The Trousers - Csontig hatoló 21. századi rock ’n’ roll – Invisible Darkness (lemezkritika)

2018. október 21. - Beardman52

dsc_6003_brown.jpg

Invisible Darkness címmel adta ki ötödik nagylemezét nemrégiben a fővárosi garázs-rock csapat, a The Trousers. Kőváry Zoliék nem változtattak a jól bevált recepten, számos klasszikus zenekar hatását gyúrták össze saját elképzeléseikkel és egyedi hangzásvilágukkal. Az eredmény 40 perc hamisítatlan 21. századi vintage-rockzene.

A zenekarok egyik legnagyobb mumusa, hogy egy sikeres album után, hogyan is mutasson valamiféle pluszt egy újonnan készülő lemez kapcsán. Nos, a Trousersnek ez már évek óta sikerül és még mindig felfelé ível a srácok pályája. Az Invisible Darknessről így elöljáróban annyit lehet megemlíteni, hogy a hangzásvilága még tökösebb, a dalok, pedig méginkább széles zenei skálán futnak.

A lemez címe William Styron, amerikai esszéista memoárján, a Darkness is Visible című alkotáson alapszik. Összességében a jól megszokott Trousers feeling járja át az új albumot. A csapat védjegyévé vált egyedi hangzásvilág talán egy hajszálnyival nyersebb lett, ami részemről a pozitívumok oldala felé billenti a mérleg nyelvét. A lemezt nyitó Spinning the Wheel egy igazi velejéig tökös garázs rock himnusz. A refrén dupla vokálja (Csányi Ritával kiegészülve) óriási pluszt ad az egész dalnak, melynek egyszerűségét ellensúlyozza akár a gitárszóló előtti hangnemváltás és a billentyűk frontba kerülése is.

A You Got Me Rollin-t már igen korán bemutatta az együttes, és emlékszem, hatalmas kedvencem lett a dal szinte azonnal. Azért azóta letaszították más nóták a trónról. No, de mit is gondolunk erről a darabról! Magában hordoz mindent, ami miatt a Trousers-t hazánk egyik legegyedibb hangzásvilágával megáldott rockzenekarának tartok. A ’70-es évek soul-funk stílusjegyeinek keveredése a klasszikus és azok vonalán nevelkedett kortárs zenekarok hangzásvilágával. Sajátos és egyedi. Ez az, amit mára rengetegen elfelejtenek.

Napjaink egyik nem túlságosan pozitív jelleggel bíró aktualitására hívja fel a figyelmet a Drowning By Numbers. A középtempós, bólogatós dal inkább szövegcentrikus, melyben arról kapunk képet, mennyire meghatározzák életünket a számszerűsített tények és a versenyfutás. A The Swampegy igazi mocsaras southern rock slide gitáros bejátszásokkal és sziporkázó billentyűvel.

Az első hivatalos videóklip a Dancer From The Dance-hez készült, ami ismét hozza a soul-funk jegyeit. Nem csak hangzásában, de vizuális élményben is, hiszen a Szili László rendezésében készült kisfilm, a "Wattstax" című, a Stax Records legendás amerikai soulkiadó által szervezett, 'a feketék Woodstockja' néven elhíresült koncertet prezentálja a feketék akkori életének és polgárjogi mozgalmainak bemutatásával. A dal egyébként részben már idősebb a Trousersnél is, hiszen a Kőváry tesók, első zenekara, a Rag Doll idejében született. Ezt tunningolta most fel a fiatalabb tesó és csapata. A Bad Luck & Troublea csapat sötétebb oldalát fedi fel. igazi ős-hard rock ez a darab. Sabbath fanoknak kötelező.

Számomra a Going Inside My Minda tetőpontja ennek a lemeznek. Szinte minden lemezkritikámban megragadok egy kedvencet, most pedig körülbelül a harmincadik hallgatás után sem tudom elengedni ezt a nótát. Hangzásvilágában leginkább a beatkorszakot idézi – egy ideig :D – A szó legpozitívabb értelmében rádióbarát slágeres nóta. Egy idő után pedig az egész átvált egy tökös oktáveffektes őrületbe.

A Worst Is Yet To Comea hatalmas császárok olvasztótégelye. A riff 100 százalékig Stones, a refrén szerintem az összes refrén közül a legtökösebb a lemezen, a gitárszóló hangulata pedig rendesen visszarepít minket az olyan hősök korszakába, mint Paul Kossoff, Alvin Lee, vagy Johnny Winter. Az őrületes pörkölés az Invisible Darknessről sem maradt le. A Done for Good minden további nélkül odatehető olyan korábbi dögösségek mellé, mint az I Get Around, vagy a Gunslinger.

A Five Miles Highegy új fűszere ennek a lemeznek, engem leginkább egy Blackberry Smoke-os világra emlékeztet kicsit country, de inkább rock és ismét egy magával ragadó refrén tetőzi meg az egészet. A lemezt záró Here Comes The Light valami olyasmi, mint a gimis matekfüzetem volt: Ebben aztán minden van. El is kezdem sorolni! A Bad Luck & Trouble-höz hasonlóan egy tempójában visszafogottabb, de erőteljes hard rock nóta. Tetszenek a slide-os interlude-ok. Aztán jön egy Led Zeppelin Kashmir-t idéző kiállás, amiből elindul a totális káosz. Óriási lezárása a lemeznek. Jah! Akarok még több ’énekallattigitászólós’ részt!

Nos, akkor lássuk zanzásítva! Sosem volt kétség számomra, hogy Kőváry Zoli nagyon jó dalszerző. Ehhez társul az az egyedi, már igazi Trousers védjeggyé vált hangzásvilág, ami szerintem elengedhetetlen manapság, és már-már fél siker, ha a szand egyedi. Ami számomra abszolút pozitívum a lemez kapcsán, hogy igazi refrének vannak a dalokban. Olyan kis szemtelen fülbemászó valamik, amik három napon keresztül rendszertelenül váltogatják magukat az ember fejében. Nincs töltelék, nincs semmi sallang, semmi felesleges próbálkozás, csak csontig hatoló 21. századi rock ’n’ roll.

A lemez értékelése: 10/10

Fotó: Pandur-Balogh Norbert

50 éves Jaggerék Rock And Roll Cirkusza

....de csak 1996-ban vált nyilvánossá.

2018. október 12. - fehersolyom

1968-ban mutatták be a Gördülő Kövek első televíziós megkísértését, a The Rolling Stones Circust. 

Mitől egyedülálló ez az összművészeti kísérlet a mai napig? 

- mert az első vetítés előtt letiltották, és majdnem 30 évig pihent a  dobozban? 

- mert a kor zenei krémje szerepelt benne?

- mert több művészeti ágat egyesített?

- mert ez volt Brian Jones utolsó közös produkciója a zenekarral?

- mert ez az egyetlen dokumentált felvétel, amin a fiatal Tony Iommi a Jehtro Tull gitárosaként látható/hallható? 

Igen, ezek miatt is...de lássuk, hogy hozták össze Jaggerék ezt a cirkuszt...

A kiinduló pont az volt, hogy a Mick gyermekkora óta nagy rajongója volt a mutatványosoknak, és akrobatáknak. Majd egyszer csak megvilágosodott, hogy össze kell hozni egy bizonyos rock and roll cirkuszt. Ebben az ihletett pillanatban minden bizonnyal már nagyon unatkozott, hiszen akkor már két éve, hogy a Stones nem jelent meg a nyilvánosság előtt...ugyanúgy, mint a nagy "ősellenség" a The Beatles sem. 

Így hát megkereste John Lennont és Yoko Onót, a blues legenda Taj Mahalt (akinek zenekarának gitárosa akkoriban egy igazi indián, Jesse Ed Davis volt, aki apai ágon commanche, anyai ágon pedig kiowa törzstag) , az még ismeretlen Jehtro Tull-t, Eric Claptont (a Lassúkezű ekkoriban már a feloszlás szélén álló Cream utáni időszakát tervezgette), és a The Whot, valamint egy rakás akrobatát, és pár nap alatt összehozták a produkciót.

 

Kiegészítő szerepben a zenekar múzsája Marianne Faithfull is feltűnik (prezentál egy betétet), de nem csak ő az egyetlen korabeli celeb, aki összefüggésbe hozható a produkcióval. A Led Zeppelin szerepeltetése is felmerült, de a zenekar egyéb elfoglaltságai  miatt ez a vendégszereplés meghiúsult. 

A porondmester szerepére Jagger eredetileg a kor szexszimbólumát, Bridget Bardot-ot kérte fel-mivel ő azonban nem vállalta, Jagger maga vette fel a női frakkot -nem kis identitászavart okozva ezzel magának és a közönségnek- és az artisták bevonulásával kezdetét vette a Rock And Roll Circus. A forgatás egy erős nap volt, december 11.-én délután kettőkor kezdődtek a Wycombe Roadon található Intertel Studióban-amely a kor legnagyobb profi televíziós helyszíne volt- és másnap hajnal 5-kor fejeződtek be. 

Eredetileg TV műsornak készült, de a botrányos (ma már emblematikus) előadású Sympathy For The Devil és egyéb polgárpukkasztások miatt az akkoriban konzervatív angliai televízió nem tűzte műsorra. ha ez nem lett volna elég, maga Mick Jagger sem volt elégedett a végeredménnyel, főleg a saját zenekarának produkciója volt számára vállalhatatlan. Még az újraforgatás is felmerült lehetőségként, de Brian Jones 1969-ben bekövetkezett halála eldöntötte a vitás kérdést. Soha többé nem volt lehetőség a javításra. Így, ebben a megismételhetetlen formában maradt az anyag , amely  1996-ig pihent a BBC egyik raktárában, míg egy vágott verziót VHS-n (később DVD-n) magukhoz vehettek a rajongók. 

Bár a felvételen látható felvételek-vájtfüllel hallgatva-rendgeteg pontatlamnságot tartalmaznak- mégis lejön a felszabadult hangulat, és a feeling. Ennek köszönhetően ez minden hibájával együtt egy élvezhető és gördülékeny produkció, és nem utolsó sorban, így fél évszázad távlatából, remek kordokumentum is. 

49ee13f0-eee5-4430-ad08-6aa8787d7b32.jpg

A felsorolt zenekarok - a The Beatles kivételével-mind alanyi jogon játszott egy-két számot-az ötletgazda Rolling Stones hatot. Az est különlegessége a kizárólag erre az alkalomra összeállt a  Dirty Mac (John Lennon, Eric Clapton, Keith Richards és a Jimi Hendrix Experience dobosa, Mitch Mitchell, Yoko Ono, és közreműködőként a hegedű izraeli nagymestere, a napjainkban ENSZ Jószolgálati Nagykövetként ismert Ivry Gitlis). 

Egyszeri, megismételhetetlen , kötelező. 

 

Ez egy erőtől duzzadó műfaj, ami a lelked legmélyét is képes megérinteni – interjú Layla Zoe-val

2018. október 11. - Beardman52

8h-loi-g.jpeg

Már a finisben vagyunk, 1 hétnél is kevesebb van hátra és Budapesten ad koncertet napjaink egyik aranytorkú blues-énekesnője, a kanadai származású Layla Zoe. Az énekes a napokban megjelent legújabb, Gemini című dupla albumával járja Európát és a LOTS Music szervezésében október 17-én, szerdán a Muzikum Klub színpadán kápráztatja el a hazai közönséget. A koncert előtt beszélgettünk zenéről, tetkókról, irodalomról.

OTRNR: - Mindenekelőtt köszönjük, hogy elfogadtad felkérésünket. Kezdjünk egy kis időutazással, kérlek, beszélj egy kicsit arról, hogyan indítottad zenei karriered, hogyan kerültél kapcsolatba a zenével, különösen a blues-zal?

LZ: - Édesapám mellett nőttem fel, akinek gyűjteményébe a blues zene előadóinak széles választékát megtalálhatta az ember. Én Muddy Waters, Howlin’ Wolf, Robert Johnson vagy Billie Holiday zenéjén nőttem fel. Szóval a zenei identitásom édesapám ízléséhez köthető, és a mai napig szerencsésnek érzem magam emiatt, valamint természetesen hálás is vagyok neki mindazért, hogy elültette bennem ezeket a magvakat.

OTRNR: - Mit jelent a blues zene számodra?

LZ: - Úgy gondolom, hogy a blues zene az érzésről szól. Ez egy erőtől duzzadó műfaj, ami a lelked legmélyét is képes megérinteni, és eddigi rejtett érzelmeket is előcsalhat belőled, miközben a legsötétebb sebeket is begyógyíthatja.

OTRNR: - Az új albumod, a Gemini két zenei világot is bemutat. Egy melodikus akusztikus vonalat és a kemény elektromos világot is képvisel. Hogyan ajánlanád a lemezt?

LZ: - Nagyon örülök, hogy végre meg tudom osztani ezt a nagyon különleges albumot a világgal. Évek óta arról álmodtam, hogy elkészítsem ezt a lemezt, hiszen a koncepciója nagyon közel áll a szívemhez. Természetesen olyan lemezt szerettem volna készíteni, ahol kétféle világban énekelhetek, és ezzel egyaránt megmutathatom a dolgok fényes, vagy árnyoldalát.

OTRNR: - Ha már itt tartunk, melyik oldal áll közelebb hozzád?

LZ: - Évek hosszú során volt egy teljes elektromos zenekar mögöttem, de most fontos volt számomra, hogy megmutassam a rajongóimnak, hogy akusztikus körülmények között, lágyan és érzékien is tudok énekelni néhány akusztikus blues és folk dalt is.

OTRNR: - Korábban irodalmi műveid is megjelentek, ez segít a dalszöveg írásában?

LZ: - Fiatal gyermekkorom óta írok, és úgy érzem, hogy ez a képességem határozottan hozzájárul ahhoz, hogy jó dalszövegeim szülessenek.

OTRNR: - Már hosszú évek óta Európában élsz, Németországban ha jól tudom. Mi vonzott az öreg kontinensre?

LZ: - Jelenleg Hollandiában élek, de előtte néhány évig Németországban laktam. Azért jöttem Európába, mert sokkal több fellépési lehetőségem volt itt, mint Kanadában. Azzal hogy átköltöztem több európai országot értem el koncertezés szempontjából, és több embernek tudtam bemutatni a zeném. Természetesen nem hagytam magára a családomat, minden évben visszamegyek Kanadába meglátogatni az otthoniakat.

OTRNR: - Mit gondolsz, mi az, ami különlegessé tesz egy dalt. Mitől lesz olyan Laylás?

LZ: - Azt gondolom, hogy igazán az teszi különlegessé a dalaim, hogy 100 százalékban magamat adom. Ha esetleg nem a tapasztalataimból írok, akkor is minden esetben, hezitálás nélkül a saját szívemre hallgatok.

OTRNR: - Manapság nem olyan népszerű a blues rock stílus, mint mondjuk a '70-es években, de mit gondolsz kik ennek az érának a hősei?

LZ: - Abszolút kedvenceim manapság Derek Trucks és Susan Tedeschi. Ty Segall zenéjével is nemrégiben ismerkedtem meg, és beleszerettem abba, amit csinál. Azt gondolom, hogy nagyon sok jó előadó van, akit fel kell fedezni, élvezni és támogatni!

OTRNR: - Hatalmas rajongója vagy a tetoválásoknak. Mesélnél egy kicsit erről? Van esetleg tervben valami újdonság?

LZ: - Nagyon sok tetkóm van a kedvenc előadóimról. Van Janis Joplin, Bob Dylan, Tom Waits, Frank Zappa, Neil Young és Muddy Waters is portrém is. Egy nap szeretném, ha ez a lista kiegészülne Joni Mitchellel, Roy Buchanannel és Peter Greennel.

tattoo.jpg

OTRNR: - Ha megalakíthatnád álmaid zenekarát, kik zenélnének benne?

LZ: - Ez azért nehéz, mert a kedvenc előadóim már elhunytak. Amúgy igazán azt gondolom, hogy nagyon szerencsés vagyok, hogy óriási tehetségekkel és eltökélt zenészekkel dolgozhatok együtt. Itt megragadnám az alkalmat és kiemelném a gitárosom, Jan Laacks-t, aki szerintem Európa egyik legjobb gitárosa.

OTRNR: - Októberben első ízben adsz koncertet Budapesten. Mit vársz ettől a bulitól?

LZ: - Nagyon izgatott vagyok a koncert miatt, és persze amiatt, hogy először lássam Budapestet. Azt hallottam, csodálatos város. Már alig várom, hogy megismerjem a magyar közönséget és a kultúrát. Valamilyen szinten mindig egy kicsit izgatott vagyok, ha egy új országban lépek fel.

Sorsfordító Korongok: Sebők Szabi (RockStation)

2018. október 07. - fehersolyom

Az ország egyik örökmozgója, a RockStation újságírója , és az OCR Magazin alapítója, Sebők Szabi sorsfordító korongjai: vagyis, milyen metált hallgass terepfutás közben.

ocr1.jpg

Túlságosan sok zenét hallgatok  - és szándékosan sok újdonságot keresek is - ahhoz, hogy a kiválasztott 10 lemezt kedvencnek nevezzem. Vannak örök szerelmek, vannak aktuális kedvencek, vannak korszakos lemezek, így az alábbi lista nálam sem toplista. Időrendben haladva 10 olyan albumot választottam ki, amire pontosan emlékszem, hogy meghatározó volt zenei ízlésem fejlődésében vagy alakulásában. A sor persze szinte bármeddig folytatható lenne, ha egy-egy időszakba jobban belezoomolnánk. Ez a 10 lemez nagyjából 25 évet ölel át - ennyire öreg vagyok már bakker... - igazi időutazás volt összeállítani, köszi a lehetőségért!

  1. Pokolgég - Pokoli Színjáték

Az én zenei ízlésemet bátyám formálta kezdetben és mivel egy szobában laktunk anno, azt hallgattam, amit ő is. Az első album, amire tisztán emlékszem a Gép Pokoli Színjáték volt, még általános iskolás alsós koromban valamikor. Klasszikus magyar heavy metal a 80-as évekből. Imádtam a szövegeit és úgy hiszem, akkor tanultam meg léggitározni... Néha idéztem az osztálytársaknak belőle, de amikor a "És leült az Ördög az orgonához, a sánta kántor menekült.." részt nyomtam, kissé hülyén néztek rám és be is akartak árulni, mert volt Kántor vezetéknevű magyar tanárunk... 

 

  1. Iron Maiden - The Fear Of The Dark

Általában a heavy metal uralta nálunk a lejátszót ez időtájt, nagyon sok Helloween, Accept, Gép, Osssian (a vállalható korszak volt az még), kicsi Anthrax és Sepu mellett. De nagy bumm nálam az Iron Maiden The Fear Of The Dark lemeze volt. Habár nem a legtöbbre tartott Maiden lemez és nekem sem ez a kedvencem tőlük, de ez a lemez elsőre meghallgatva elképesztő erővel söpört rajtam végig. Gyilkos gitárszólók, tempós riffek, Dickinson hagja - totál elkapott. Muszáj volt felfedezni a korábbi lemezeket is. 

 

  1. Paradise Lost - Draconian Times / Moonspell - Irreligoius

Tesómnak volt egy másolt 90 perces kazettája mindenféle felirat nélkül. Az egyik felén a Moonspell, a másikon Paradise Lost albuma. Kocsiban vártam rá valahol és kurvára untam magam és elkezdtem a halomban lévő kazetták között turkálni valami zene után.

moonspell.jpg

Egyszer megdörrent a "Opium" kezdő riffje és Fernando Ribeiro hangja és (még most is libabőr) és valami eltört bennem. Innentől módszeresen ezeket a gótikus metal zenéket kezdtem el gyűjteni és imádni. Persze utólag (thx to internet) jöttem rá, hogy a Paradise Lost eme műfaj egyik pionírja ezzel és az ezt megelőző albummal (Host) rakták le a gothic metal alapjait. Nem tudom kiverni a fejemből azt, amennyire elkapott a Draconian Times első dalának, az Enchantment eleje. Innen datálom a melankólikus zenék iráni imádatomat.

)

 

  1. Die Krupps - II. - The Final Option

Ez megint egy olyan album, amit amikor először hallottam, nem hittem el, hogy ilyen létezik. És annyira kiállta az idő próbáját ez a lemez, hogy kb. azóta is a legjobb Die Krupps album, sőt szerintem az egyik legjobb industrial metal lemez evör. Az összes dal mestermű, de ami felülről nagyon kilóg, az a Fatherland...Óriási nóta. Innen nőtt ki a zenei ízlésem második lába az industrial zenei (NDH - Neue Deutsche Härte) természetesen a Rammstein, a KMFDM, a Laibach, a Godflesh, a Ministry bandákkal, amihez később aztán jött a Kovenant, az Anaal Nathrakh és még sokan mások. 

 

  1. Fear Factory - The Soul Of a New Machine

1992 miről is szólt? Mi folyt állandóan MTV-ből? Glam korszaknak annyi, a hajmetal bandákat jórészt bedarálta a zeneipar, jött a grunge aranykorszaka. Mostani fejjel akár szerethettem is volna a seattle-i világot, de akkoriban pöcsös gyerekként nem fogott meg. Viszont erre a korszakra adott kőkemény válasz igen. Ugyan ebben az időben rúgta be az ajtót a Pantera is Dimebag groove-jaival (Cowboys From Hell, Vulgar Display of Power), de engem az ennél is brutálisabb zene forgatott meg, amit Fear Factory művel. Az ember és gép közti jövőbeli háborúra (aka. Terminator) felfűzött szövegek és az ehhez dukáló kőkémény, géppuskaszerű dobok és riffek annyira új élmény volt, hogy a kazettát kötelező volt rongyosra hallgatni. És persze, hogy a Demanufacture lemez a Fear Factory szent grálja, de akkor is a debüt album volt a kapu. 

 

  1. Pink Floyd - The Wall

A pálfordulás. Abból az időből, amikor a nejemet, csodás kislányaim édesanyját megismertem valamikor az ezredfordulón a főiskolán. Após hatalmas (nem, annál egy kicsit nagyobb...) Pink Floyd rajongó és ha ott aludtam náluk és dolog volt, akkor az öreg minden hajnalban csutkóra tekert hangerővel felcsendülő Pinky-vel ébresztett. Az öreg kedvence a Waters nélküli éra volt (A Momentary Lapse of Reason, The Divison Bell), de a Fal volt az, ami a legnagyobb hatással volt rám. Az, hogy valaki az elbaszott gyerekkorát ennyire tökéletes koncept albumon át tudja adni a világnak, az levett a lábamról. Innen persze nem volt megállás, az internetről szinte minden fellelhető forrásból igyekeztem összeszedni a Pink Floyd sztori minden darabkáját, az összes albumot, videót, koncertet mindent. A szerelem azóta is tart és ugyan már nem megy napi nyolcszor a lejátszóban Pink Floyd, de rengeteg későbbi nagy kedvenc zenekar zenei világ le tudom vezetni a Pink Floyd-ból. (

)

 

  1. Uneven Structure - Februus

Ekkor már irogattam a RockStation-nél és éppen egy év végi összefoglaló cikket írtam, hogy a MetalStorm webzine szerint mik voltak az év albumai kategóriák szerint. Volt egy "math metal" kategória, mi a tököm ez?!? Belehallgattam az kategória győztes lemezbe (ez volt a Februus) és leolvadt az agyam! Ez volt a "djent" korszakom kezdete. A műfaj (igazából nem is műfaj) alapjait a Meshuggah egy speckó riffjére az angol Sikth és Periphery rakta le, de nálam az Uneven Structure volt az első, ők forgatták fel az világomat. Végtelenre bonyolított dalszerkezetek, agyas dobtémák, háttérben úszó éteri gitárszólók és azok a riffek!!! Aztán persze jöttek a zsenik szépen sorban: Tesseract, Animals As Leaders, Textures, Monumenents és a többiek. Így utólag belegondolva azért annyira nem is meglepő ez az irány, hiszen az industrial metal és tech-death zenékből némi progresszív zenei íz hozzáadásával gyönyörűen levezthető ez a djent színtér. 

 

  1. Mastodon - Crack The Skye

Pink Floyd után elkezdtem szándékosan progresszív zenéket keresni, mert akit egyszer elkap a prog-rock/metal, annak után minden más korábbi zenei irány unalmas lesz és hiányos (legalábbis nálem ez van/volt). Dream Theater, Rush, Fates Warning, Queensryche alap, de végső ütést a Mastodon vitte be. A Remission és a Leviathan világa nekem még túlságosan koszos és zajos volt, de a Crack The Skye megvett kilóra. Persze ez is egy olyan konceptlemez, aminek az alapja egy gyermekkori truama (Brann Dailor húga öngyilkos lett), talán ezért annyira szívbemarkoló és húsbavágó minden dal a lemezen. Minden becsomagolva a Mastodonra annyira jellemző zseniális zenei világba. Újabb örök kedvencem vettem fel a listára és azóta sem tudnak hibázni, minden egyes újabb kiadványukat csorgó nyállal várom. 

 

  1. ISIS - Panopticon

Anno a RockStation-ön csináltunk mindenféle TOP10-es listákat és volt egy olyan, hogy TOP 10 monumentális dal. Akkor Rácz Gyula kollégánk dobta be a ISIS - So Did We dalát. Az a 7 és fél perces dal akkora poszt-rock alapvetés, hogy arra nem nagyon vannak szavak, Gyula így anno erről: "Ha egy zeneírás-építészet analógiában gondolkodnánk, az Isis kegyetlenül nagy és díszes, de mégis letisztult és rideg dómokat építene. Széles terekkel, hatalmas boltívekkel, és váratlan megoldásokkal. De mindvégig azt éreztetve, hogy itt minden egyes darab oda van rakva ahol annak lennie kell, minden hangjegy egy nagy egésznek az alkotó része. Rideg, frusztrált, de mégis magasztos, és sodró erejű.". Azon nyomban elkezdtem körbejárni a poszt-rock témakört, kezdve az összes ISIS lemezzel, persze a műfaj alapvetését, a Neurosis-t nem lehetett megkerülni és még egy valag jó bandát ismertem meg.

 

 

  1. Legend - Fearless

Régóta foglalkoztat, hogy az északi népek miért tudnak az ország lakosságához képest sokkal több minőségi metal bandát kitermelni, mint a több többi ország. Hihetetlen, hogy megannyi stílusteremtő és/vagy -megváltoztató zenekart adtak már a skandináv országok. Talán az lehet az oka, hogy vannak helyek, ahol fél évig fel se jön a Nap, vagy az oktatásban kell keresni a megoldást, de a lényeg, hogy kurva menő dolgok jönnek északről, nem csak a Tél. Nem véletlen, hogy időben a legutolsó lökést zenei számomra egy északi, pontosabban egy izlandi banda, a Legend adta. Ez tulajdonképpen egy rockzenét elektronikus megoldásokkal keverő duó, de valami elképesztő hangulata van a zenéjüknek. Ránézésre semmi extra nincs, csak szögegyszerű eszközökkel zeneépítés, de ha a flow elkap, akkor véged és elvisz a zenéjük újra és újra. Az alábbi videóban amit a szintén izlandi (post-rock) Sólstafir-ral művelnek, az messze átlagon felüli. 

 

 

 

 

 

 

50 éves a Led Zeppelin- Vlog

....emlékvideónk majdnem elszállt a szélben

2018. október 01. - fehersolyom

Az Old Time Rock And Roll Magazine égisze alatt indult egy hónapja az első magyar rockzenei vlog sorozatot.

A második adás az idén 50 éves Led Zeppelin történetét veszi górcső alá, számos érdekesség, egy hosszúra nyúlt, több mint 40 perces videóban. (és még sok dolog ki is maradt, pl. a rocktörténelem legabberáltabb szexuális játéka, vagy Rober Plant híres lábtörése). 

De szó volt arról, hogy hogyan és mennyit plagizált a világ legmenőbb rockbandája? Lesz a Led Zep reunion? Peter Grant volt a világ legjobb rock and roll managere? Hány vodkát ivott Bonzo a halála előtt? 

(a hangminőség elszállt a szélben, elnézést, ígérjük, hogy többet nem kockáztatunk, és most már mindig zárt térben veszünk majd fel adásokat). 

 

Vigyázat szubjektív! – Top 10 legnagyobb blues Himnusz

2018. szeptember 30. - Beardman52

hw61-1.jpg

Számos rockzenei tematikájú portál foglalkozik különféle toplisták összeállításával. Szinte azonnal felmerül bennünk a kérdés: Milyen szempontok alapján készült el az adott lista? Miért helyezkedik el előkelőbb helyen az egyik legnépszerűbb zenei magazin Top 100 gitárosa listáján Kurt Cobain, mint például Joe Perry, vagy Alex Lifeson? Nos pont az ilyen „tények” miatt nem is tudom igazán komolyan venni ezeket a listákat. A napokban viszont ügyes-bajos dolgaim közepette nagy blues klasszikusokat hallgattam és arra gondoltam, összeállítok egy listát, a kedvenceimből.

John Lee Hooker – Boom, Boom

Az angol zenei szakújságíró, Charles Shaar Murray egy tömör kritikában azt írta erről a dalról, hogy a valaha készített legjobb pop dal. A Boom, Boom John Lee Hooker egyik leginkább ikonikus és legtartósabb szerzeménye. Annak ellenére, hogy a sajtó kétségét fejezte ki a dal tradicionális-blues mivoltát illetően, a zenésztársak előszeretettel játszották koncerteken, és dolgozták fel lemezekre, mint ahogy azt az Animals is tette ezt 1965-ben.

 

Sonny Boy Williamson – Bring It On Home

Ha már a mai napon publikáltuk a nagy Led Zeppelin Vlog-ot, rátettem a listára az amúgy egyik kedvenc Zeppelin által is feldolgozott blues dalomat. A dal Willie Dixon szerzeménye, amit először Sonny Boy Williamson rögzített, aki mellesleg Elmore James mellett kezdte pályafutását, őt hallhatjuk például a Dust My Broom című klasszikusában is. Nem mellesleg – ha már szubjektív – az egyik legjobb blues harmonikásnak tartom Little Willie-t.

 

Charley Patton – Down The Dirt Road Blues

A delta blues apjaként fémjelzett Charley Pattonról az a hír járja, hogy olyan erőteljes hanggal volt megáldva, hogy amikor elordította magát, azt erősítés nélkül is lehetett hallani majd egy kilométernyire. Felmenői cherokee indiánok voltak, dalaiban, többek között a Down The Dirt Road Bluesban is a törzs sanyarú sorsát eleveníti fel. Robert Palmer zenetörténész a 20. század legnagyobb zenei úttörőjének titulálta.

 

Lead Belly – Where did you sleep last night

Nem, ez nem Nirvana dal. Még csak nem is Lead Belly, ugyanis ez a klasszikus In the Pines címmel amerikai népzeneként terjedt el az 1870-es években az Appalache-hegység déli tartományaiban. Lead Belly leginkább 12 húros gitárokat nyúzott, de olykor zongorán, mandolinon, harmonikán és hegedűn is megmutatta tehetségét, viszont volt ahol minimálra vette a figurát, és csak tapsolt, miközben a lábával hozta a mérőütemet.

 

Little Walter – My Babe

A Chicago blues egyik nagyágyúja volt a szájharmonikás rosszfiú, Little Walter. A dal írásakor Walter a "This Train (Is Bound For Glory)" című gospel szerzeményt vette alapul ami Sister Rosetta Tharpe előadásában vált híressé. A szövegekért pedig ki más lenne felelős, mint Wille Dixon. Önéletrajzi könyvében azt mondta Little Walter volt az a fickó aki egy olyan csajra vágyott, akivel akár világgá is elmenne. Két évig senkinek nem adta oda a dalt.  

 

Robert Johnson – Sweet Home Chicago

Robert Johnsonról a mai napig mindössze két fotó maradt fent.  Azt pedig mindmáig nem tudjuk, hogy valójában egy féltékeny férj végzett vele úgy, hogy sztrichnint kevert a whiskeyjébe, vagy a sátán kutyái érték utol, miután a keresztúton eladta lelkét az ördögnek, aki cserébe kitűnő gitárossá tette őt. Mindenesetre a harmincas évek második felében íródott Sweet Home Chicago mindmáig a blues zene alapköve, egy felejthetetlen klasszikus.

 

Elmore James - Dust My Broom

Egyes források szerint nem igazán lehet meghatározni a dal eredeti előadóját. 1937-ben Robert Johnson "I Believe I'll Dust My Broom" címen íródott szerzeményét jelölik meg eredetiként, amit 1951-ben Elmore James, a slide blues atyja dolgozott át arra a formára, amit máig nagyon sok gitáros követ és előad koncerteken. Az én szívemhez is ez a verzió áll közelebb, még ha az alcím nem igazán helyes.

 

Muddy Waters – Rollin’ and Tumblin’

A dal egy delta blues klasszikus, amit 1929 egy bizonyos Hambone Willie Newbern szerzett. Azóta több rockzenekar és blues-rock zenész is sikerre vitte, a Cream, Jeff Beck, Johnny Winter, vagy a Gov’t Mule is elkészítette belőle saját feldolgozását, ahogy 1949-ben Muddy Waters is publikálta a dal talán legismertebb formáját. Mindenesetre nekem ez a verzió áll legközelebb a szívemhez.

 

Howlin Wolf – Spoonful

Egy újabb Wille Dixon szerzemény, amit Howlin’ Wolf hozott köztudatba, 1960-ban, egy évvel később Etta James is elkészítette saját verzióját. Eredetileg a fentebb már említett Charley Patton Spoonful Blues szerzeményének átgyúrása után született meg. A dal mégsem ezektől az előadóktól tett szert világhírnévre, hanem a Cream rockosított verziójától egy évtizeddel később.

 

Son House – Preachin’ Blues

A kedvenc, a #1 blues himnusz mindig is a Preachin’ blues volt és lesz számomra. Son House mellesleg a 20. század egyik leglenyűgözőbb előadója. Egyik ismert sztori róla, hogy az amúgy lelkipásztor és prédikátor előadó New Yorkban 8 napig ült börtönben, amiért megölt egy embert. Ezeket a sztorikat pedig – vigyázat szubjektív! – a zenetörténelem legjobb blues himnuszában örökíti meg.

Mint a legtöbb fent hallható dalt, ezt is temérdek korai és kortárs blues előadó dolgozta fel, és ha már itt tartunk megemlítem Derek Trucks és bandája nevét, aki véleményem szerint a legjobb formában vette át Son House klasszikusát.  

 

A Led Zeppelin cséplőgépe – John Bonzo Bonhamre emlékezünk

2018. szeptember 25. - Beardman52

bonzo.jpg

1980. szeptember 25-én, 32 éves korában hunyt el a legendás Led Zeppelin dobos, John „Bonzo” Bonham, és akarva-akaratlanul kimondhatjuk, hogy ez a rock történelem egyik legendás zenekarának végét is jelentette.

1948-ban született Worcestershire-ben, Joan és Jack Bonham fiaként. Öt évesen kezdett dobolni egy kávéscsészékből, konzervekből, dobozokból összetákolt házi dobcuccon, és ezen utánozta bálványait: Max Roach-t, Gene Krupa-t és Buddy Rich-t. Tíz évesen kapott egy pergőt édesanyjától, majd öt évvel később édesapjától amolyan özönvíz előtti rozsdás Trixon dobfelszereléssel is gazdagabb lett. Bonzo sosem vett dobleckéket, azonban tini korában sokat tanult más dobosoktól.

Középiskolájának igazgatója ezt írta róla: Egyszer vagy kukás, vagy milliomos lesz belőle.  A suli után apja üzemében végzett ács/asztalos kisegítő munkákat. Sok helyi zenekarban megfordult, majd 1967-ben először zenélt együtt Robert Plant-tel a Crawling King Snakes-ben. Ő és Plant egyébként gyermekkoruk óta jó barátok voltak.


Később a legközelebbi nagyvárosba, Birmingham-be költöztek, ahol az első olyan zenekarban játszottak, melyben volt rendszeres jövedelmük. Ez volt a Band of Joy. ’68-ban Jimmy Page a Yardbirds-be keresett embert, és mivel akkoriban nem ment jól a zenekarnak így sokan elutasították, végül Bonzo-t ajánlották neki.

„Amikor megláttam, micsoda cséplőgép ez a Bonzo, rögtön tudtam, piszkosul illene a csapatba. Pontosan ugyanazt játszotta, mint én.” – mondta Page.

Később John Paul Jones is csatlakozott hozzájuk.


Amint meghallottam John Bonham játékát, éreztem, hogy minden klappolni  fog majd. Ez a srác nagyon tud, és eszméletlen jól játszik. Azonnal összeállt a kép. Erős dobos volt, mi meg rock and rollt játszottunk, nem szordínóra volt szükségünk. Egész lényéből áradt az erő, én meg basszusgitárosként ezt szeretem.


1968-ban a Robert Plant, Jimmy Page, John Paul Jones, John Bonham felállásban megalakult a Led Zeppelin. Ez a töretlen négyes világszínvonalú albumokat, és hatalmas sikereket ért el. A korai lemezeiken a blues, a folk és a pszichedelikus stílusok domináltak. Sokan a heavy metal megteremtőinek tartják őket, ők maguk azonban nem állítják ezt. Különös módon a Led Zeppelin legismertebb albumait nem stúdióban készítette el, hanem különböző vidéki kastélyokban, a Bron-Yr-Aur-ban, vagy például a Headley Grange-ban rögzítették.

 

 A fent látható videó az ’It Might Get Loud’ című filmből egy részlet, ahol Jimmy Page a Headley Grange-ot mutatja be nekünk, ahol a ”Led Zeppelin IV” mellett a ”Houses Of The Holy” és a ”Physical Graffiti” albumok készültek. A dobot az előtérben állította fel Bonzo, és a hatalmas belmagasság miatt elképesztő hangzást produkált a lemezen.

A hetvenes évek végére, nyolc nagylemez kiadása, és miután az összes díjat megnyerték, amit meglehet, a Led Zeppelin egy rövid időre parkoló pályára állt. Utolsó koncertjeiket 1980-ban adták az NSZK-ban, ahol például a nürnbergi koncertet félbe kellett szakítani Bonzo rosszulléte miatt. Október 17-vel indult volna a kanadai turné, ahol nagy meglepetések vártak a közönségre, ez azonban meghiúsult. 1980. szeptember 25-én John Bonham meghalt. Sajtómegjelenések szerint a túlfűtött életvitel, az állandó koncertezések és a hétköznapi élete tették tönkre, néhány helyen a szívrohamot jelölik meg halála okának. Az újságok a kábítószerrel és az alkohollal is összefüggésbe hozták a halálát. A boncolás kimutatta, hogy Bonham nem fogyasztott semmilyen kábítószert, viszont a halálát megelőző utolsó próbán rengeteget ivott, és a halottkém állítása szerint az alkohol hatására bekövetkező tüdőödémában halt meg.

A Led Zeppelin eleinte megpróbálta helyettesíteni Bonzo-t. Sok dobos neve felmerült a pótlására (Cozy Powell, Carmine Appice, Barriemore Barlow, Simon Kirke, Bev Bevan), de a tagok döntése az volt, hogy nem tudják Bonzo nélkül folytatni, így Jimmy Page pár hónapra rá bejelentette, hogy a Led Zeppelin befejezte pályafutását. A gitáros szavaival búcsúzom én is:


„Ha megfelelőek a körülmények, nincs jobb dobos John Bonhamnél. Tudta, hogyan kell belőni a dobjait. Én mindig is úgy gondoltam, hogy a dobok adják a zenekar gerincét. Minden mást erre kell alapozni – a basszusra és a dobokra.”

Új lemezével Budapestre érkezik a finnek gitárhőse

2018. szeptember 25. - Beardman52

ben_granfelt.jpeg

Az elektromos gitár finn doyenje, Ben Granfelt idén nyáron adta ki 16. szólóalbumát, My Soul To You címmel. A több mint 25 éve aktív, és saját zenekara mellett a Leningrad Cowboys és Wishbone Ash egykori tagjaként is ismert zenész új kiadványát a Backstage Pubban mutatja be szeptember 28-án.

Az 1963-ban született Ben Granfelt mesteri gitáros és dalszerző, aki élőben a pontosság megtartása mellett is kiválóan képes hangulatok teremtésére dallamos rockzenéjével, melybe számos blues elem is vegyül. Hatásai között említhetjük Jeff Becket, Robin Trowert vagy Joe Satrianit. A magyar közönség a 2015-ös, ’16-os és ’17-es Gary Moore Emlékesteken, valamint önállóan az A38 Hajón is láthatta már Bent, és személyesen is megtapasztalhatta a finn előadó kiforrott és élvezetes gitárjátékát, énekhangját: dalait hallgatva azt érezhetjük, hogy egy kicsit a saját lelkét is belerakja játékába.

A lelkem, neked, azaz My Soul To You: ez lett a címe Ben idén júniusban megjelent, 16. lemezének, amelyen Masa Maijanen basszusgitáros és Okko Laru dobos hallható, de több vendégelőadó is feltűnik: PJ Harvey This Is Love című dalát például feleségével, Jasmine Wynants-Granfelttel közösen énekli el Ben. Feltűnik még egykori zenésztársa, a Wishbone Ash-ből ismert Muddy Manninen gitáros, és hallható Bryn Jones, a Los Bastardos Finlandeses füstös hangú énekese is. A címadó dal videóját itt láthatjuk:

A finnországi lemezbemutató koncertek után Ben és zenekara a napokban érkezett Németországba, majd régiónk következik a turné programjában: szlovákiai és csehországi állomások mellett Budapesten, a Backstage Pubban is játszanak, méghozzá szeptember 28-án. A koncerten Ben mellett a lemezen is hallható basszusgitáros, Masa Maijanen, illetve Santeri Saksala dobos szerepel.


a LOTS Music bemutatja: Ben Granfelt European Tour

2018. szeptember 28., péntek 21 óra
Budapest, Backstage Pub
Ben Granfelt koncert


Belépő: az első 50 db jegy 3200 Ft, ezután és a rendezvény napján 3900 Ft
Jegyek kaphatók online a www.tixa.hu weboldalon. Színes nyomdai jegyek rendelhetők az info@lots-music.com címen, továbbá megvásárolhatók a musicland.hu lemezboltban és a HangszerPlaza áruházban.

 

További információ:

LOTS WEB  I   I  BEN GRANFELT WEB  I   I  LOTS FACEBOOK  I   
FACEBOOK EVENT  I

Sorsfordító Korongok: Szénégető Richárd

2018. szeptember 23. - fehersolyom

 

rich.jpg

Aki ismeri Galaxis Utikalauz Stopposoknak című alapművet, az tudja, hogy a 42-es szám a legvégső válasz a létezés kérdésére. Talán jelenthet valamit, hogy a magyar rock-és filmblogolás fenegyereke, az esztergomi Sportalsó örökmozgó szervezője épp a 42. ember a Sorsfordító Korongok rovatában. És azt is megtudhatjátok, hogy a 20 az új 10...:

Kezdjük a legelején: Szénégető Richárd vagyis Ric$ vagyok, a ricsandgreen.hu, HammerWorld és a konyvbagoly.blog.hu újságírója, aki civilben amúgy a Sportalsó koncertszervezője és mindennel foglalkozom, amihez éppen kedvem van. Jelenleg például egy podcastet csinálok, Ric$Cast címmel. (Keress meg a soundcloudon!) Voltam már minden, csak akasztott ember nem. (Ez valószínűleg azért maradt ki, mert sem kötél, sem bitó nincs, ami kibírna.) Aki még nem találkozott a munkásságommal, az ne csüggedjen, elég sokan vannak így ezzel. Ez az eklektikus összeállítás ad majd rólam egy képet, amit kicsit nehezen ugyan, de talán meg lehet érteni, de leginkább csak elfogadni, az úgyis sokkal fontosabb.

Sorsfordító korongokról írni rettenetesen nehéz. Már eleve végiggondolni azt a tény, hogy mik voltak azok a lemezek, amik az emberben felébresztettek valamit és ültették el benne azt a gondolatot, hogy mától másképp hallod a zenét, önmagában is nehéz. Aztán ezeket a találatokat leredukálni tízre, nyugodt szívvel kijelentem: lehetetlen. Számomra legalábbis az. Igyekeztem csalni itt-ott, mert egyszerűen muszáj volt. Volt, ahol azért csaltam, mert a múlt ködébe veszik az emlék, melyik is volt az, ami először szólalt meg, volt, ahol pedig azért, mert egyszerűen képtelen voltam eldönteni, miért is az lett az, ami meghatározó volt. Így az én tízes listám néhol egy picit bővebb, de azért igyekeztem arra törekedni, hogy beleférjek a szigorú szabályokba. Lesz itt minden, talán még olyan is, amire felhúzod a szemöldököd, talán fel is háborodsz rajta, de attól még bizony az a lemez, akkor, ott nagyon is Sorsfordító volt. Egy fontos adalék: egy kis faluban nőttem fel, Sárisápon, ahol a zenei ízlés eléggé le volt (?) maradva, így a források is elég szűkösek voltak. És akkor most, tabuk nélkül:

P. Mobil: Ez az élet, Babolcsai néni!

Ugyan találkoztam már előtte is (hazai) rockzenével, mégis ez volt az a lemez, ami miatt elkezdtem tudatosan zenét hallgatni. Édesapám óriási Omega rajongó volt, ez pedig nálam is azt eredményezte, hogy bizony megkedveltem a zenekar munkásságát, de nem mondtam azt, hogy én ott menthetetlenül rajongani kezdtem volna. Aztán jött a P. Mobil. Először csak tetszett, hogy a Szívpörköltben milyen hisztérikusan ordibál Lóri a refrénben, aztán szépen sorban minden dalt megszerettem. (Mára talán meg is értettem őket…) Ez az a rajongás, ami a mai napig tart, nem lanyhul, nem szakadt meg és mára már a zenekar több tagjával barátinak mondható viszonyt ápolok, mégis tudok ugyanolyan őszintén üvöltve énekelni minden dalt. Amikor a Babolcsai nénit meghallgattam, már éreztem, hogy ez egy tartós kapcsolat lesz…

 

Beatrice: ’78-’88 / Bikini: Hova lett… 

A következő fordulópont az volt, amikor egy reggel, mielőtt suliba mentem, Édesapámmal a konyhában ültünk és miközben vártam a kakaómra, megszólalt a rádióban a 8 óra munka. Nagyon tetszett az az egy k…..tt szó, így megkérdeztem pár ismerősömet, hogy van-e ilyen kazettájuk? Megkaptam a ’78-’88-at és a Hova lett, majd később a XX. századi híradó kazettákat is és nem akartam elhinni, amit hallok. 11 éves voltam, az életről alig tudva valamit, zenét is alig hallgattam, de egész egyszerűen elképesztő volt Ferót hallani, hallgatni, a zenéről nem is beszélve. (Emlékszem, akkoriban gyakran eltekertem a Meditáció-t, most meg az egyik kedvencem…) Amikor az átmenetileg újjáalakult Ős-Bikini nyomott pár koncertet, az esztergomin volt szerencsém ott lenni, azóta Hősöm Feró és örök kedvenc a Bikini és a Rice is.

 

Aurora: Balkán Express / Die Arzte: Das Beste Von Kurz Nach Früher Bis Jetze

A Beatrice meghozta a kedvem a punkhoz, így elkezdtem kutakodni egy csomó ilyen jellegű zene után, amennyire az faluhelyen lehetséges. Hallottam már az Auroráról és a Viszlát Iván! meg is volt kazettán, de valamiért nem ütött be elsőre. Aztán Székesi András cimborámtól megkaptam az akkor megjelenő Balkán Express-t és Die Arzte best of-ját, a Das Beste Von Kurz Nach Früher Bis Jetze-t. Sosem felejtem el, amikor hazafelé sétálva betettem a discmanembe a Balkánt, és megszólalt a Hazafelé: „Ballagok egyedül hazafelé, hűvös köd szitál…” Libabőrös pillanat volt. Ez is megmaradt, azóta is szünet nélkül, és ennek hatására kezdtem el a magyar punkba jobban beleásni magam. Így került a kezeim közé a Prosectura, a CPg, az Üveges Csirkeszemek, majd kicsit később, főleg Fritz hatására a Vágtázó Halottkémek és persze a klasszikusok, mint a Sex Pistols, vagy Gyurma hatására a Ramones.

 

Romantikus Erőszak: Magyar História X / Oi-kor: X. év

A punk persze magával hozott más irányzatokat is. Először a CsizmáSKAndúr: Bulizik a SKA maffia! lemeze kezdett el sokat pörögni, majd egy Csizmás koncert után ajánlotta Gergi Attila a frissen megjelent Romantikus Erőszak lemezt. Előtte hallgattam már több nemzeti rock bandát, a Magozott Cseresznye és a Független Adó sokat is mentek, de igazán nem robbant be nálam a stílus. Aztán megszereztem a Magyar História X lemezt, ráadásul együtt az Oi-kor 10. születésnapi koncertjének felvételével. (Utóbbit mai napig az egyik legjobb, legőszintébb koncertlemeznek tartom.) Ahogy a Romer elkezdődik a Himnusz hangjaival, azonnali libabőr, még sokszor most is, de akkor, ott óriási élmény volt. Móritz Norbi basszusjátéka, Balázs szövegei és éneke, valami olyan hatással voltak rám, ami szintén nem engedett el, a mai napig sem. A X. év pedig a nyers energiával és teljesen pőre megközelítésével érte el azt a hatást, amitől még mindig olyan számomra, hogy ahányszor csak meghallom, azonnal inni akarok egy korsó sört és üvölteni, hogy „Indulás, a buli vár, az összes kocsma csak ránk vár…”

 

Sex Action: Sex Action / F.O. System: F.O. System

Akkoriban elég sok Ganxsta Zolee és a Kartel szólt otthon, mert a bátyám nagy rajongójuk volt, akárcsak én, így ez egy közös pont volt. Aztán egy Kartel interjúban olvastam a Sex Action-ről, majd megszereztem az első lemezt. Sosem felejtem el, amikor bekapcsoltam és megszólalt. Valami olyannyira más volt, mint minden, amit akkoriban hallgattam, hogy döbbenetes volt. Felkutattam minden régi interjút, amit csak tudtam, így bukkantam rá az F.O.-ra, az Agnus Dei-re és a Dance-re is, de ezek közül akkoriban igazán csak az F.O. fogott meg. Mára ez már nyilván máshogy van, de akkor, ott abszolút ez a kettő volt az etalon. Ebből jött aztán később nagyon sok egyéb, mint a Danzig, meg persze az Action révén a hardcore vonal egy része, de az nem volt elsőre libabőr.

 

Stainless Steel: Wigant / Iron Maiden: No Prayer For The Dying

Itt már elkezdtem abszolút tudatos zenehallgatóvá válni és figyeltem, olvastam az interjúkat, majd egyik rockmagazinban látott arcot megláttam a sárisápi távolsági buszon. Ő volt Diószegi Dominik, aki éppen akkor dobbantott a Watch My Dying soraiból és kezdte el gőzerővel a zenélést a Stainless Steel-ben. Jó barátok lettünk, aminek az lett a vége, hogy elkezdtem Stainless Steel-t hallgatni. A dobos, Kokás mondta, hogy hallgassam meg az Iron Maiden-t is, ha nem ismerem, mert mennyire jó banda. A kötelező dalokat nyilván hallottam előtte, de valahogy kimaradt a komolyabb ismerkedés addig. Aztán megvettem a No Prayer For The Dying kazit és onnantól jött a szerelem. Én is tudom, hogy messze nem a legjobb lemez, de nekem óriási élmény volt. A borítók közül pl mai napig az egyik kedvencem.

 

Ice-t: Original Gangster / Boo-Yaa T.R.I.B.E.: West Koasta Nostra

A rock/metal vonal mellett mindig is egyenrangú szerelem volt számomra a rap is. Ez így van manapság is, valahogy nem tud elengedni ez a műfaj. A klasszikus Ice-t lemez nem is emlékszem, hogy került hozzám, gondolom valamelyik Kartel, vagy Dopeman lemezt akarta valaki „felülírni”, hogy hallgassak valami „igazit” is, ne csak a hazai gagyikat. (Mondjuk a mai napig etalonnak tartom a Kartelt, illetve több hazai rap produkciót is, szóval nem jött össze a cél…) Valami elképesztő volt hallgatni azt a lemezt. Annyira, de annyira más volt, még úgy is, hogy nyilván csak a fuck és shit szavakat értettem a szövegből. Áll a padlón és ott is maradt. Aztán nagyjából le is szűkült a rap mániám ide, egészen addig, amíg a Boo-Yaa T.R.I.B.E. ki nem adta a (minden bizonnyal) utolsó lemezét. Ez volt az a korong, aminek hatására aztán rendesen megismerkedtem a klasszikus amcsi rap muzsikákkal is jött az N.W.A., Ice Cube, Mack 10, Notoriuos B.I.G. és még sokan mások.

 

Body Count: Body Count

Furcsa volt ez a kettősség a falusi cimborák szemében, hogy egyik pillanatban rock/metal, a másikban meg rap. Aztán egy italozás alkalmával a legendás Stressz Kocsmában Vöri cimborám a kezembe nyomta az első Body Count-ot és ennyit tett hozzá: Nesze, hallgass zenét is, ne csak azt a sok szart! Amikor bekapcsoltam, nem hittem el, hogy ilyen zene létezik. A mai napig a legnagyobb rajongás és talán a legnagyobb hatásom ez a banda. Hiába térképeztem fel azóta a rap-metal műfajt (tudom, tudom, a Body Count nem rap-metal állítólag), hiába jött egy csomó más kedvenc is, mint például a Stuck Mojo, az etalon mégis a BC maradt és marad is örökre.

 

Pantera: Far Beyond Driven / One Scene Unity: Demo

A kis rapes és rap-metalos kitérő után ismét szomjaztam a fémzenét, amikor egy barátom a reggeli sulibuszon odaadta a Far Beyond Driven kazettát, mondván nagyon jó a borítója, de neki ez már sok. Betettem a walkman-be és ahogy a Strength Beyond Strenght elkezdődött, kirázott a hideg. Teljesen rákattantam, napokig csak azt hallgattam és tudtam, hogy ez megint valami tartós rajongás kezdete lesz. Az újdonság örömével mutattam egy cimborámnak, aki mondta, hogy a bátyja és a haverjai hasonló zenében utaznak és most jelent meg a friss lemezük, hallgassam meg! Ez volt a One Scene Unity. Hasonlóság ugyan nem volt, mert az OSU oldschool-hardcore-ben utazott, de arra bőven jó volt, hogy az egyik koncertjük után kifaggassam a tagokat, miért ilyen zenét nyomnak? Aztán elkezdtem ezeknek utánanézni és bizony láttam, hogy a Pantera tábora és ezek a zenekarok még itt-ott kapcsolódnak is egymáshoz. Innen pedig jött a Helmet, az S.O.D., Biohazard, a Madball, a Sick Of It All, az A.M.D. és egy csomó minden más. Csodás időszak volt.

 

Lynyrd Skynyrd: God & Guns

Amikor a God & Guns kijött, annyi jó kritikát kapott, hogy muszáj volt meghallgassam. Előtte csak a Sweet Home Alabama-t és a Freebird-öt ismertem a bandától, és valahogy nem éreztem a késztetést, hogy elmélyedjek a munkásságukban. Amikor a Still Unbroken elkezdődött, nem akartam hallani a fülemnek. A zene, a szöveg, a hangszeres játék, a borító… Ha létezik abszolút tökéletes, hibátlan lemez az elmúlt 10 évből, akkor biztosan ez az. A címadó dal, a Simple Life, a Still Unbroken, a Southern Ways és a Storm, hogy csak gyorsan kiemeljek párat, azt eredményezték, hogy olyannyira rákattantam a Skynyrd-re és a stílusra, hogy az LS mára közel akkora favoritommá vált, mint a Body Count. (Még ha valahol kicsit perverz is e két zenekart egy bekezdésben említeni.)

 

+1, ami 2: Jake Owen: Days Of Gold / Alan Jackson: Good Time

A God & Guns környékén már kacsintgattam a country felé, de igazából pont annak hatására kezdett le jobban érdekelni a műfaj. Aztán meghallottam Alan Jackson: Country Boy című dalát a rádióban és ott valami megmozdult benne. Megvettem a Good Time lemezt és rongyosra hallgattam. Bevallom, jól esett Johnny Cash mellett másik előadótól is ilyesmit hallgatni. Az itthon fellelhető egyéb lemezek annyira nem fogtak meg, vagy csak rosszul válogattam. Ugyan a Good Time helyett akár az At Folsom Prison-t is írhattam volna, de ténylegesen Sorsfordító a Good Time volt, azóta vagyok Alan Jackson rajongó. Jake Owen már valahol Alan Jackson hatása volt, és amikor Peidl Balázs barátom megmutatta az akkor éppen friss Days Of Gold lemez frissen klipesített dalát, a Ghost Town-t, teljesen megbabonázott. Sokkal inkább volt ez pop, mint country, de valahogy mégis ízig-vérig ott van benne a poros csizma és a kalap hatása. Akkor kezdtem el behatóbban ismerkedni és foglalkozni a newcountry/countrypop vonallal és jött a képbe Luke Bryan, Blake Shelton, Brantley Gilbert, Big&Rich, Jason Aldean, vagy éppen Carrie Underwood. Ezek a zenék aztán életem egy nagyon fontos változásának „soundtrackje” voltak, így a mai napig imádom és rajongom őket.

 

++1.: The Joystix: …And Joystix For All!

Végső bónusz pedig még egy hazai lemez, aminek megismerése nélkül valószínűleg elég sok lemezt csak sokkal később ismertem volna meg. Eleve az, hogy a megboldogult mp3portal fórumába Szöszö maga rakta vissza a lemezt, mondván akinek tetszik, az úgyis megveszi majd, adott egy érdekes fűszert a hozzáálláshoz. Ahogy a Powerdirve elindul és óriási lendülettel száguld, az nekem még mindig egy etalon lemezkezdés. Ez a skandináv ízű punk-rock pedig annyira megfogott, hogy később el is kezdtem a zenekar körül sertepertélni, aminek hatására Szöszövel később jó haverok is lettünk, és köszönhetem neki, hogy megismertem általa egy csomó más bandát: Backyard Babies, Michael Monroe, Hanoi Rocks, Ratt, Cinderella, Tuff, Vain, Supersonic Blues Machine és még egy csomó egyéb, ám mindehhez kellett ez a lemez.

Eljutottunk oda, hogy a 10 lemezből csináltam húszat, és még mindig borzasztóan fontos albumokról nem írtam. Nem írtam Rob Zombie-ról, aki mára az egyik első számú favorit lett, vagy a Halloween Hootenanny válogatáslemezről sem. Szó sem esett Prince: 3121 lemezéről, amitől elkezdtem rajongani a Mestert, Tom Petty & the Heartbreakers Greatest Hits albumáról, ami alapvetően forgatta ki a kis metalos fejemet a fémzenéből egy időra, a Pearl Jam Vs/Riot Act duójáról, vagy a Temple Of The Dog lemezről, amitől rákaptam a grungre-ra, a nu-metal éra és ezzel pl a Papa Roach is kimaradt, pedig a Getting Away with Murder nagyon-nagyon fontos volt. Sőt, az extrémebb zenék  szinte teljesen kimaradtak, mert nem írtam a Lividity/Nile/Cannibal Corpse/Cephalic Carnege/Unleashed kedvencekről sem. A hazai raplemezek is kimaradtak, akárcsak egy csomó glam/sleaze album, pedig a Mötley Crüe: Red, White & Crüe lemeze, amitől megszerettem a hajmetal érát, vagy a Rock City Angels, Cinderella, Circus Of Power, Little Caesar és még estig sorolhatnám. Vagy a Ghymes, ami szinte kompletten felforgatta a világnézetem… Nem lehet 10 lemezben megmondani még a fontos hatásokat sem, pedig megpróbáltam… Így is hosszú lett. Talán még rekord is, nem? Mindenesetre, ha idáig elolvastad, hatalmas nagy köszönet, hogy érdekelt, mit zagyválok itt össze. A zene számomra kiemelten fontos, anélkül szerintem lélegezni sem tudnék. Ha valamelyiket meghallgattad, nagyon köszönöm! Pacsi mindenkinek, a lányoknak természetesen puszi is!

"Futottak még":
- The Blues Brothers: Complete
- Depeche Mode: Playing The Angel 
- Bonanza Banzai: 1984
- Ákos: Ikon 
- Buena Vista Social Club presents: Omara Portuondo 
- Santana: Shaman 
- Tátrai-Szűcs: Latin
- 100 Folk Celsius: Országút 
- Aerosmith: Permanent Vacation 
- Kid Rock: The History Of Rock
- Ganxsta Zolee és a Kartel: Jégre teszlek 
- Mohaman: Da Flava Story
- Black-Out: V.V.V.
- Mantra: OM