Egyesült Királyságban pedig a 3. helyig jutott. A híres Kerrang! magazin pár évvel ezelőtt a 43. helyre sorolta a valaha készült 100 legjobb heavy metal albumot összesítő listáján, a korábban már említett Rolling Stone pedig a 3. hellyel ajándékozta meg, amikor minden idők 50 legjobb progresszív rocklemezét mutatta be. 2014-ben a Rhythm nemzetközi dobmagazin olvasói ezt az albumot választották a progresszív rock történetének legjobb lemezévé dobosi teljesítmény szempontjából. A Moving Pictures szerepel az 1001 lemez, amit hallanod kell, mielőtt meghalsz című közismert könyvben is (akárcsak a Rush 2112-je). Kétségkívül rocktörténelmi mérföldkőről van szó, amelyet 40. évfordulója alkalmából mindenkinek ajánlok, aki igényes, gondolatébresztő és rögtön megjegyezhető dallamokban gazdag muzsikára vágyik.

rush_57.jpg

MÉG TÖBB TEAKBOIS-FÉLE RETRO:

Merrell Fankhauser: A dzsungellakó rocksztár

Steve Marriott esete az ólomkatonával

Styx: Mozinosztalgia és sátáni üzenetek

Lucifer’s Friend: Az ördög mágikus zenelakomája

Yes: Asztrális utazás a prófétával

Yes: Életrevaló igenemberek

Dalban küldi el a búsba Donald Trumpot a Yes énekese

Amikor a közönség szó szerint elszállt a Yes-től

John Entwistle és Chris Squire: Az Ökör és a Hal méregerős duója

Amikor majdnem megszületett a Yes Zeppelin

Steve Howe: Aki az istenekkel pendül egy húron

Steve Howe: Amikor a Queen segítségre szorult

Kansas: Topeka maszkos hősei

Steve Walsh: A rocksztár, aki mindig szándékosan állt fejre

Az Aerosmith énekese nem tudta áramtalanítani a Kansast

Paul Williams: Aki furcsából lett különleges

Lynn Carey: Oroszlánkirálynő közeleg!

A bejegyzés trackback címe:

https://otrnrmagazine.blog.hu/api/trackback/id/tr3816421828

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

ttibike 2021.02.11. 19:15:21

Kétségtelenül nagyon jó zene. Ha ennél még jobb esszenciáját keressük a Rush zenéjének, ajánlom mindenkinek az "Exit..stage left"című koncertlemezt. És a (sajnos már néhai) Neil zseniális dobos volt. Én magam is a legjobb rockbandák közé sorolom a Rush-t, és a legjobb lemezek közé a Moving Pictures-t. Szóval egyetértek. Bármilyen keveset is jelent ez.

Teakbois 2021.02.11. 19:19:59

@ttibike: Nekem nagyon is sokat jelent, és köszönöm szépen a kommentedet! Érdemes lesz jövő héten is felkeresned az oldalunkat, mert akkor egy másik jelentős prog csapat lemezét ismertetem majd. :)

bollokcs 2021.02.14. 16:14:25

Mestermű az első perctől az utolsóig. Érdemes megnézni a 2011-es Time Machine koncertfilmet is, ahol eljátsszák az egész albumot élőben.

Teakbois 2021.02.14. 16:15:36

@bollokcs: Egyetértünk... És köszi a kommentet! :)

Yaelede 2021.02.20. 23:38:33

Nagyon jó kis recenzió, köszönöm! Már vagy negyven éve az egyik kedvenc rock együttesem, még mindig rá tudok csodálkozni arra, hogy mindössze 3 zenész ilyen zenét tudjon összehozni. Ez a lemezük volt talán az utolsó igazán jó, de ez sajnos igaz szinte az egész 80-as évekre: akkor kicsit meghalt a rock..
Nekem személy szerint a Farewell To Kings lemez a numberone, de ez persze szubjektív.

Teakbois 2021.02.20. 23:47:57

@Yaelede: Köszönöm a kommentedet! Én a Rush-nak a Moving Pictures-szel kezdődő dallamosabb korszakát kedvelem jobban, így elsősorban a '80-as években (amikor egyébként cseppet sem volt halott a rock, sőt az volt a fő stadionzene) és utána készült albumaikról lesz szó majd e blogon. Remélem, sok érdekességet találsz még az oldalunkon, és visszajáró olvasónkká válsz. :)
süti beállítások módosítása