Tálcán kínálja fel a lelkét – Ben Granfelt: My Soul To You (lemezajánló)

2018. augusztus 17. - Sebők Tomi

bg_1.jpg

Az elmúlt három évben a Gary Moore Emlékesteken, valamint tavaly önálló koncerten is megismerkedhettünk a finn gitáros, Ben Granfelt zenéjével. Az Another Day című nagylemeze után My Soul To You című korongjával járja Európát, szeptember 28-án, a Backstage Pubot is megzengeti majd a trio.

Leginkább az érzelmes szóval lehetne illetni az 55 éves finn zenész új, 10 dalt felvonultató nagylemezét, mely júniusban látott napvilágot az A1 Records gondozásában. Társai: Masa Maijanen és Okku Laru mellett két énekes, Bryn Jones és Ben felesége, Jasmine Wynanst-Granfelt is szerepel a korongon, Atte Laru és Muddy Manninen gitáros mellett.

A Weight Of The World a ballada a világ súlyát pakolja emberünk lelkére, hiszen egy mély érzésű balladával indítja a lemezt. Az introt és szólót hallva leginkább sírni támad kedvünk, de a szövegtől sem száll tova ez az érzés. A Life, Living And You már pozitívabb hangvételű darab, hard-blues-os riffel és egy hatalmas hangzással. A This is Love hangulatában az utóbbi csoportba sorolható. Jasmine Granfelt hangja egy új karaktert a dalnak (Óvatosan padlóig ért az állam, amikor elkezdett énekelni) Muddy Manninen slide szólója pedig amolyan hab a tortán. Egy igazi rádióbarát rocksláger (HAHÓ HAZAI RÁDIÓK!! ;) )

A pozitív gondolatok tovaszállnak, a címadó dalt hallgatva. A hasonlóan szívfacsaró darabot hallgatva szinte azonnal megjelennek a finn gitárhős védjegyei, a hangzás a tónus, ami eddigi lemezeit jellemzi. Ehhez a dalhoz készült az album első hivatalos klipje is. Stratocasterre pattanva, azonnal itt van nekünk az A Better Place, ami az SRV-s időket idézi. A Jasminennal közös duettet is kipiálhatjuk a listán, a Fuel To Burn, ha lehet így fogalmazni egy elég skizofrén darab lett. Az alaptéma erőteljes kicsit sötét, southern hatású, míg a vokális részek inkább a kellemes dallamos témák táborát erősítik.

A My Heroine-ban Bryn Jones is színre lép, és akár egy új Rolling Stones sláger is születhetne a dalból, adnak a Telecasternek rendesen, és egy kis Mark Knopfler fűszer is finoman megízesíti.  A rockos téma után jöhet egy kis slow blues, ahogy anno Gary Moore csinálta. A Tough Love a lemez egyik gitárcentrikus dala. Szimpla verze, chorus, tremolo és wah effect, brutális gitárszólók. A My Soul To You egyik legkeményebb darabja a Mind Your Head And Watch Your Step. Valamiféle düh felszínrejutása, vagy egy felszakadt seb hozhat ki ekkora indulatot valakiből. Pacsizok a fuzzpedálért! A Sunrise pedig leginkább – mint ahogy a címe is mutatja – egy gyönyörű nap reggelét tárja képzeletünk elé. Nem is kell más, hagy beszéljenek a hangok.

Azt gondolom, hogy Ben egyik legtudatosabban felépített lemezét mutatta be a My Soul To You-val. Precíz és megismerhetjük azt, hogy milyen sokoldalú előadó is ő. Ezt persze nem csak a lemezen tapasztalhatjuk meg, hanem a LOTS Music-nek köszönhetően szeptember 28-án élőben is a Backstage Pubban is.

Ismét hazánkban ad koncertet a dél-afrikai gitárhős

2018. augusztus 16. - Sebők Tomi

c4a1330.jpg

Novemberben immáron negyedik alkalommal ad koncertet Budapesten a februárban Perfection Kills című új albumával jelentkező dél-afrikai gitáros, Dan Patlansky. Az utóbbi években A38 Hajót zúzta meg a modern blues-rock gitáros, ezúttal új helyszínen, az Analog Music Hall-ban csap a húrok közé a LOTS Music szervezésében.

Dan az új lemez turnéjának utolsó körútja előtt, a brit koncertsorozatot megelőzően lép fel nálunk.

Dan Patlansky @ A38 Hajó (2017) koncertbeszámoló

Dan Patlansky interjú (2017)

 

LOTS MUSIC

Dan Patlansky koncert Budapesten, az Analog Music Hall-ban

november 9. (péntek), 21:00

Jegyárak: 3.900 Ft (szept.30-ig), 4.500 Ft (elővét és koncert napján)

Indul az első magyar RockVlog

2018. augusztus 07. - fehersolyom

A kedves Olvasó megszokhatta, hogy az Old Timer Rock And Roll Blog tagsága napi rendszerességgel igyekszik hírekkel, érdekességekkel, rock-históriai adalékokkal szolgálni választott közönségének.

Be kell látnunk azonban, hogy az írás és a posztolás szép dolog, de a XXI. században az egyik legdinamikusabban növekvő média "iparág" a YouTube-on és egyéb videómegosztókon terjedő vlog - vagyis videós blogolás-műfaja. 

Számot vetve korlátozott időnkkel, és technikai skilljeinkkel úgy döntöttünk, hogy az Old Timer-ek öregecskedő közössége is megérdemel egy újszerű felületet...már csak azért is, mert magyarországon, egészen egy hónappal ezelőttig nem is létezett zeneipari vlog. Bánkúti Dani egy remek sorozatot indított, ahol általános zeneipari jelenségekről is szó van, de ő inkább az elektronikus zenei szcénát követi figyelemmel. Így biztos, hogy marad még számunkra szabad piaci rés. Ja igen, azért használjuk ezt a csúnya kapitalista szót, mert máris rettegünk a sok feliratkozótól, az ismertségtől és a milliomossá válástól. 

De persze Yoda mester tanításait követve (a félelem nem jó tanácsadó) leküzdjük metál lemezborítókra illő démonainkat és belevágunk. 

Hogy miért? Mert azt gondoljuk, hogy megérdemeljük, és hogy megérdemlitek. Magyarország rock közönsége igenis megérdemel egy korszerű médiafelületet. 

Augusztus utolsó hetében tehát belevágunk. A csatornánkat már elkezdtük előmelegíteni, itt tudtok feliratkozni. 

Mire számítsatok:

- két jófej és humoros, rockrajongó emberke szerethető kameraérzéketlenségére

slashandduff.jpg

- a jól megszokott blues/rockabily/country/southern/oldtime rockzenei vonatkozásokra (senki ne számítson arra, hogy az új skandináv okkult metált vagy a 17 húros gitáron játszott progmetált zászlónkra tűzzük)

- lesznek vendégek is, időnként 

- olyan témák, amelyek régiek (pl Elvis összeesküvés elméletek, és az emberiség kollektív emlékezetének mélyéről előtúrt rendhagyó sztorik)

- olyan témák amelyek újak (a hasonló stílusban alkotó, napjainkban is aktív zenekarok hírei).

- meg ami még eszünkbe jut

Iratkozzatok, várakozzatok, augusztus végén érkezünk, és levlogoljuk az összes rock and rollt!

A Beatles, Bob Dylan és az első joint

2018. augusztus 03. - Sebők Tomi

dylan_beatles.jpg

Ha a rocksztárok szerfogyasztását szeretnénk tanulmányozni, nagy eséllyel törne bele a bicskánk a témába, hiszen elég nehéz lenne felidézni bármiféle sztorit is egy-egy ikon első piálásával, vagy kábszerezésével kapcsolatosan. Még szerencse, hogy a Beatles esetében voltak a helyszínen józan társak is így, a sztori megmaradt az utókor számára, persze ehhez egy másik ikon is kellett...

1964 augusztusában a Beatles első ízben indult az Egyesült Államokba turnéra. A körút a San Francisco-i Cow Palace-ben startolt, majd a keleti parton, a Paramount Theatre-ben zárult New Yorkban. Augusztus 28-29-én az angol négyes a Forest Hills Stadionban adott koncertet, ami után a Delmonico Hotel elnöki lakosztályában tértek nyugovóra a zenészek.

Egy vendég azonban váratlan fordulatot az estébe, ugyanis kedélyes mosollyal lépett be az ajtón az angol négyes akkori kedvence, Bob Dylan.

Van egy kis piátok srácok? – kérdezte az akkoriban a The Freewheelin’ Bob Dylan lemezével egekbe jutó folkzenész.

A szobában egy pillanatra feszült csend lett Dylan láttán, aztán persze mindenki ellazult és irányba vette a szálloda minibárját. Legnagyobb meglepetésükre, üdítő, és fagylalt volt a választékon, így valahonnan muszáj volt alkoholt szerezni. Brian Epstein menedzser kiadta a feladatot Mal Evans személyi testőrnek, hogy szerezzen bort.

Addig azonban el kellett ütni valamivel az időt így Dylan megkérdezte, hogy van-e kedvük füvezni?

Sosem szívtunk még füvet – mondták az ötletgazdának. Dylan szeme óriásira tágult, lába a földbe gyökerezett és majdnem elejtette a félig elkészült jointot

Na de várjatok. Akkor mi van akkor azzal a nagysikerű dallal, amiben azt éneklitek, hogy… - majd dúdolni kezdte az I want to hold your hand-et.„… „And when I touch you, I feel happy…., I get high, I get high…”

Nem I get high, hanem I can’t hide! – lépett közbe a fülig vigyorgó Lennon.

A cucc elkészült és Dylan a szokáshoz híven elkezdte körbeadni cigit. Lennon felé nyújtotta, aki azonnal átadta lehetőséget. Kinek? Hát persze, a dobosnak. Ringo csak ennyit mondott. Én kezdjem? ... Mint valami királyi előkóstoló? – Ringo mit sem sejtve az „etikettről” az egész szálat elszívta anélkül, hogy bárkinek is adjon belőle. Ennek örömére Dylan mindenkinek tekert egyet. A buli vége pedig elég mókás lett, az aznap esti feljegyzések azt írják, hogy a srácok egész este azt ordibálták, hogy a mennyezeten vagyok.

Kultikus albumok: Johnny Hallyday – Johnny Hallyday (1969)

2018. augusztus 03. - Sebők Tomi

johnnyhallyday_mic.jpg

Tavaly hunyt el minden idők egyik legsikeresebb előadója, aki folyamatosan felfelé ívelő karrierje során több mint 110 millió lemezt adott el, ám az életművét behatóan elsősorban azokban az országokban ismerik, ahol a hazája nyelve hivatalosnak számít. Johnny Hallydayről van szó, a franciák Elviséről és legelső rock and roll énekeséről, nemzeti kincséről, kulturális ikonjáról…

Elvis vérpezsdítő és szemérmetlen rock and rollja forgószélként tarolt végig a világon, ám az amerikai fenegyerek hamar szögre akasztotta a bőrdzsekit meg a lázadó stílust, és az 1960-as évek elejétől szinte csak szirupos albumokat adott ki: sem a beat korszak, sem a hippi mozgalom fiataljait nem volt képes megszólítani, és a rebellis tinik helyett végül a megtakarításaikat Vegasban eljátszó középosztálybeli nyugdíjasok váltak a célközönségévé. Hallyday viszont, noha egyértelműen a nagy előd nyomdokain indult el, élete végéig megőrizte kísérletező kedvét, muzsikája lépést tartott a rockzenében zajló változásokkal. Noha ő is készített kifejezetten az idősebb korosztályt megcélzó felvételeket (főképp a klasszikus ízeket felvonultató, de modern hangszerelésű sanzonjai sorolhatók ebbe a kategóriába), ezeket rendre ellensúlyozta keményebb rockslágerekkel, így jelezve, hogy az ő bőrdzsekije még nem lett molyok tanyája egy padlás legsötétebb zugában.

Az 1969-es év divatos műfajának a blues, a pszichedelikus rock és az épp ekkoriban keletkező hard rock számított (tehát eléggé más volt a közhangulat, mint manapság), Hallyday pedig egy francia szempontból meglehetősen felháborító cselekedetre szánta el magát: többségében brit kísérőzenészeket és dalszerzőket választott a következő albumához. Johnny már korábban is dolgozott angolszász muzsikusokkal: Brian Augerrel és Otis Redding zenekarával vett fel dalokat, 1968-ban pedig két remek számot rögzített Jimmy Page közreműködésével (Psychedelic és A Tout Casser – utóbbi egy azonos című, az énekes főszereplésével forgatott film betétdala), de ilyen fokú „brit invázióra” addig nem került sor a zenéjében.

Az énekes 1969-es albumának hangszerelői teendőit Micky Jones és Tommy Brown vállalták magukra. Előbbi Mick Jones néven a ’70-es évek végén világhírnévre tett szert a Foreigner gitárosaként, utóbbi pedig egy keresett session dobos és komponista volt. Némi tanakodás után kísérőzenekarnak az ekkor már széthullóban lévő Small Faces-t kérte fel Hallyday stábja, akiknek ez lett az utolsó stúdiófelvételük a feloszlásuk előtt. Hallyday és a Small Faces még 1966-ban barátkoztak össze, amikor a csapat többször átruccant koncertezni Franciaországba, Johnny pedig 1967-ben feldolgozta My Way Of Giving című dalukat (Je N'ai Jamais Rien Demandé).

A lemezfelvétel bajtársi hangulatban indult, de hamar elmérgesedett a helyzet. Steve Marriott ugyanis magával hozott egy Peter Frampton nevű feltörekvő és tehetséges gitárost, hogy ő is nyűje a hangszerét az albumon. Kenney Jones (a Small Faces és később a Who dobosa) állítása szerint a lemez producer-hangmérnöke, Glyn Johns bogarat ültetet Marriott és Frampton fülébe, és a munka szüneteiben folyton arra bíztatta őket, hogy alapítsanak közös zenekart. Az ennek kapcsán kirobbant vita végül igazi rockzenei szappanoperába torkollott: Nagy-Britanniába való hazatérésüket követően Marriott felhívta Framptont azzal a hírrel, hogy kilépett a Small Faces-ből, és kettőjüknek azonnal létre kell hozniuk egy új formációt. Másnap a Small Faces maradék három tagja megjelent Frampton lakásán, és közölték vele, hogy szeretnék bevenni Marriott helyére! Hogy miképp döntött Frampton, közismert, és egy bizonyos Humble Pie nevű zenekar születését eredményezte.

De milyen is az album, amit a franciák nemzeti hősének készítettek brit hőseink? Elsőrangú, és egyértelműen az énekes legrockosabb produkciója hosszú pályafutása során, sőt a Small Faces sem készített ennyire kemény anyagot korábban. A lemezt nyitó Rivière... Ouvre Ton Lit igazi power ballad karcos gitártémákkal és sodró dobolással, ami kétséget sem hagy afelől, hogy Johnny ezúttal nem Elvis-hangulatban ügyködött. A másodikként felcsendülő Voyage Au Pays Des Vivants kegyetlenül húzós tempót diktál a Ronnie Lane és Kenney Jones alkotta ritmusszekció parádés összjátékával − ennyire kemény rockot ebben az évben talán csak a Led Zeppelin tudott prezentálni. Az Amen Hallyday második Small Faces-feldolgozása: a csapat pszichedelikusabb szerzeményei közé tartozó That Man-t formálta saját képére, és még Marriott jellegzetes hajlításaival sem vallott szégyent, pedig teljesen eltérő a hangkarakterük (Johnny jóval mélyebb orgánumú volt Steve-nél). A Viens ugyancsak a pszichedelia jegyében született, az előbbieknél könnyedebb hangulatú tétel, a ’67-es év hippi slágereivel rokonítható, és valaki (Marriott? Frampton? Jones?) igen kellemeset gitárszólózik benne.

A következő két tétellel Marriott annyira elégedett volt, hogy angol szöveggel a Humble Pie-jal is rögzített őket a néhány hónappal Hallyday lemeze után megjelenő As Safe As Yesterday Is készítésekor. A Reclamation (Humble Pie-verzióban a Bang címet kapta) megint csak egy, az évjárathoz képest szokatlanul kemény szám. Steve Marriott a világ egyik legjobb énekese volt, aki megannyi feldolgozást süvöltött el ezerszer lehengerlőbben az eredeti előadóknál, ezúttal viszont „a saját számának saját verziója” kevésbé lenyűgöző és előremutató a Hallyday társaságában felvettnél. A nóta sokkal jobban működik Johnny macsó zúzdájaként, mint a Humble Pie boogie-sabb, jammelgetős számaként. A Regarde Pour Moi ugyanolyan kiváló, mint a Humble Pie-verzió What You Will: míg az előbbi afféle rocksanzon Hallyday nagyívű és érzelmes (nem pedig érzelgős!) vokáljával, az utóbbi olyan, mint a Black Crowes elvont, country hatású dalai az Amorica és a Three Snakes And One Charm című lemezeken. A hatodikként elhangzó Je Te Veux jóféle pszichedelikus blues rock torzított flegma vokállal, a hetedik Les Anges De La Nuit pedig egy helyenként keleties dallamvilágú, fuvolával feldúsított dal, amit Kenney és Ronnie szilárd alapozása izmosít meg. Az utolsó előtti Je N’Ai Besoin De Personne-nal megint keményebb vizekre evezünk, „szavalós” vokállal és isteni basszussal. A lemezt a Je Suis Ne Dans La Rue című sallangmentes, mégis fantasztikusan elővezetett gyors blues zárja, amely leginkább a Crossroads Cream-féle feldolgozására hasonlít.

Az illusztris zenész- és dalszerzőgárdának (és persze magának a „főnöknek”) köszönhetően Johnny Hallyday 1969-es nagylemeze a ’60-as évek végi nemzetközi albumtermés kiemelkedő darabjává vált. Megjelenésekor azonnal a francia lemezeladási lista élére ugrott, és tekintélyes mennyiségű időt töltött ott, az elmúlt évtizedek során pedig a világ számos pontján kultikussá nemesedett a Small Faces- és Humble Pie-rajongók körében. Abszolút megérdemli, hogy Magyarországon is szélesebb körben ismertté váljon.

 

jh-jh.jpg

 

Johnny Hallyday − Johnny Hallyday tracklisting:

Rivière... Ouvre Ton Lit
Voyage Au Pays Des Vivants
Amen
Reclamation
Regarde Pour Moi
Je Te Veux
Les Anges De La Nuit
Je N’Ai Besoin De Personne
Je Suis Ne Dans La Rue

Megjelenés: 1969.
A felvételek a párizsi Studio Des Dames-ban és a londoni Olympic Studios-ban készültek.
Producer: Glyn Johns, Lee Hallyday
Teljes játékidő: 36:43

 

Mikó Bálint

A Deep Purple Fekete Báránya: Tommy Bolin

2018. augusztus 01. - fehersolyom

dp.jpg

1966-ban Chris Curtis (The Searchers) londoni művésztanyáján egy orgonista kért egy napra szállást bizonyos Jon Lord. Innen datálható a Deep Purple története, amely vitathatatlanul a hardrock/heavy metal egyik alapzenekara lett. Lord mellett olyan meghatározó zenészek alapozták itt meg a hírnevüket, mint  "mosolynélküli" Richie Blackmore, vagy Ian Paice - és még csak a zenekar első felállásánál tartunk...

Mert bizony, a csapat olyan intenzíven élte meg az 1969-76 közti hőskorszakát, hogy a különböző posztokon egymást váltották a pótolhatatlannak hitt zenészek. A Deep Purple köpönyegéből bújt elő a mai napig aktív rockisten Glenn Hughes, és az örökifjú aranytorok, David Coverdale is-hogy csak a legismertebbeket említsük. 

1975 novemberére azonban a "Nagy Felállás" végnapjai a zenekar emblematikus gitárzsenijének, Blackmore-nak a- botrányos körülmények közt zajló- kilépésével fejeződtek be. 

Ekkor a zenekarvezető Jon Lord, és a mellette akkor zenélő tagok (Ian Paice-dob, David Coverdale-ének, Glenn Hughes basszus/vokál) is komolyan elgondolkoztak azon, hogy pótolható e a gitáros, vagy pont kerül a történet végére.

Az akkori felállásnak a nagy öregei , Lord és Paice azon a véleményen voltak, hogy a kezdetektől velük zenélő, a zenekar hangzását alapvetően meghatározó Richie pótolhatatlan. A két "új fiú", Coverdale és Hughes viszont egyáltalán nem osztották ezt a véleményt, és inkább afolytatás mellett voksoltak. Fura mód inkább az ő álláspontjuk érvényesült, így a csapat elkezdett az utódlás kérdésén dolgozni. 

Az első jelölt a posztra Clem Clempson volt, aki korábban a Colosseumot és a Humple Pie sorait erősítette, így a rock -közönség számára nem volt ismeretlen, és gyakorlata is volt. Ennek ellenére a meghallgatásokon "nem működött a kémia", így a Purple tagjai tovább keresgéltek. 

Coverdale állt elő az ötlettel, hogy a Billy Cobham Spektrum című lemezén játszó gitáros, Tommy Bolin (1951. 08.01.-1976.12.04.) jó lehetne. Bár a lemez egységesen a zenekar kedvencei közé tartozott, mégis idegenszerű ötletnek tűnt egy gyakorlatilag ismeretlen, e néhány lemezes session gitárost bevenni a zenekarnak  (Bolin 69-75 közt a Zephyr, James Gang  lemezein játszott, és közreműködött John Lee Hookerrel is- tehát a szakmában nem volt ismeretlen, de igazi első ligás vonalas produkcióban még nem próbált szerencsét.).

tommy-bolin.jpg

Coverdale azonban kiállt a furcsa ötlet mellett, és végül sikerült meggyőznie a többieket- az más kérdés, hogy ezzel kimondták a klasszikus Deep Purple halálos ítéletét, de ezt maguk sem tudták még ekkor. 

Bolin végül meghívást kapott a Deep Purple-be, ahol az első feladat az összeszokás volt: elődjétől eltérő, bluesos/jazzes stílusa volt, ráadásul sokkal inkább ösztönből játszott, semmint technikából. 

A zenekar egy érdekes kísérletbe kezdett: hogyan lehet társítani az új gitáros könnyedebb  stílusát a Deep Purple kemény zenei világával?

Az elkészült új lemez a Come Taste The Band címet kapta, 1975 augusztusában jelent meg. A zenei szaksajtó szerint azonban ezt csak megszokásból lehet Deep Purple lemeznek tekinteni. A zenekarvezető és a csapat öröksége háttérbe szorult. Hughes és Bolin viszont nagyon egymásra találtak, és gyakorlatilag ketten komponáltak egy lemeznyi dalt, a dallamos fekete blues/soul/funky örökség jegyében. A szövegeket Coverdale jegyezte, aki -megszabadulva Blackmore lelki terrorjától-egy sokkal felszabadultabb alkotási folyamatot élt meg.

A hármas egymásra talált, a zenekar öregjei azonban nem érezték magukat otthonosan. Ráadásul a lemezírás közben feltűnt, hogy Bolin hol zseniálisan, hol teljesen szétesve játszik. Kiderült, hogy az új gitáros súlyos heroinfüggő, ami értelemszerűen kockázati tényező volt, és tovább fokozta a csapaton belüli feszültségeket.  

Az elkészült lemez alapjaiban ütött el a korábbiaktól, és ez meg is látszott az eredményen. A eladási listákon korántsem teljesített fényesen. 

A menedzsment egy Japán- Ázsiai  turné ötletét vetette be mentőövként, ahol a zenekar rajongótábora stabilabb volt az amerikaihoz képest. Az ázsiai körút első állomása jakartai dupla koncert volt, azonban botrányba torkollt az első este. Egy, a helyi szervezőkkel kialakult inzultust követően Patsy Collins, a zenekar testőre egy liftaknába zuhant és meghalt. Glenn Hughest, és a zenekar menedzserét Cooksey-t meddig letartóztatták. Az óvadék a zenekar egész gázsiját elvitte, de mire kiszabadultak, nagyobb baj is lett...

Bolin ugyanis mindeközben valami helyi dealertől szerezte be a helyi heroin adagját. A rossz minőségű anyaggal beinjekciózta magát, amitől lebénult a karja, képtelen volt hangszert fogni a kezébe. Néhány primitív akkord lefogása is nehézség volt. A másnapi koncertet így négyes felállásban, az előző esti tragédia árnyékában játszották le, a helyzetet pedig Jon Lord kivételes képességei mentették meg valamennyire: a szólórészeket ő játszotta billentyűn. 

A koncerteket ráadásul fel is vették, és egy koncertkiadvány formájában meg is jelentették: a hangmérnökök sem tudtak azonban az anyagból csodás dolgot csinálni-így minden bizonnyal ez az a lemez, amely a leggyengébb minőség , ami Deep Purple néven valaha megjelent. A zenekar megvárta, míg Bolin rendbe jön, és 1976 januárjában újra turnéra indultak: ekkorra azonban már katasztrofális hangulat uralkodott a zenekarban. Bolin -bár zseniális zenész volt a maga nemében- a heroin függősége megbízhatatlanná tette, és a közönség sem fogadta el őt. Alig két hónappal az turné kezdete után, egy liverpooli koncert közben az alapítók, Jon Lord és Ian Paice letették a hangszereiket, és kivonultak a koncertteremből- ezzel véget is ért a zenekar története egy jó időre. Hivatalos feloszlásukat június 6.-án jelentették be.

Bolin a zenekar feloszlása után hazautazott az USA-ba, megjelentetett egy szólólemezt, és Jeff Back-el próbált közösen-de még ugyanabban az évben,  decemberében elhunyt túladagolás következtében egy miami szállodai szobában. 

A klasszikus Lord-Gillan-Glover-Blackmore-Paice felállású Deep Purple 1985-ben állt össze újra, a zenekar pedig- változó felállásban és intenzitással ugyan, de a mai napig aktív. (Bár a tavalyi turnéjukat "The Long Goodbye" névre keresztelték, ez jelenthet feloszlást, de egy hosszabb szünetet is.) 

Forrás: Kapuvári-Sebők: Deep Purple 1987. Zeneműkiadó Vállalat

             WikiPedia

 

 

 

Bolond a világ címmel öt év után itt az új Hisztéria album

2018. július 30. - Sebők Tomi

hiszteria_megjelenes.jpg

5 év után új albummal jelentkezik a Hisztéria zenekar. Új lemezük címe: Bolond a világ.

1987-es fennállásuk óta ez a tizenkettedik hanghordozójuk, melyen 12 dal kapott helyet. Ebből 10 új és 2 régi szám újragondolva. Utóbbiak eredeti verziói az 1990-es első lemez, a Támadni kell legnépszerűbb dalai. Mint minden Hisztéria lemez, ez is tartogat meglepetéseket: megtalálhatóak rajta a megszokott húzós punk, punkrock témák, de új stílusként helyett kapott a SKA, ami jellemző lesz az új Hisztériára. A lemezt végigjátszva nem lesz az az érzése a hallgatónak, hogy ha meghallgat egy dalt a lemezről, akkor ismeri mindet. Összességében egy igazi, színes, izgalmas lemezt tett le az asztalra a Hisztéria, így nem maradhat el a lemez pozitív fogadtatása sem.

Hisztéria:
Toncsi Cox - ének, Laci István - gitár, Mészáros Tibor - dob, Czégény Attila - basszusgitár, Johnny Storm - billentyűs hangszerek

Dallista: 1. Félhomály, 2. Bolondság, 3. Együtt (Fogjunk össze srácok), 4. A pohár legyen mindig tele, 5. Hidd el, 6. Face to Face, 7. Ki mennyit ér?, 8. Állj talpra, 9. Nem adom fel, 10. Moonlight 

bónusz (újragondolt verziók)11. Army n' Roll (Tépd szét a behívót), 12. Amigo Mio (Amigo II.)

 

45 éves a P. Mobil - Jubileumi kiadványok a Grund Recordstól

2018. július 30. - Sebők Tomi

p_mobil_az_elso_nagylemez_lp_latvanykep_1.jpg

Speciális kiadványokkal lepi meg rajongóit hazánk egyik legpatinásabb Hard Rock zenekara, a 45 éves P.Mobil. A hanglemezrajongók legnagyobb örömére, a koncert 40. évfordulójára napvilágot lát a zenekar legendás koncertfelvétele dupla vinyl formátumban. Hogy a CD-k kedvelői se szomorkodjanak, megjelenik egy háromszámos CD, melyet a zenekar aktuális felállása rögzített. Mindkét kiadvány az augusztus 11-én, a Barba Negra Trackben rendezendő P.Mobil nagykoncerten debütál.


Mai fejjel felfoghatatlan, hogy a P. Mobil a hetvenes években nem készíthetett nagylemezt. A sikeres turnék, a hatalmas rajongótábor, a teltházas koncertek ellenére a zenekar legklasszikusabbnak mondható felállása a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat akkori vezetésének jóvoltából csak kislemezig juthatott. Sokan mondták már a 80-as években is, hogy tartalma alapján az 1978 október 26-án, a Láng Művelődési Központban adott koncert dalainak kellett volna alkotnia a zenekar első nagylemezét. Az előadásról szerencsére jó minőségű hangfelvétel készült és 1999 tavaszán a sors igazságot szolgáltatott a P.Mobilnak: végre napvilágot láthatott „Az első nagylemez”. A dupla nagylemezre felkerült a második CD-kiadás két bónuszdala is. A CD-n korábban tévesen tüntették fel, a felvételek nem demók, hanem a koncert előtti soundcheck/hangbeállás anyagai. A koncertet ugyanis nem sávosan, hanem "műfejes" technikával rögzítették. A felvétel úgy készült, hogy a keverőpultnál elhelyeztek az emberi fülek távolságának megfelelően két mikrofont. Így a felvételre pont az került, amit ott a helyszínen lehetett hallani közönségzajjal együtt, ezért hat olyan természetesnek és élőnek. A hangfelvétel technikai korszerűsítését Rozgonyi Péter végezte az r27 Stúdióban 2018 tavaszán. A koncertfelvétel dupla vinylen, 500 darabos, korlátozott példányszámban jelenik meg. A kiadvány megjelenését támogatta a Nemzeti Kulturális Alap.

A CD-t a zenekar jelenlegi felállása rögzítette. A 3 számos kislemezen helyet kapott az Ismerős Arcok zenekar Nélküled című slágerének rockos átirata, mely az utóbbi idők P.Mobil koncertjeinek egyik kihagyhatatlan darabja. Sík Sándor Az Andocsi Máriához című verséhez Szebelédi Zsolt komponált gyönyörű, bluesos hangvételű dalt. A kislemez zárófelvétele a 2017 nyarán, a Várkert Bazárban rögzített Fellegajtó nyitogató című népdal Mobilosított változata. A dalt Szebelédi Zsolt énekli, hegedűn közreműködött Kézdy Luca. Az első 1000 darabot a zenekar minden tagja ellátja kézjegyével.

Nagykoncert és lemezmegjelenések: 2018. augusztus 11.

Bolti lemezmegjelenés: 2018. augusztus 13.

p_mobil_veletek_flyer_kicsi.jpg

 

#mentsdmegafuckinfákat #ignite #campus2018 #CSR #punksnotdead

Ignite a CAMPUS Fesztiválon

2018. július 24. - fehersolyom

Az idei Campus Fesztivál egyik headlinere a kaliforniai Ignite volt. Téglás Zoli személye miatt a hazai koncertek mindig plusz hozzáadott értékkel bírnak, mind a zenekar, mind  a közönség számára. 

Nem volt ez másképpen most sem. 

Zoli inspirál és segít, ahol csak tud, nagyon sokat tesz a közösségért, a környezetvédelemért, az USÁ-ban, és itthon egyaránt. Máig azon gondolkodtam, hogy itt, vagy a CSR Debrecen oldalán jelenjen e meg ez az írás. 

A debreceni koncert is úgy kezdődött, hogy egy új, külföldi magyarokat segítő platformot, a Pontomhidat mutatták be egy rövid videóüzenetben. 

A koncert ezt követően egy nagy zúzdával indult (hogyan máshogy is indulhatna egy punk banda bulija?), de -mivel egy éve hunyt el Chris Cornell és Chester Bennington is, akik személyesen is Zoli barátai voltak- nem múlt el sok idő a következő "társadalmi felelősségvállalás" kikacsintásig. A depresszió, az öngyilkosság és a segítségkérés összefüggésére hívta fel a figyelmet a "magyarikai" srác, mielőtt tovább dübörgött volna a buli. 

Mivel a punk műfaj nem a hosszú számokról szól, ezért megint lement egy fél lemeznyi dal, mire újra egy fontos ügy, a fák védelme került szóba. Köztudott, hogy Zolinak nagyon fájó pont volt a magyarországi otthonában, veresegyházán történt fakivágás, egy korábbi interjúban azt mondta, konkrétan sírt abban a  pillanatban. 

Ekkor hangzott el a legpunkosabb környezetvédelmi jótanács, amit életemben hallottam: "mentsdmegafuckinfákat". 

ignite_campus.jpg

Persze a politikusok is megkapták a magukét, Donald Trump például szinte minden Ignite köncerten szóba kerül, nem kifejezetten pozitív kontextusban, ez mosts em maradt el. 

A koncert utolsó harmada volt az, ami igazán a magyar közönségnek szólt, és Zoli-bár sosem spórol az energiákkal, ha színpadon áll- ittúgy durrant szét, mint egy energiabomba. Jött a Falu, a Csitári Hegyek Alatt..és a végén a Bánk Bán Hazám Hazám, te mindenem egy kis stage divinggal kísérve (valószínűleg Erkel Ferenc nem így álmodta színpadra a darabot, de nekem tetszett:D). 

Kevés zenekar van, amit többször is meg tudok nézni. Az Ignite viszont az a csapat, amit bármikor, bárhol, bármennyiszer. 

 

 

 

Félelem és Reszketés a Campuson

2018. július 22. - fehersolyom

Élettudományi tény , hogy egy három-négy napos fesztiválozás után az ember kezd szétcsúszni, de vannak olyan zenei -és egyéb ingerek, amelyek kifejezettten sokat tesznek hozzá ahhoz, hogy tényleg egy valószínűtlen gonzo stílusú triphez hasonlítson az ember élete.

A Dope Calypso koncertje -vagy inkább performansza- épp ilyen , nem is írnék sokat erről, egy kép töbet mondd ezer szónál. 

dope.jpg

A pszichedelikus utrazást folytatva megtapasztalhattuk, hogy a legendás Middlemist red jelenség még mindig működik. 

mr1.jpg

Miután a két garage koncert közben már sikerült wannabe Hunter S. Thompsonra inni magunkat, nekiindultunk a Campus Fesztivál eddig ismeretlen területeit felfedezni. Az Egyetem Tér olyan volt, mint amilyen maga a Debreceni Egyetem Debrecenben: egy város a városban-természetesen külön színpaddal. Itt az egyetem zenei tehetségkutató versenyének nyertese a Triple Bypass (elég punkos név) játszott feldolgozásokat olyan zenekaroktól mint például az Oasis, vagy a Ramones. Ja, és ők arab származású diákok voltak. Így, azért mindneféle zenei fellhang nélkül a koncertélmény egyszerre volt ütős és valószínűtlenül király. 

Az, hogy ezt követően egy gumiabroncsból fabrikált fotelben ülve egy langyos fél sörrel a kezemben végighallgathattam Apey akusztikus koncertjét, az számomra talán aze gyik legnagyobb koncertélmény volt, és úgy éreztem, hogy kicsit bekerültem az Into The Wild című filmbe. 

apey2.jpg

Utána viszont a Tor-Túra című film következett: egy időben zajlott több olyan koncert amelyekbe tévelygésem közben belenéztem, de teljesen valószínűtlen volt a jelenlétem is: Kalapács, Republic, Kerozin és végül, de nem utolsó sorban: Zoltán Erika. 

Természetesen csak az én kényes zenei ízlésem miatt volt ez gáz, a közel 100.000 fős fesztivélozó tömeg nagyon jól érezte magát. Engem pedig a Subscribe tajainak Rage Against The Machine tributje kárpótolt.

37582214_10205127714070452_7535642033478696960_n.jpg

Hajnal 2 után pedig már Ludmillára szeleteltem a betont, ekkor kezdtem érezni, hogy egy Old Timer Rock And Roil nevű magazin szerkesztőjeként ez nem egészen releváns. Élményekkel gazdagon indultam haza, és várom, hogy elteljen az elkövetkezendő kb. 361 nap, és újra "utazhassunk" a Campus Fesztivál 2019-en is.