Old Time RNR Magazine

Geddy Lee kezeslábasban virító kedvencei

2021. április 01. - Teakbois

geddy_22.jpg

Geddy Lee… A Kanada nemzeti kincsének számító, eddig több mint 40 millió albumot eladó, lovaggá ütött tagságú Rush basszusgitáros-énekese élő legenda, aki előtt olyanok hajtottak fejet, mint az Iron Maiden Steve Harrise, a Primus Les Claypoolja, vagy a Dream Theatre John Myungja. Hosszú ideje rendszeresen az első három között szerepel a neve a rock műfaj legjobb basszusnyűvőit összesítő listákon, bandájával pedig 1968-tól 2015-ig (a 2020-ban elhunyt dobos, Neil Peart visszavonulásáig) fáradhatatlanul járta a világot. Az ikonikus muzsikus nemrég pár saját kedvencét ajánlotta a zeneszeretők figyelmébe.

Lee a közelmúltban a Classic Rock Magazine-nak adott interjújában nyilatkozott arról, melyik volt élete legjobb olyan koncertje, amelyet nem a saját zenekarával adott:

Egyértelműen a Jethro Tull 1973-as bulija a torontói Maple Leaf Gardens-ben, a Thick As A Brick turné keretében. A műsor úgy indult, hogy le sem oltották a lámpákat, hanem megjelent néhány kezeslábast viselő muki a színpadon, és elkezdtek söprögetni. Aztán amikor a közönség kezdett egyre türelmetlenebbé válni, egyszer csak felkapták a hangszereiket, és kiderült, hogy ők a Jethro Tull! Remek koncertet adtak, mindannyian igazi virtuózok voltak, és ebből az esetből tanultam meg, hogy a humor legalább annyira fontos része egy fellépésnek, mint a zene. Nem szabad magunkat túlzottan komolyan venni.

Lee azt is elárulta, melyik az a zenekar, amely szerinte sokkal nagyobb hírnevet érdemelt volna:

A The Tragically Hip Kanadából. Odahaza valóságos istenek, az országhatárainkon túl viszont a kutya sem hallott róluk. Vérbeli ikergitáros, pofonegyszerű rock and roll, gondolatébresztő szövegekkel. Mindenkinek ajánlom.

Végezetül a basszusgitárosok példaképe azt is elárulta, melyik a kedvenc Rush-albuma, és melyikre büszke a legkevésbé.

A kedvencem az utolsó stúdióanyagunk, a 2012-es Clockwork Angels, amelyen szerintem rendkívül erős dalok találhatók. Legkevésbé az 1975-ös Caress Of Steel-t szeretem, bár sok emberrel találkoztam, aki imádja. Az 1989-es Presto számos rajongónknak okozott csalódást, és el kell ismernem, hogy tényleg kissé lapos dalokat tettünk rá.

A Presto-t illetően képtelen vagyok egyetérteni Mr. Lee-vel, éppenséggel a csapat egyik legjobb albumának vélem. Úgyhogy előbb-utóbb ismertetem is majd e blogon.

MÉG TÖBB TEAKBOIS-FÉLE RETRO:

Rush: A lázadás Mozgó Képei

Ian Anderson: A csúnya, de virtuóz flamingó

A Jethro Tull főnöke és az „álmellű” nők (18+)

Yes: Űrkalandok és végtelen szeretet

Yes: Asztrális utazás a prófétával

Yes: Életrevaló igenemberek

Dalban küldi el a búsba Donald Trumpot a Yes énekese

Amikor a közönség szó szerint elszállt a Yes-től

John Entwistle és Chris Squire: Az Ökör és a Hal méregerős duója

Amikor majdnem megszületett a Yes Zeppelin

Steve Howe: Aki az istenekkel pendül egy húron

Steve Howe: Amikor a Queen segítségre szorult

Kansas: Topeka maszkos hősei

Steve Walsh: A rocksztár, aki mindig szándékosan állt fejre

Az Aerosmith énekese nem tudta áramtalanítani a Kansast

Styx: Mozinosztalgia és sátáni üzenetek

Lucifer’s Friend: Az ördög mágikus zenelakomája

William Shatner: Star Trek és progresszív rock

William Shatner: A Star Trektől a legmocskosabb bárzenéig

A bejegyzés trackback címe:

https://otrnrmagazine.blog.hu/api/trackback/id/tr8716485516

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása