Old Time RNR Magazine

Yes: Űrkalandok és végtelen szeretet

Kultikus albumok: Yes – The Yes Album (1971)

2021. március 30. - Teakbois

Arról, hogy a Yes miképp debütált minden idők egyik legjobb bemutatkozó lemezével, valamint arról, hogy milyen körülmények közt készítette el az egyik leglenyűgözőbb szimfonikus rockalbumot, már beszámoltam korábbi cikkeimben. Ezúttal a progresszív rockmuzsika brit éllovasainak harmadik stúdióanyaga kerül terítékre, amely idén ünnepli 50. születésnapját, és több szempontból is mérföldkőnek számít. Egyrészt a csapat ezzel igázta le az Egyesült Királyságot (a 4. helyig kúsztak fel vele az eladási listán), másrészt Amerikában is megvetették vele a lábukat (itt a 40. helyet szerezték meg), harmadrészt eme album kapcsán vállalta magára első ízben a hangmérnöki teendők mellett a producerieket is Eddy Offord, akivel a Yes megannyi bombasikert arató albumot készített később a ’70-es évtizedben.

A lemezt a Yours Is No Disgrace hangorgiája nyitja, amellyel a Yes első ízben kalandozott el az epikus hosszúságú szerzemények birodalmába. A csaknem 10 perces mű a teljes zenekar közös szerzeménye, és minden tag megmutathatja benne, miben világklasszis: Jon Anderson énekes (és a vele gyakran együtt vokálozó Chris Squire basszusgitáros) Simon & Garfunkel és The 5th Dimension hatású énekdallamokkal kényezteti a hallgatókat, Steve Howe kezében szinte tüzet okád a gitár, Chris Squire basszusa bömböl és komplex futamokkal kápráztat el, Bill Bruford dobos a rock és a jazz ötvözésével szórja magából a zseniális ritmusképleteket, Tony Kaye billentyűs pedig bebizonyítja, hogy megérte Hammond orgonába fektetni a megtakarításait. A dal szövege arra figyelmezteti az album megjelenésekor épp a vietnámi háború rémével küzdő emberiséget, hogy épp ideje volna békét kötnünk önmagunkkal és vélt ellenségeinkkel, mert csak közös erővel juthatunk előre az emberségesebb világ felé vezető rögös úton.

A Yes sosem kedvelte a klisés megoldásokat, így másodikként rögtön egy rendhagyó tétel következik: Steve Howe akusztikus szólódala, a Clap, amelyet egy Yes-koncert során rögzítettek a londoni Lyceum Színházban. Howe zseniális, egyforma mértékben fülbemászóan dallamos és furfangosan komplex remekét fia, Dylan születése ihlette, és maximálisan érvényre jut benne a csöppség érkezése okán érzett őszinte öröm.

Starship Trooper annak ékes bizonyítéka, hogy micsoda emberfeletti teljesítményre képes Jon Anderson, Chris Squire és Steve Howe szerzőtriója − a banda e három tagja a későbbiekben is megannyi legendás dalt komponált együtt. A három részre bontott, szintén csaknem 10 perces mestermunka első tételét, (Life Seeker) Anderson írta, a másodikat (Disillusion) Squire, a harmadikat (Würm) pedig Howe, aki egy olyan gitártémát gondolt tovább, amelyet egyszer már elsütött Yes előtti utolsó csapatában, a Bodastban. A dal címét és sci-fi/New Age szövegét Robert A. Heinlein 1959-es tudományos-fantasztikus regénye, a Starship Troopers inspirálta (a kötet magyarul Csillagközi invázió címmel jelent meg, 1997-ben Paul Verhoeven, az Elemi ösztön rendezője filmet forgatott belőle). Jon Anderson „átértelmezésében” a Starship Trooper maga a Földanya, aki a tágas világűrben rója útját a Nap körül, és az emberiség nagy kalandjának helyszínévé válik. Steve Howe e dalban elhangzó szólóját a húrnyűvők bibliájának tekintett Guitar World magazin közönségszavazásán minden idők 100 legjobb gitárszólója közé választották (az 58. helyet szerezte meg). Howe élőben máig alaposan (és bravúrosan) elnyújtja, legjobb koncertverziói az 1972-es Yessongs-on és az 1996-os Keys To Ascension-ön hallhatók.


Az I’ve Seen All Good People az együttes legismertebb dalai közé tartozik, a megjelenése óta alig akadt Yes-koncert, amelyen ne hangzott volna el, és számos ország slágerlistáján előkelő helyen végzett. A szöveg az emberi kapcsolatokat (pl. férfiak és nők viszonyát) egy sakkjátszmához hasonlítja, és többször utal John Lennon békeharcos dalaira (Instant Karma! + Give Peace A Chance). A fenomenális többszólamú énekdallamokat felvonultató sláger első felében Steve Howe egy 12 húros portugál gitáron, vachalián játszik, a másodikban pedig imádott Gibson ES-175-ösén, amellyel egy jókora boogie-woogie szólót szabadít ránk.

A fura, az 1950-es évek vidám filmzenéit idéző A Venture Jon Anderson szerzeménye, de Tony Kaye billentyűs is alaposan hozzájárult, aki megszokott Hammondja helyett ezúttal a zongoráját vette kezelésbe, és pazar melódiákat csalt elő belőle. A dal sosem hangzott el koncerten, ezért sokan hajlamosak megfeledkezni róla, pedig míves és érdekes darab, amely megmutatja, hogy a zenekar 3 és fél percben is annyi egyedi ötlettel tud előállni, mint mások egy egész albumon sem.

Perpetual Change hatalmas koncertfavorit, és igazi mesterkurzust jelent poliritmika szempontjából. A Beatles-hatásokat a klasszikus zene és a jazz motívumaival elegyítő klasszikus Jon Anderson által írt szövegét a churchilli táj és annak állandó változása ihlette: A Yes a brit Devon megyében található Churchill faluban, egy házi stúdióvá alakított tanyán vette fele korszakalkotó 1971-es albumát.

A Yes-nek összesen három nagylemeze szerepel a világszerte kapható 1000 album, amit hallanod kell mielőtt meghalsz című kiadványban: A The Yes Album az egyik. Az anyag felbukkan Colin Larkin Minden idők 1000 legjobb albuma című kötetében is, amelyet a Guinness Kiadó jelentetett meg. A Rush énekes-basszusgitáros csodamuzsikusának, Geddy Lee-nek a The Yes Album az egyik kedvenc lemeze, Tony Banks, a Genesis billentyűse pedig zsenik produktumának nevezte. Az igényes rockzene kedvelőinek kötelező vétel, de azok is bátran próbát tehetnek vele, akik pusztán jó zenére vágynak. Mert ez bizony piszok jó zene…

MÉG TÖBB TEAKBOIS-FÉLE RETRO:

Yes: Asztrális utazás a prófétával

Yes: Életrevaló igenemberek

Dalban küldi el a búsba Donald Trumpot a Yes énekese

Amikor a közönség szó szerint elszállt a Yes-től

John Entwistle és Chris Squire: Az Ökör és a Hal méregerős duója

Amikor majdnem megszületett a Yes Zeppelin

Steve Howe: Aki az istenekkel pendül egy húron

Steve Howe: Amikor a Queen segítségre szorult

Kansas: Topeka maszkos hősei

Steve Walsh: A rocksztár, aki mindig szándékosan állt fejre

Az Aerosmith énekese nem tudta áramtalanítani a Kansast

William Shatner: Star Trek és progresszív rock

William Shatner: A Star Trektől a legmocskosabb bárzenéig

A bejegyzés trackback címe:

https://otrnrmagazine.blog.hu/api/trackback/id/tr4316484970

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása