Könyvajánló Henry Rollins szülinapjára

Punk a Platón

2019. február 13. - fehersolyom

henry-rollins-pbkm_o_tn.jpg

A világhírű zenészek, zenekarok életrajzi írásait olvasni azért érdekes számomra, mert engem sosem a siker érdekelt, hanem az oda vezető út: minden esetben ámulattal olvastam az általam kedvelt, engem inspiráló hírességek visszaemlékezéseiben a kezdeti időszak nehézségeit, a lemondásokat követelő életmód sajátosságait, a karrierekben bekövetkező sokszor kilátástalannak tűnő hullámvölgyeket és az onnan kivezető utat…

Keith Richards, Nikki Sixx vagy épp Slash esetében ezek a történetek motiválóak, "szépek",  és tanulságosak.

De mi van abban az esetben, ha egy olyan figurát veszünk górcső alá, aki munkássága során elérte a megbecsülést és a kult státuszt, de a klasszikus értelemben véve sohasem futott be?

Henry Rollins a maga nemében egy egyedülálló jelenség, ha úgy tetszik az utóbbi negyven évben a punk- hardcore mozgalom egyszemélyes intézményévé vált. Nála a karrier nem jelent és soha nem is jelentett egyet a világkörüli stadionturnékkal, arany-és platinalemezekkel, vagy csillagászati összegű royaliti jogdíjakkal. Viszont 1981 óta a földalatti mozgalom leghitelesebb arca, aki nem csak zenészként, hanem kiadóvezetőként, íróként, rádiós és televíziós műsorvezetőként, filmszínészként, spoken word előadóként ma is azt képviseli, amit alig húsz évesen ,1981-ben a Black Flag nevű csapathoz csatlakozva elkezdett.

Azt hiszem, egész nyugodtan kijelenthetjük, hogy ilyen szintű karakán kitartás, és hitelesség egyetlen ma ismert zenész esetében sem ismert.

De honnan a motiváció,a kitartás, a fanatizmus? Ezt Henry Rollins maga írja le a Punk a Platón című könyvében. A kötet eredeti célja egyébként nem ez volt, csupán annyi, hogy a Black Flag azon korszakát, amikor Rollins ott énekelt-1981-től az 1986-os feloszlásig- dokumentálja, de a történetet végigkísérve értékes információkat kapunk a zenekarról, a korszak undergroundjáról és az azon belüli viszonyokról, és arról is hogy mennyi munkába kerül működtetni egy olyan zenekart, ami mögött sem kiadó, sem menedzsment, sem nagyobb számú rajongótábor nem áll. Az ilyen zenekart csakis a tagok motivációja és magukba vetett hite működtetheti.

A kötet eredeti nyelven már 1989-ben napvilágot látott, a bővített kiadásra pedig 2004-ig várni kellett. Hazánkban 2008-ban jelent meg a mű, a Carthapilus kiadó gondozásában, és az első nagyon is szembeötlő jelenség vele kapcsolatban, hogy a megszokottnál sokkal vaskosabb, és hatalmas mennyiségű fotóval van illusztrálva. Igazán élvezetes és sokrétű olvasmány: mint minden sztori, ez is az elején indul: az ifjú Rollins egy Washington DC beli munkáscsalád gyermeke, és az élete elég szokványosan indul: a középsuli elvégzése után egy Haagen-Dazs fagyizóban kap munkát, és elkezd gürizni a minimálbérért. Mindeközben rajong az underground punk muzsikáért, kedvenc zenekara pedig épp a Black Flag. Az ifjú titán a kedvenc zenekarának Nervous Breakdown című kazettájának borítóján szereplő ökölbe szorított kezű, kitörni készülő figurát nézve úgy gondolja, ezt pont róla mintázták. Bár nincs baj a munkájával, ő érzi, hogy belül valami nem stimmel, és neki másfelé visz az útja. Nem sokkal később a szokványosan induló sztori meseszerű fordulatot vesz: az imádott Black Flag épp a városban koncertezik, és az első sorban tomboló ifjú Rollins-t a zenekar a színpadra invitálja egy szám erejéig. Főhősünk két percig ízlelgeti a színpadi lét örömeit, miközben kedvenc számát énekli saját hősei által kísérve. Ezen az estén bekattan az isteni szikra, hogy merre is kell vezetnie annak a bizonyos útnak. Ráadásul pár nappal később maga Dez, a rajongott Black Flag gitáros énekese hívta fel Henry Rollinst telefonon, hogy mostantól csak a gitárra akar koncentrálni, és énekest keresnek, a kis klubban prezentált vendégszereplés pedig elég meggyőző volt, mi lenne ha.

A mára ikonná vált énekes nem teketóriázott sokáig, felmondott munkahelyén, eladta limitált mennyiségű  ingóságait, és rajongóból a kedvenc zenekara énekesévé vált. Környezete természetesen nem vette jó néven azt hogy hirtelen irányváltással elindult az úton, ami a semmibe vezet…és tényleg, elsőre végigolvasva a Fekete Zászló sztoriját tényleg olyan mintha egy véget nem érő road movie elevenedne meg a szemünk előtt. A Flag tagjai sohasem tudták, hogy hol fognak aludni este, hogy lesz e kajájuk, és ki szereli meg az erősítőt, ha betojik a cucc. Cserébe viszont minden koncertjükön volt verekedés, mindig megjelentek a rendőrök, és sokszor a rajongók dobták össze a lóvét benzinre azért, hogy tovább tudjanak menni a kővetkező bulira. Játszottak lepusztult foglalt házakban, égett le pinceklub a koncertjük alatt, saját maguk szórólapoztak városszerte.  A ‘80as évek a glam rocké volt,nem a punk mozgalomé, van is egy ironikus szállóige a könyv elején, ami a zenekar egyik roadjának szava járása volt arra az esetre, ha valaki rinyált: Öcsém, ez itt nem a Van Halen, szedd össze magad…

Ráadásul maga a cél közönség sem volt egyértelműen kedves: az indulás időszakában például az éra legismertebb zenekara, a főszereplő Black Flag megkapja a cimkét, hogy eladta magát, pusztán azért mert lemezre merészelték rögzíteni muzsikákat..akkoriban ez nem volt kifejezetten menő…

A kötet olvasása és az illusztrációra használt fotók nézegetése közben felelevenedik az az időszak amikor egy alapvetően jó kiállású fiúból tetovált, fanatikus színpadi állat válik…és persze izgalmas és tanulságos az ahogyan a semmiből induló zenekar úttalan utakon menetel a semmibe. Klubok, lehúzásra szakosodott promóterek, részeg és tolakodó rajongók, rivális zenekarok szegélyezik az utat. Jobban belegondolva, sokan mondják, hogy a rockandroll az kemény, meg hogy túlélés-de ezek a közhelyek akkor nyernek értelmet igazából, ha ezt a kötetet olvassuk végig-a naturalisztikusan tálalt sztorihoz képest a világ legveszélyesebb zenekarának titulált Guns N Roses, vagy a világ legnagyobb parti állataiként ismert Mötley Crüe tagok visszaemlékezései sétagaloppnak tűnnek. A Black Flag 1981 és 1984 közt gyakorlatilag meg sem állt, hol az Államokban, hol az európai kontinensen, hol az Egyesült Királyság szigetén turnéznak, a már fentebb taglalt nehéz körülmények közt. 1985-re számos tagcsere megy végbe a csapatban, és egyre kevesebb a buli. Henry Rollins viszont ekkor már egyre gyakrabban kap más típusú meghívásokat- Tv interjúk, előadások, felolvasóestek-és ő meg a zenekar kezd eltávolodni egymást. Néhány turné után 1986-ban végleg elfárad az alkotói közösség, és a Black Flag, mint a világ egyik-életmódját tekintve-legkeményebb csapata feloszlik, az utolsó évek dokumentációit olvasva viszont felsejlik az a Rollins is, akit ma ismerünk. A rockandroll történetének egyik elfeledett zenekarának megrendítően őszinte krónikája és a punk mozgalom talán leghitelesebb arcának genezise egyben.

covers_13025.jpg

Ajánlom punk és rockrajongóknak, Henry Rollins tisztelőinek, és olyan nyakkendős menedzsereknek is, akik tanácstalanok csapatépítés és motiválás terén. Érdekes, de mindenképp hatékony módszereket tanulhatnának egy másik műfaj képviselőjétől:D

My war, you're one of them.

A Punk a Platón eredeti címe Get in the Van – On the Road with Black Flag, mint fentebb írtuk, magyra nyelven a Cartaphilus gondozásában jelent meg 2008-ban

 

Kultikus albumok: A magyar Skorpiókirály bandája

Scorpion – Scorpion (1969)

2019. február 08. - Teakbois

scorpion.jpg

A hazai rockrajongók két olyan magyar vonatkozású együttest biztos tudnak mondani, amely a mérges potrohú ízeltlábúról kapta a nevét. A világhírű német Scorpions-t, amelynek tagjait jó barátság fűzi az Omegához, sőt még a Gyöngyhajú lányt is feldolgozták az utóbbiaktól White Dove címmel, valamint a ’70-es évek népszerű magyar rockbandáját, a Skorpiót. Ám akad egy harmadik is, ami ráadásul a maga módján igazi supergroup, de sajnos nem túl ismert nálunk. Épp ideje változtatni a helyzeten!

 

scorpion_3.jpg

1969-ben a Capitol Records leányvállalatainak egyike, a Tower adta ki a cikk témáját képező albumot. A detroiti Scorpion tagjainak egyike ekkor már három éve élvonalbeli session zenész volt, a többiek pedig e csapatban kezdték meg felfelé ívelő pályafutásukat. Az alább hallható lemezt egy erőteljes, a stoner rock előfutárának nevezhető dal, a dzsungelből szalajtott intróval indító Running From Myself nyitja, amelyben az énekes azonnal megmutatja, hogy a jeti hátánál is szőrösebb a torka, igazi őserejű himnusz ez… A másodikként felcsendülő Make Love Not War a banális cím ellenére távolról sem egy nyálas lírai, hanem egy kellemesen hullámzó, parádés gitározást felvonultató kommunális nóta, amilyet akár a Black Crowes is összehozhatott volna fénykorában. Harmadikként a Great Day kerül terítékre, egy vidám hangulatú és könnyed soul-funk, amelytől garantáltan jó lesz a napunk. Ezt követi a Standing In My Mind igényes és szívmelengető folk rockja, majd a Wildflower-rel ismét keményebb vizekre evezünk, nehéz megállni, hogy ne kopácsoljuk a számmal együtt a ritmust, bárhol is tartózkodunk. A Take A Look At Yourself emelkedett pszichedelikus mű, az ének a Uriah Heep klasszikus korszakának David Byronját idézi. A Happy Blues Time esetében a cím mindent elárul, manapság ritkán hallani ennyire energikusan megfunkolt alaprockot, az énekes rekedtre üvölti magát benne. Drasztikus váltást hoz a Touched By An Angel, amely az évjáratnak megfelelő lágy pszichedelia, ennek ellenére még a Black Sabbath-ot idéző zenei motívum is található benne. Az albumot a Please Make My Mind Right lendületes laza rockja zárja. Üresjárat sehol; sokszínű, mégis egységes arculatot mutató, tökéletes produkció a végeredmény.

Húzós tempók, funk, soul, blues és rock… A Scorpion albumát mindenkinek bátran merem ajánlani, aki elsőrangú retro zenei élvezetekre vágyik. De kik azok, akiknek mindezt köszönhetjük? Lássuk!

 

scorpion_1.jpg

Basszusgitár: Bob Babbitt (1937−2012) emigráns magyar szülők gyermeke volt, Kreinár Róbertként jött a világra. 1966 és 1972 között a legendás Funk Brothers-ben basszusozott, amely nem más volt, mint a detroiti Motown Records legkiválóbb stúdiózenészeiből verbuvált, mindig bevetésre készen álló vérprofi kísérőcsapat. Babbitt a soul és a funk műfaj doyenjének számító James Jamersonnal osztozott a fő basszusgitáros szerepén, majd ahogy Jamersonon egyre jobban elhatalmasodott az alkoholizmus, fokozatosan előlépett első számú basszusfelelőssé. A Motown-on kívül is munkák tucatjait vállalta el, többek közt Frank Sinatra, Alice Cooper, Gloria Gaynor és Robert Palmer lemezein játszott, valamint az ő basszusgitározása hallható Stevie Wonder egyik leghíresebb dalában, a Signed, Sealed And Delivered I’m Yours-ban is. Babbitt úgynevezett „árnyjátékosként” szintén számos albumon működött közre: ez azt jelentette, hogy amennyiben a producer a finisben elfogadhatatlannak ítélte az adott zenekar valamelyik tagjának a játékát, titokban elhívott a stúdióba egy profi session muzsikust, és az érintett tudomása nélkül újrajátszatta a beugróval annak sávjait. Babbitt ilyen meló keretében rögzítette például az első Talking Heads album összes basszustémáját. Bobunk pályafutásának szempontjából a skorpió kétszer is meghatározónak bizonyult: két évvel a Scorpion albumának boltokba kerülése után játszott Dennis Coffey funk gitáros leghíresebb dalában, a Scorpio-ban, amely lehetőséget adott neki arra, hogy egy fantasztikus basszusszóló révén is megcsillogtassa tehetségét.

Gitár: Ray Monette neve fogalom a gitáros szakmában, egy rövid 1977-es szünetet leszámítva, 1971 és 2004 között ő töltötte be a gitárosi pozíciót a Motown Records egyik nagyágyújának nevezhető soul-funk-rock zenekarban, a Rare Earth-ben, amelynek I Just Want To Celebrate című 1971-es slágerét a magyar vájtfülűek is jól ismerik. Monette szintén számos session részese volt, játszott a Funkadelic és Phil Collins anyagain is.

 

Ének: Michael Campbell Monette első komolyabb csapatának, az Abstract Reality-nek az énekese volt, innen került a gitárossal együtt a Scorpion-ba. 1971-ben a Funk Brothers és összes Scorpion-os zenésztársa társaságában közreműködött Meat Loaf és a Little Feat leendő énekesnője (az ekkoriban még Stoney művésznéven ügyködő Shaun Murphy) albumán, amelyet a Motown Records adott ki és minőségi soul-t tartalmazott, továbbá hat dalt írtak rá Monette-tel. Campbell 1974-ben egykori Scorpion-os társaival készítette első és egyetlen szólóalbumát (Michael Edward Campbell néven), majd Michael Champion néven színészi karrierre váltott. Nem éppen bizalomgerjesztő fizimiskája miatt elsősorban „a főgonosz jobbkeze” típusú figurák jutottak neki: feltűnt a Schwarzenegger-féle Az emlékmásban és a Beverly Hills-i zsaru első részében is. Legnagyobb szerepét A terror iskolája című B-kategóriás akciófilmben kapta, amelyet néhány éve heti rendszerességgel tűzött műsorára egy változatosságra való  törekvéssel egyáltalán nem vádolható hazai kábeltévés csatorna.

scorpion_2.jpg

Dob: A 2000-ben elhunyt Andrew Smith 16 éves korától kezdve a Motown Records egyik legtöbbet foglalkozott dobosa volt, ezért a cég vezérei nem repestek az örömtől, amikor az egyébként remek hangú bőrcsépelő bejelentette, hogy énekesi szólókarrierre vágyik. Bár kiadhatott pár kitűnő kislemezt, a fejesek tettek róla, hogy egyikből se legyen sláger, így Smith kénytelen volt megmaradni a kaptafánál, és tovább dobolni olyan előadók számaiban, mint Marvin Gaye, Smokey Robinson, Gladys Knight vagy a Temptations.

„Mindannyian ugyanabban a dugóban ülünk, kit érdekel, hogy mit vezetünk?”

Interjú Roger Daltreyval

2019. február 03. - Beardman52

daltrey.jpg

A napokban jelentették be, hogy a több mint fél évszázada a pályán lévő sikeres angol rockegyüttes, a The Who nyáron amerikai koncertkörútra indul. Ezek mellett a nagyszabású hazai (London - Wembley) koncert sem maradhat el 2019-ben, július 6-án lépnek színpadra a Futbal Otthonában. Az aktuális hírek kapcsán a Classic Rock Magazin készített interjút Roger Dalytreyval, melyből kiderül, mi is a titka egy hosszan tartó sikeres rock and roll házasságnak, mennyire érintette meg társa, Pete Townshend letartóztatása, és hogyan is próbálta egyben tartani a balhéiról is legendássá vált zenekart. 

Hisz, vagy hitt valaha Istenben?

Templomba járni és kórusban énekelni része volt az életemnek. Egykoron hinnem kellett benne, de most.... nem tudom...

Milyen hatással voltak életére a gimnáziumi évek?

Azt mondanám, hogy katasztrofálisan jól (nevet). Formálódott az életem, de minden percét gyűlöltem. Nem találtam semmi közöst a társaimban, nem jöttem ki senkivel. Az iskolarendszer pedig egyszerre baszott fejbe és rúgott seggbe.

Mit gondol, mi a legnagyobb tévhit önnel kapcsolatban?

Nem is tudom... Különösebben nem is érdekel. Mindenkinek megvan a saját véleménye és ehhez minden joga is megvan.

Hogy érezte magát, amikor 1965-ben kirúgták a The Who-ból?

A zenekar kémiája nagyon jó volt, azon a ponton pedig az egész ment a levesbe, mert előkerültek a „véres tabletták”. Azt éreztem, hogy egyben kell tartanom a zenekart, s jönnöm kell azzal a szöveggel, amit ilyenkor mindenki minduntalan fecseg. Tudod, azzal, hogy – álljatok le a cuccokkal, mert rámegy a zenekar! Próbáltam egy kicsit próféta szerepbe bújni, de a vége az lett, hogy megromlott a kapcsolatunk. Az utazások borzalmasan teltek. Halálos csend uralkodott a buszban, senki nem szólt hozzám. Később kaptam egy üzenetet az irodától, amiben annyi állt. „Többé nem akarunk veled együtt dolgozni Roger. Ki vagy rúgva!” Két napig úgy éreztem, hogy én tettem tönkre az egészet. Aztán azt gondoltam, BASSZA MEG! Csinálok egy új zenekart.  

Mi olyat tud, amire más nem képes?

Bele tudok nézni a tükörbe és látom magam, amint felidézem a múltam.

Igaz, hogy a zenekar valósággal szenvedett Kit Lambert és Chris Stamp menedzsmentje alatt?

Azt gondolom, hogy nélkülük nem ment volna. Zsenik voltak tele kreatív ötletekkel. Hatalmas fájdalom volt, hogy elváltak az útjaink Kittel és Chrisszel. Én csak azt akartam, hogy kreatív ötleteikkel segítsenek bennünket. Ők ezt máshogy gondolták, és üzletként tekintettek mindenre, aminek az lett a vége, hogy mindenki ment a maga útjára.

 

Van, amit megbánt az évek alatt?

Nincs! Nem bánok semmit. Óriási hibákat követtem az életemben, de nem bánom, mert ott vagyok ahol, és az vagyok, aki.

Mi volt karrierje legmélyebb pontja?

Amikor 2003-ban letartóztatták Pete-et. Úgy éreztem, hogy ez mindenkire hatással van. A zenekarra, a családomra, az ő családjára. Sokat gondoltam rájuk. Nagyon fájdalmas időszak volt ez mindenki számára.

Ken Russell filmrendezővel készítették a Tommy-t. Mi volt a legrosszabb élmény a forgatásról

Fellógatott egy sziklára! (nevet) Egy farmer volt rajtam, semmi más, mezítláb voltam. Csak remegtem, ő pedig csak felordított nekem: Tarts ki Roger...várjuk a fényt!

Mi volt a legnagyobb pénzkidobása?

Autók. Ezek ónból készült csomók. Mindannyian ugyanabban a dugóban ülünk, kit érdekel, hogy mit vezetünk? Amikor azonban előtör belőled a fiatal egód, Ferrarikat akarsz...

Mi a titka egy sikeres rock and roll házasságnak?

Ez egyszerű! Egy jó feleség, aki érti a dörgést. Az én feleségem értette és már 50 éve együtt vagyunk. Sosem hazudtam neki. Kezdetben azt mondtam, nem leszek az a szokványos férj, és ő ezt elfogadta. És mivel elfogadta, néha nem voltam annyira rossz, mint lehettem volna.

Egykoron ezeket mondta a zenésztársairól: Keith Moon, aki mindig tudta, melyik gombot kell nyomni... Pete Townshend olyan, mint egy bohócruhás alak egy bánya közepén, John Entwistle pedig sokszor volt elég tapló. Akkor mégis miért szerette ezeket az embereket?

Mert ők voltak a társaim és felismertem és tiszteltem a tehetségüket. Briliáns emberek voltak. A legszebb dolog, ami valahol ironikus is, hogy régen volt, amikor felgyújtottuk egymást. 

Mi az, amire a legbüszkébb az életében?

Ez megint egyszerű. A családomra, a The Who-ra, és a Teenage Cancer Trust nevű alapítvány munkájára. Ezek a dolgok vezetnek most... úgy, ahogy egykor a The Who vezetett.

Végül egy utolsó. Mi lesz a sírkövére írva?

- Meghalt és soha nem ment a Harrod’s-ba (nevet).

John Entwistle folyton a Harrod’s-ban lógott. Mindent megvett vagy megrendelt, a furgont pedig mindig a szomszédokhoz küldte.

info: A Harrod’s London egyik legnagyobb bevásárlóközpontja, mely közel 20.000 m2-en terül el a Brompton Roadon.

forrás: Classic Rock Magazine
fordította: Sebők Tamás

 

Ikonikus hathúrosok (2. rész) - Gibson Flying V

"Az igazi terpeszállós rock gitár"

2019. január 21. - Beardman52

kkdowning2016sadwings_638.jpg

Néhány hónapja – legnagyobb örömünkre – igen népszerű cikkel jelentkeztünk itt az Old Time R'N'R-on. Az ikonikus gitár, a Telecaster történetét bemutató írásunk után többen kértétek, hogy más típusú híres gitárokat se feledjünk el. Eljött hát a pillanat, ugyanis januárban ünnepli „születésnapját” egy különleges hangszer, a Gibson Flying V. 

1958-ban egy igazán különös, már-már futurisztikus modellel állt elő a világ egyik vezető gitárgyártó vállalata, a Gibson. A tervek és a prototípus már az előző évben elkészültek, a sorozatgyártás pedig a következő esztendőben indult be. Az akkori elnök ragaszkodott hozzá, hogy egy modern, futurisztikus gitárral rukkoljon elő a vállalat. Ebben az évben mellesleg a cég másik különleges hangszerét, az Explorert is piacra dobta. Az első Flying V-k teste korina és limba fából készült, később azonban mahagónira váltottak súlycsökkentés céljából.

A híres blues gitárosok, Albert King és Lonnie Mack azonnal elkezdték használni a gitárt, utóbbi teljes pályafutása alatt egy 58-as V-n játszott, míg Kingnél inkább a 70-es években lett elsőszámú hangszer. A hatvanas évek második felében Dave Davies (The Kinks) egy erős hangzású, mégis egyedi gitárt keresve talált rá a Flying V-re. 1967-től a Gibson változásokat eszközölt a gitár alkatrészeiben, és bár maradtak a mahagóninál, a testet új hardverekkel szerelték fel, egyes modelleken megjelentek a vibrola tremolók és a nyaki merevítést is megerősítették. 

A Flying V később agresszív megjelenése miatt népszerű lett a metal gitárosok körében is. Michael Schenker, K.K. Downing, James Hetfield, Dave Mustaine, Kirk Hammett és Andy Powell egyaránt a hangszer rajongói lettek.

2010-ben mind a Gibson, mind leányvállalata, az Epiphone is megszüntette a gitár gyártását. Ma már tudjuk ez csupán egy hosszabb szünet volt, hiszen 2016 óta ismét gyártják a hangszert és Custom modellek is napvilágot látnak.

A következő galériában összeszedtük azokat a gitárosokat, akik népszerűvé tették a Flying V modellt.

 

A Flying V Magyaroroszágon

 

Kőváry Zoltán (THE TROUSERS)

Mindig is a Gibson gitárok tetszettek, és a gyerekkori hőseimhez köthető az egyes típusok iránti vonzalom. Így a Les Paul Gold Top Paul Kossoff miatt, a Firebird Johnny Winter miatt, az SG Angus Young és Tony Iommi miatt, a Cherry Flying V pedig a Judas Priest-es K.K. Downing miatt lett a favorit. Ezek közül jelenleg csak SG-m nincs, bár volt több is, igaz, hogy a Gold Top és a Firebird 70-es évekbeli keleti kópia, de nagyon jó gitár mind a kettő. Színpadon a Firebird a nyílt G hangolású, a Gibson Flying V pedig a standard. A Flying V megjelenésében és megszólalásában is igazi, terpeszállós rock gitár. A legkönnyebb testű gitárom valaha, valószínűleg a régebbi példányok azért nehezebbek. (Ez a 2000-es években készült.) Az egyetlen hátránya, hogy ülve, ölben nem nagyon lehet játszani rajta. Jó érces hangja van, egészen más, mint a Les Paulnak. A legutóbbi lemezünkön majd minden gitársávomat Flying V-vel vettem fel, nagyrészt az enyémmel, részben a Gábor Andriséval, amikor az enyém javítás alatt volt. Az övének talán egy kicsit lágyabb hangja van. Nem hiszem, hogy valaha eladom ezt a gitárt, de szerintem a másik kettőt sem.

kovary.jpg

fotó: Boltresz Attila

 

Sefcsik Márton (GYILKOS)

Sosem voltam az a hangszergyűjtő típus, inkább mindig játszani szerettem. Valahogy nem érdekelt az, hogy újabb és újabb gitárok legyenek az enyéim, jobban érdekelt a gyakorlás, a számírás, a próbálás, a koncertezés meg persze a stúdiózás. Mindig volt persze hangszerem, mert gyerekkoromtól fogva tanultam klasszikus gitárt, de alapvetően 2003-tól egy PRS Santana SE-n játszottam főleg. Nem is kacsintgattam nagyon más fele, de amikor 2016 végén az Epiphone kihozta a Brent Hinds Flying-V modellt, valahogy beakadt, hogy nekem ez kell... Nyilván bírom a Mastodont eléggé, de a legkevésbé sem ez volt a fő motiváló tényező.

Ahogy hangszert nem hagyunk kocsiban, úgy nyilván látatlanban sem rendelünk a netről, de pár review videó (sosem néztem ilyeneket, mert ugye nem érdekelt) után meg voltam róla győződve, hogy nekem ez kell. Az akkori munkahelyem az év végi prémiumomat február végén fizette ki, szóval márciusi elejére megérkezett egy német webshopból a modell 'legfeljebb eladom, ha nem jön be' jeligével. És - mivel most a Flying-V modellekről beszélgetünk - nyilván egyértelmű, mi lett a vége. A húrlábat persze azonnal le kellett cserélni, de amúgy meglepő a minősége, mind a nyaka, a hangolókulcsok, vagy signature Lace hangszedők tekintetében, így ezekhez nem is kellett szerencsére hozzányúlni. 

A PRS-emet továbbra is remek hangszernek tartom, amin élvezet játszani, de már csak a back-up gitárom. Ha stúdiózunk, akkor punkosabb-pattogósabb részekhez még előveszem, de ahhoz az agresszív, zsigerből jövő sludge-os, doom-os metálhoz, ami most nagyon érdekel, keresve sem találhatnék jobb választást. Közhely, de egy új hangszer hihetetlenül inspiráló tud lenni és a GYILKOS zenekar nem lehetne az ami, enélkül a gitár nélkül. Megváltoztatta valamelyest a stílusomat, azt, hogyan nyúlok egy számhoz, vagy mit gondolok úgy alapvetően a zené(m)ről. Korábban számokban gondolkoztam, most inkább az érdekel, hogyan tudom a saját és a műfajunk határait tágítani, hogyan mehetek még mélyebbre (nem is feltétlenül hangolásban, mivel standard D-ben vagyunk), hogy ne csak a felszínt kapargassam.

Amíg korábban sosem volt V a kezemben (Kőváry Zolitól egy koncert előtt a backstage-ben elkértem 1 egész percre az övét), féltem tőle, hogy a "test hiánya" miatt meztelennek fogom magam érezni vele, de kézbe véve inkább primer ösztönöket szabadít fel; lehet, hogy túlzásnak tűnik, de a viccet félretéve olyan érzetet ad, mintha egy dárdával portyázó proto-ősember lennék. Felszabadító. Primer ösztönökre ható.

Azért is tettem idézőjelbe a testtel kapcsolatos korábbi félelmeimet, mert teljesen alaptalanok voltak, hatalmas teste van (és ehhez párosuló nyaka is), csak éppen hosszanti irányba... Hogy fejnehéz, azt pár hét alatt megszokja az ember (nem árt egy rendes pánt azért, ami tart), ülve meg már játszottam eleget régebben, szóval sosem zavart, hogy nem lehet vele így gyakorolni. Az első kemény tokot, amit vettem hozzá vissza is kellett cserélnem, mert az alapvetően nagy csomagtartómban se fért el, csak a hátsó ülésen. A 40 000-es tokot így 50 000-esre kellett cserélnem, de így legalább elfér a csomagtartóban és koncertekre jövet-menet is szállíthatóbb. Ugye az '50-es években a blues zenészeknek lett kifejlesztve, illetve inkább ők használták pont a nagy sustain miatt. A klasszikus zene után én is a blues felé fordultam és ott igyekeztem képezni magamat, talán emiatt is találtunk ennyire egymásra a formával (bár a Flying V-ről gondolom keveseknek ugrik ez be, de ugyanígy a zeném is nagyon távol van tőle).

A tanulság az, hogy a következő gitárvásárlásommal talán nem várok 14 évet (jó hűségesnek lenni, de kicsit bezárkózik az ember a saját világába), így ha most kéne másik modellt választanom, akkor csakis egy másik V lenne.

 sefcsik.jpg

 fotó: Lighthouse Project

 

Gábor Andris (OZONE MAMA)

Az én látóterembe egyrészt Jimi Hendrix miatt került ez a típus, aki gyakran játszott ezen a gitáron, akárcsak más blues-rock csillagok, mint például Albert King, Lonnie Mack, Keith Richards és Tom Petty. Másrészt amikor kiderült egy korábbi angol tanáromról, hogy zenél, a kérdésemre, hogy milyen gitárja van, a következő választ kaptam: "rock-gitár". Nos, ő is a V-alakú Gibson-ra gondolt természetesen.

Alapvetően sosem voltam oda annyira az extrém formájú gitárokért, ennek ellenére a Flying V - a rockzene történetében betöltött szerepének köszönhetően - mindig is vonzott. Amikor nálam landolt egy faded cherry színű darab, mérhetetlen boldogság fogott el, hiszen ez a gitár azon túl, hogy jól szól, iszonyatosan jól néz ki a színpadon, tehát itt bejön a képbe egy kis pózerkedés is. (nevet)

A Flying V ugyanabból a fából készül általában, mint a Gibson SG, vagy a Les Paul (kivételt képez a legendás "Korina Flying V"), a hangszedők is megegyeznek, tehát a hangja a két említett modelléhez hasonlít. "A gitár, amellyel ülve nem lehet gyakorolni" - mondják sokan, és ez részben igaz is, bár egy idő után meg lehet tanulni, főleg ha a stúdióban épp erre a hangszerre esik a választás. A sajátomat a két legutóbbi Ozone Mama albumon használtam, a koncerteken is mindig nálam van, megjárt már néhány országot. Meglepően jó hangszer slide témákhoz is, mivel a nyak valahol a Gibson 50-es nyakprofiljához áll közel.

Ezek a hangszerek a használt piacon általában jól tartják az árukat, ritka mivoltuknak köszönhetően eladhatók. Keresett hangszerek, így ha valaki talál megfelelő áron akár egy olcsóbb kategóriájú Gibson Flyin V gitárt, azt javaslom, hogy gyorsan tegye rá a kezét. Turnézó zenészeknek akár pótgitárnak is jó lehet. Imádom a saját darabomat, még nem merült fel bennem, hogy megváljak tőle.

 

dsc_5046.jpg

fotó: Debreczi János Gergely Photography

Sorsfordító Korongok: Fekete Csaba (#BluesTube)

2019. január 06. - fehersolyom
Fekete Csaba vagyok, legújabban a youtube-on a #BluesTube néven futó csatornát működtetem és csinálok saját készítésű bluesrock videókat, magam által rögzített, saját ,és feldolgozás dalokból. Aktívan zenélni 1998 magasságában kezdtem el először, szájharmonikán.
418499_379307188746966_141162869_n.jpg
Erre az elhatározásra Blues Brothers című film ihletett, ott is az a rész ahogy Dan Aykroyd fújja harmonikát a legendás green dullet mikrofonba. Persze előtte is érdeklődtem a zene (ez alapvetően leginkább rock zenét jelentett persze) iránt a 90-es években a legtöbb akkori fiatalhoz hasonlóan én is ott lógtam az MTV-n amikor még valódi zenéket játszott mint pl. GNR, Nirvana, ZZ top, Beastie Boys, Bon Jovi stb, szigorúan a teljesség igénye nélkül. Ezután a 2000-es évek elején elkezdtem aktívan zenélni először még mindenféle garázsokban, kisvállalkozói műhelyekben, romos házakban, régi szocreál bevásárló központok tetőterében, leginkább haverokkal. Ezekből később több zenei formáció kinőtt,  mint pl. Blues Traffic, Blues Rockets,  illetve mindenféle old time rock and roll-t és bluesrock-ot játszó hosszabb, rövidebb ideig élő banda. Több évnyi amatőr zenekarokban történő zenélés (ennek minden előnyével és hátrányával) után kb. 2014-ben elkezdtem gitározni tanulni, kb. 1-2 éve pedig elkezdtem azzal kacérkodni, hogy megpróbálom magam megcsinálni a saját zenei elképzeléseimet először még nagy blues klasszikusok feldolgozása szintjén aztán pedig a saját dalok irányába elmozdulva. Ennek eredménye lett a #BluesTube youtube csatorna ahol a korábbi zenei pályafutásomból származó felvételek mellett megjelentek a legújabb saját próbálkozásaim is.
De nem is untatnám a mélyen tisztelt olvasókat a továbbiakban a zenei előzményeimet ecsetelő, és lassan unalmassá váló részletekkel. Kezdjük is el az általam meghatározónak tekintett "sorsfordító korongok" lajstromba vételét.
Blues Brothers 2000: Original Motion Picture Soundtrack
Ahogy már írtam, a találkozás ezzel a muzsikával volt az első olyan meghatározó zenei élmény amely a "cselekvő zenélés" irányába lökött, és ennek nyomán elkezdtem a zenei tanulmányokat először még szájharmonikásként, valahol még a középiskolás éveim végén. Bár időben először az 1980-as Blues Brothers filmet láttam,de  abban az időben még az internet nem volt olyan elterjedt mint manapság, és a lemez boltban (mert a 90-es évek végén még olyan is volt) nem lehetett kapni az első film zenei albumát így "kénytelen voltam beérni" az akkoriban megjelenő Blues Brothers 2000 albummal. Viszont ahogy a lemez nyitó száma (Paul Butterfiled - I was born in Chicago) elkezdődik annak a hatása a mai napig libabőr. Ezen kívül a lemez elég sokféle olyan Blues és más műfajokból érkező zenészt vonultat fel meg mint pl. James Brown, Dr. John, Eric Clapton, B.B. King, Blues Traveller, Wilson Pickett, Johnny Lang, Erykah Badu stb. ami összességében elég széles kitekintést nyújt a műfaj akkori vertikumára.

The Blues Brothers: Original Soundtrack Recording
Bár ez a zene 1980-ban jelent meg és már egy "modernebb" megszólalása volt a Blues zenének de ennek ellenére jól visszaadta a Chicago Blues stílus legfőbb és legmeghatározóbb elemeit amik engem igazán megfogtak akkor. Ráadásul olyan zenészek játszottak rajta mint pl. Ray Charles, Aretha Franklin, John Lee Hooker, Cab Caloway stb. Jaaa és érdekességképpen a filmben szerepet kapott az a Carrie Fisher is aki pár évvel korábban a Star Wars filmekből vált ismertté mint Leia hercegnő. Viszont mivel akkoriban ezt az albumot a helyi lemez boltban még nem lehetett kapni, így ezt az albumot a maga valójában csak később tudtam "kiértékelni". 

Muddy Waters: Hard Again
Ez a lemez, amely 1977-ben jelent meg Johnny Winter producerkedése mellett ahol egy kicsit reunion jelleggel szedték újra csokorba az akkor még aktívan zenélő Muddy Waters legjelentősebb dalainak egy részét és öntötték az akkoriban modernnek számító hangzásba. Ennek eredményeképpen mint a lemez címe is mutatja egy olyan őserővel megszólaló zenei anyag állt össze ami első hallásra berúgja az ajtót azzal a súlyos sodrással amit csak ezek az öreg Blues zenészek tudtak nyújtani mind élőben, mind pedig a stúdióban.

Eric Clapton: From the Cradle
A helyzet az, hogy nekem ez volt ez első tudatos találkozásom Eric Claptonnal, aminek következtében beleszerettem a zenéjébe a játékába és hangzásába. A hozzáértő vájt fülű olvasó mondhatná, hogy kicsit erős kezdés, de nekem ez adatott, ami miatt hálás vagyok a végzetnek, mert ezután másként tudtam Clapton más irányultságú zenei tevékenységét is értékelni. Ehhez az albumhoz mindig úgy térek vissza, mint útját vesztett zenész a gyökerekhez ("A Blues zene a gyökér a többi zene pedig a gyümölcs" - Willie Dixon), mert az előzőkben taglaltakhoz hasonlóan ennek a lemeznek is olyan ereje és megszólalása és húzása van, hogy az a mai napig falhoz vág. Ennél a lemeznél Clapton bevallottan vissza akart térni a Blues gyökereihez, így olyan klasszikusoktól dolgoz fel mint pl. Muddy Waters, T-Bone Walker, Willie Dixon, Freddie King. Bármikor, ha előveszem ezt a lemezt meg kell állapítanom, hogy sikerült neki. 

Jimi Hendrix: The Jimi Hendrix Experience
Azt hiszem ezt a lemezt nem kell különösebben túlmagyarázni. Generációkat nevelt ez az erősen Blues alapú rock zene szeretetére és művelésére. Azt gondolom, hogy ennek az albumnak a hangzása, elsősorban a rock zenére gyakorolt hatása megkérdőjelezhetetlen, így nem is szaporítanám tovább a szót egyszerűen csak ez is bele került nálam a listába.

Cadillac Records: Music From the Motion Picture
Nos, egy újabb film zenei album. Mégpedig azért mert a 2008-ban megjelent film, ami feldogozza a Chess Records történetét, amely az ilyen Blues rajongóknak mint én, érdekes betekintést nyújt az 50-es 60-asévek Amerikájának zenei kulisszái mögé. Ezen kívül megismerhet az ember olyan megtörtént eseményeket, amelyek szélesebb kitekintést jelentenek a kor show bussiness-beli történéseinek alakulására. Az említett Chess Records nevű (amerikai mércével mérve) kis és aztán majd közepes vállalkozásában olyan, a zenetörténetet a mai napig meghatározó, géniuszok csináltak lemezt mint pl. Muddy Waters, Little Walter, Howlin' Wolf, Willie Dixon, Etta James, Chuck Berry, Bo Diddley, Buddy Guy stb.

Muddy Waters: I'm Ready
Ez az album egy évvel a korábban már említett Hard Again album után született 1978-ban. Ennél a korongnál is Johnny Winter volt a producer amellett persze játszott is a lemezen. A megszületését alapvetően a Hard Again sikere inspirálta amely már a megjelenés évében Grammy díjat kapott. Itt gyakorlatilag az öreg Muddy azon slágereit vitték lemezre amelyek nem kerültek fel a korábbi Hard Again albumra.
AC/DC: Back in Black
Még mielőtt a Bon Scott hívők keresztre feszítenének, a Bon Scott fémjelezte zenekart is pont úgy szeretem mint a Brian Johnson-osat és ezzel az a baj, hogy fel tudnám itt sorolni fél (ha nem az egész) AC/DC diszkográfiát, de ez a rovat most nem erről szól. Az a helyzet, hogy nagyon szeretem azt a tiszta egyszerű de mégis brutálisan ütős hard (blues)rock zenét amit az AC/DC talált fel és honosított meg, és játszik lényegében 40 éve. Ez a zene a tipikus esete a kevesebb néha többnek, illetve a se több se kevesebbnek. Azért ezt választottam, mert legelőször azokkal slágerekkel találkoztam amik ezen az albumon lelhetők fel, nem csoda hiszen ez a világon eladott legnagyobb példányszámú hard rock albuma.

Lynyrd Skynyrd: God and Guns
A 2009-ben megjelenő album a rocktörténet legtragikusabb sorsú zenekarának egy nagy visszatérő albuma volt amely a méltó, a nagy elődök által lerakott kő kemény és masszív alapok, tovább építésére (úgyis mint a Sweet Home Alabama, Tuesday's Gone, Simple Man, Call me the Breeze). A lemez a mai napig meghatározó a modern southern rock érában és visszahelyezte, az esetlegesen megkopott népszerűségű régi nagy zenekart, arra piedesztálra ami, egyesek szerint southern rock feltalálójának számító zenekart megillet.

Little Walter: The Essential Little Walter
Nos harmonikásként nem hagyhatom ki a modern Blues harmonika feltalálóját aki olyan erővel átéléssel és tehetséggel bűvölte a harmonikát ezzel pedig feltalálva azt a jellegzetes torzított hangzást, amit azóta majd minden Blues harmonikás próbál utána csinálni és leutánozni. Nos ő nem egy annyira széleskörűen ismert tagja a zenei világnak mint a korábban felsorolt zenészek/zenekarok. Azonban ő a kezdeti éveiben Muddy Waters-szel zenélt majd pedig szóló pályafutásba kezdett, állítólag amikor Muddy-val szétváltak az útjaik Muddy azt mondta, hogy az olyan volt mintha az oxigént vették volna el tőle. Az egyik legnagyobbnak számító slágerét a My Babe című tételt még Elvis Presley is feldolgozta. Azonban viszonylag fiatalon az alkohol és a drogok vonzáskörébe került így az ő pályája kicsit félresiklottnak tekinthető. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy az 1968-ban bekövetkezett halált követően csak 90-es években kezdték újra felfedezni nem kis részben Eric Clapton munkásságának köszönhetően, ami 2008 után egy újabb lökést kapott a Cadillac Records című film megjelenésével.

Háború a kiadónál, avagy, amikor Jimi Hendrix bepöccent (+18)

2018. december 25. - Beardman52

5a738688447a1cd0cb565c32.jpg

Bár rövid, de elsöprő erejű karrierje során a legmagasabban fizetett előadóművész volt a világon, Jimi Hendrix nem mindig élvezhetett korlátlan tiszteletet. A kiadók kreatív munkatársaival sokszor komoly vitákba keveredett lemezeinek borítója kapcsán. Hogy ezek a „harcok” hogyan csengtek le? Azt most elmeséljük nektek.

Az egész történet 1967-ben kezdődött az Are You Experienced lemez munkálatai során. Először az angol kiadás borítóját tervezte meg Chris Stamp, melynek Bruce Fleming zenekari fotója szolgáltatott alapot, a pszichedelikus benyomást keltő betűtípusokat pedig Alan Aldridge szolgáltatta. Jimi úgy gondolta, ez a borító totálisan unalmas és az amerikai kiadás megtervezésére felkérte Karl Ferris fotóst, aki halszemobjektívvel és infravörös filmeffekttel bolondította meg a ma is ismert borítót.

tjhe.jpg

A második album borítójának készítésénél már nem volt ekkora szerencséje a gitárosnak. Az Axis: Bold As Love-ot Roger Love készítette, pontosabban festette meg Karl Ferris fotósorozatát alapul véve. A kép végül egy tömeggyártott vallási poszter lett. Hendrix és az Experience azonban sértőnek találta azt, hogy Hindu reinkarnációként jelennek meg a borítón. A gitáros felvetette egy teljesen új borító lehetőségét, mely a keleti kultúrával ellentétben az ő ősi- bennszülött gyökereinek eszméjét célozta volna meg, azonban ezt a kiadó elvetette. Jimi azonnal kiadott egy sajtóközleményt, melyben elmondja, neki és a zenekarnak sincs semmi köze a borító tervezéséhez és kivitelezéséhez.

jimiaxis.jpg

A harmadik lemeznél aztán jött az igazi fekete leves. Az utolsó remekmű, az Electric Ladyland készítésénél már elővigyázatos volt a zenész és előre elküldött egy kézzel írt és több rajzzal is ellátott levelet a kiadó kreatív osztályának, melyen azt szemlélteti, milyen borítót is képzelt el pontosan. A központi elemként Linda Eastman fényképét képzelte el, amin a zenekar a New York-i Central Parkban néhány gyerek társaságában látható az Alice Csodaországban szobor körül.

jimilet1.jpg

A kiadó természetesen figyelmen kívül hagyta a zenészek kérését, és helyette Karl Ferris 1967-ben készült zenekari fotóját használták fel. A legrosszabb dolog csak ezután érkezett, ugyanis az Egyesült Királyságban kiadott, David Montgomery által készített borítón 19 meztelen lány van. A kezdetben nagy zavart keltő alkotás után 1968-ban Hendrix elmondta egy interjúban, hogy a terveket nem osztották meg vele, pedig, ahogy mondta, lett volna ötlete, ahhoz hogy egy kicsit pozitívabb benyomást keltsen a lemez frontja. Ezt a változatot 1968 novemberében be is tiltották.

jimicoverbanned.jpg

Old Time RNR Magazine – Évértékelő #2: Tomi

2018. december 23. - Beardman52

evzaro.jpg

A 2018-as év igencsak eltelt. Úgy értem, hogy szoktuk nyomni a közhelyeket, hogy milyen gyorsan eltelt ez az év, de valóban úgy érzem, hogy ez a 12 hónap egy szempillantás volt. Amikor ma nyugodt perceimben átgondoltam az elmúlt hónapokat, hogy milyen zenékkel örvendeztetett meg a nagyérdemű bennünket, akkor össze kellett kapnom magam, hogy ez most vajon már idén, volt, vagy esetleg még tavaly. Mindegy is! k##va gyorsan eltelt ez az év.

Az Old Time RNR Magazine életében úgy gondolom – ha nem is az eddigi legproduktívabb – de bizton állíthatom a leginkább sikeres évet zártuk. Nagy öröm számomra, hogy bővült az OT család. Úgy gondolom, Mikó Bálint és Borbás Bence tapasztalatai és meglátásai tovább lökik a szekerünket és remélem, ez a jövőben újabb és újabb sikerekhez vezet majd bennünket. Próbálkoztunk új dolgokkal is, leforgattunk két vlog epizódot, ami alatt megértettem és megtapasztaltam milyen tetemes mennyiségű munkát végez, aki rendszeresen vlogol. Mi halmozottan hátrányos helyzetben voltunk munkánk és a távolság miatt. Annak viszont örülök, hogy a Led Zeppelin 50 éves évfordulójáról ilyenformán meg tudtunk emlékezni.

Több ízben – ha már kajáról van szó – vendégeskedtem Fazekas Richie gasztrocker blogján, a Rockandchili #gasztrocker oldalon, kétféle nemes étket is bemutattam a nagyérdeműnek. A lehetőségért szeretnék köszönetet mondani Richinek!

A továbbiakban térjünk át a zenei szegmensre.

HAZAI TOP 5 (2018)

The Trousers – Invisible Darkness
Ripoff Raskolnikov – Small World
Angertea – Sidetrack (An Acoustic Act to Eradicate Torture)
Fish! - Felemás
Ozone Mama – Cosmos Callin

Nálam az év hazai lemeze címet a The Trousers viszi haza. Az Invisible Darkness valahogy pont olyan lett, amilyennek előzetesen vártam: igazán kiforrott értékőrző R’N’R anyag. Olyan klasszikusok hatásai érezhetők benne, mint a Cheap Trick, a Beatles, vagy a Led Zeppelin. Ezek remek egyensúlyt alkotnak a zenekar saját elképzeléseivel, aminek eredménye egy kiváló alkotás.

Ripoff Raskolnikovval valamikor az év elején nyílt alkalmam beszélgetni, egy koncert előtt. Nagyon szimpatikusnak tartottam a zenéhez és az élethez való hozzáállását. Az előadás pedig lehengerlő volt. Az év vége felé haladva alig vártam, hogy megjelenjen a Small World című lemez, ami, ahogy azt vártam, nagyon jól sikerült.

Az Angertea zenéje általában – ha lehet szóviccel élni: „not my tea”, viszont ettől függetlenül mérhetetlenül tisztelem a srácokat amiatt, amit lassan 23 éve művelnek. Persze tiszteletből nem kerül be valaki a TOP5-be a listámon. A szentesi-nagymágocsi trió új, akusztikus dalokat tartalmazó lemezét nagyon megszerettem. Talán pont a formabontó dalok, a tőlük nem megszokott szerkezetek, és az új világ, ami miatt dobogós nálam a Sidetrack. A srácok egyébként amolyan lokálpatriota módjára egy akusztikus lemezbemutatót adnak februárban, méghozzá Szentesen, a Kávézó a belvárosi Favágókban.

A Fish! egyszerűen nem tud elégedetlenné tenni. Óriásit hoztak a srácok, és bár Ákos az ő értékelőjében azt írta, „lehet, hogy ez itt senkit nem érdekel”, én ízt gondolom, hogy Kovács Krisztiánék megmutatták, miről is kell szólnia egy pop-punk csapatnak 2018-ban Magyarországon! Várom a Felemás másik felét!

Az év elején az Ozone Mama a negyedik kiadványával, egyúttal a harmadik nagylemezével jelentkezett. Nagyon tisztelem őket, azért a munkáért, amit a csapat mozgósított. Ennek meg is lett az eredménye, a kaliforniai Ripple Music gondozásában jelent meg a Cosmos Calling, és ezzel kinyíltak a nemzetközi színtér kapui a srácok számára. Az Egyesült Államokban, Skandináviában, Spanyolországban is színpadra lépett hazánk egyik kiemelkedő vintage-rock gárdája. Így tovább Ozone Mama! 

14707873_1311919888819779_6432262628458478278_o.jpg

Külföldi TOP5

Dan Patlansky – Perfection Kills
Imperial State Electric – Anywhere Loud
Mark Knopfler – Down The Road Wherever
Turbonegro – Rock ’N’ Roll Machine
Magpie Salute – High Water I.

Dan Patlansky az utóbbi időszakban elsőszámú kedvencemmé avanzsált. A LOTS Music serény munkájának köszönhetően az utóbbi időszakban az A38 hajó és az Analog Music Hall színpadán is láthattuk a dél-afrikai gitárhőst. Az Imperial State Electric ugyan „csak” egy live albummal jelentkezett 2018-ban, de azt olyan igényesre sikerült, hogy volt egy hosszas időszak, amikor minden eszközömön ez pörgött. A skandináv vonalat erősítve, felkerült listámra a Turbonegro új lemeze, ami ismét bebizonyította számomra, hogy a skandináv rockzene egy külön világ. Egy nagyon jó világ. Mark Knopfler szerintem életében nem fog olyan albumot készíteni, ami nem nyeri el a szimpátiám. Az idén kiadott Down The Road Wherever-el sincs ez másképp. A Magpie Salute lemezét vártam leginkább idén. A Pannon Presztízs Magazin hasábjain írtam is egy ajánlót hozzá.

Nagy várakozással tekintek 2019-re, hiszen életem egyik legnagyobb munkáját kezdtem meg egy nagyon kedves zenész barátommal. Erről hamarosan bővebb információt is nyújtok nektek az oldal hasábjain. Emellett persze várakozással tekintek több lemez elé, és a filmes szakma (zenei) is tartogat ígéretesnek tűnő dolgokat jövőre, szóval bizakodva várom a jövő évet.

Ezúton is szeretném megköszönni Borbás Bence, Mikó Bálint és Kiss Ákos munkáját. Azt gondolom, hogy nélkülük nem tartana ma itt ez az oldal, ahol. Végül, de nem utolsó sorban nagy köszönet az olvasó közönségnek, azaz Nektek, amiért meglátásaitokkal, megosztásaitokkal, likeokkal segítitek az oldal fejlődését. Kellemes ünnepeket kívánok nektek!

Old Time RNR Magazine Évértékelő 1.: Ákos

Egy kirúgott OTRNR szerkesztő kitálal – a sötét titkok Sebők Tamás főszerkről

2018. december 20. - fehersolyom

Ilyen cím után szaftos évértékelést vár mindenki, de az a helyzet, hogy ez csak egy hülye vicc volt. Nem vagyok kirúgva, sőt...

Az OTRNR szépen lassan öt éves lett ( ha lemaradtál róla, ne bánkódj, mi is elfelejtettük), - bár én csak szűk két éve csatlakoztam az oldalhoz. Számomra a 2018-as év egyik nagy vívmánya, hogy most már nem egy kétszemélyes blog vagyunk, hanem egy CSAPAT. Sikerült megnyerni az ügyünknek az ország rockzenei Kim Dzsong Unját, Mikó Bálintot, és Borbás Bence is segíti a munkánkat. (ez a rocktörténeti érdekességek rovatban jön ki a legjobban, az persze elképzelhető, hogy ez még kifelé nem annyira hangsúlyos, de higgyétek el, mi parázs chat-vitákat folytatunk rockzenei témákban, és közben nevetve inspirálódunk).

Ebben az évben számos új dolgot kipróbáltunk a Vlog formátumtól a rendszeres Instagram posztolásig, a posztok témáján és időzítésén is rengeteget agyaltunk. Szűrtünk is le tanulságokat, remélem, a 2019-nek egy átgondolt és egységes marketing stratégiával tudunk nekiszaladni, így koncentráltabban, több csatornán, végtelen számú #tag támogatással és számos nem #oldtime megoldással tudjuk majd folytatni az önként vállalt kultúrmissziónkat. Itt kell megjegyeznem, hogy a magam részéről sajnos sem az Old Time Rock And Roll Magazine-ra, sem a Grungery-re nem tudtam annyi anyagot szállítani, mint szerettem volna, de cserébe sikerült Fazekas Richi #rockandchilli oldalán gastroblogerré avanzsálnom néhányszor, és Szénégető Richie barátunk Rich&Green blogján is előfordultam néhány filmkritikával, sőt, egy -két agymenés erejéig a RockStation-re is befértem.Ezek a lehetőségek megtisztelőek, és bizonyos szempontból jót tettek, hiszen nem a megszokott témákban és platformokon kellett írnom.

Zenei szempontból nagy újdonság volt egy régi szerelem, a Led Zeppelin: az idén 50 éves legenda történetét egy külön Vlog adásban dolgoztuk fel, erre készülve újra napi szinten pörgettem a zenéjüket, és ez év végéig be is ragadt. A Bohemian Rhapsody című film hatására pedig a Queen zenéjét hallgattam a szokásosnál jóval többször. Az új kedvenc barberemmel, a Peaky Barbers - Tenkely Limited Company – val pedig nagy örömmel pörgetjük Johnny Cash és Elvis Presley  örökzöldjeit, miközben #oldschool sérót vág nekem.

48386716_2202028350071824_4372042730394615808_n.jpg

A másik ’18-as  sláger a tinédzserkoromat idéző Ugly Kid Joe volt, akiket áprilisban a Barba Negrában egy osztálytalálkozó hangulatával felérő buli keretében sikerült végre kipipálni a bakancslistán, és ezzel együtt az ő dalaik (főleg az első, legsikeresebb lemezük) újra dallamtapadást okozott nálam, mint negyed századdal ezelőtt. Az Alice Chains budapesti koncertje szintén egy álom beteljesülése volt, az új lemezük, a Rainier Frog pedig nem az év, hanem a rocktörténelem egyik legintimebb dalcsokra lett. A Black Stone Cherry Family Tree lemezét is vártam, és nem kellett csalódnom (az idei budapesti koncertjükről viszont sajnos lemaradtam).  A hazai előadók közül nagyon örültem az Ozone Mama Cosmos Calling lemezének, és a Pearls Of Long Loved Years új anyagának (ezúton is köszi a tiszteletpéldányt�), és a  Fish! eddig megjelent fél nagylemeze is eléggé beadta, bár lehet, hogy ez egyáltalán senkit nem érdekel.

Az év legnagyobb zenei élménye azonban onnan jött, ahonnan egyáltalán nem vártam: a Tündérkör Alapítvány (amely Kelet-Magyarország legismertebb, és legtranszparensebben működő jótékonysági szervezete) decemberben egy zárt körű gálaestet tartott. Ezen alapvetően is megtiszteltetés volt részt venni, de amikor az aznap este a közeli Kölcsey Központban koncertező chicagoi New Direction Gospel Kórus "beugrott" egy rövid ráadásműsorra, és karnyújtásnyira láthattam egy olyan csapatot, amilyet korábban scak amerikai filmekben, akkor leesett az állam...

A legnagyobb sikerélmény, hogy egy három állomásos „turné” (Debrecen, Eger, Győr) erejéig sikerült egyesítenem a munkámat (startupok) és a szenvedélyemet (zene): ez lett a Tech ’n’ Roll, ahol a zeneipart átformáló technikai újítások mutatkoztak be, és mindenhol izgalmas kerekasztal beszélgetések zajlottak az szórakoztatóipar jövőjéről, olyan szakemberekkel, mint Reszegi Laci (recorder.hu), vagy Sebők Szabi (RockStation). ezúton is köszönöm nekik, hogy elfogadták meghívásomat.

A fentiekből -és akár az előéletemből-kiderült, hogy nem csak a zene, hanem a film is nagy szerelmem, ebből a szempontból Old Time kategóriától eltérő műfajokban is rengetek muzikális élmény ért: a Deadpool 2 Soundtrack, A Bosszúállók: Végtelen Háború, a Blakkklansman (az év legmellbevágóbb mozija, a soundtrack pedig egy old time soul-funky-blues aranybánya) , a First Man, az Into the Spider-Verse mind remek nézni-és hallgatni valónak bizonyultak... és épp ezért tartom a legnagyobb veszteségnek Stan Lee halálát (hosszú, és eredményes életet élt, köszönünk MINDENT!)

Hálám minden zenésznek, újságírónak, zenebolondnak a 2018-as évet, tartalmas volt. Találkozunk 2019-ben!

Egy kis TOP 10 Old Time Tőlem-Nektek Muzsika nektek, a Karácsonyfa alá ITT tudjátok meghallgatni!

Boldog karácsonyt, élménygazdag új évet! 

 

 

Buso von Kobra: Pazar lemezzel jelentkezett a hazai stoner-rock brigád

2018. december 17. - Beardman52

dsc_2803.jpg

Lehangolt gitárok, dallamos ének, középtempós dalok, széles terpesz, sok sör és energiaital, meg némi tömény szesz. 2008-ban ezekből állt össze a Buso von Kobra érzés, amit azóta vizuális effektekkel, film-montázsokkal egészítenek ki. Kedvenceikből válogatnak, a filmtörténet zs-kategóriás remekműveiből, mint például Ed Wood - Bride of The Monster vagy a Plan9 From Outer Space. De merítenek hangulatot a dögös csajokat, nagy fegyverekkel felvonultató fekete-fehér sci-fi filmekből és a vérgőzös zombie történetekből. A Buso von Kobra koncertek így teljes audiovizuális élményt nyújtanak, ahol egyszerre támadjuk az érzékszerveket.


„Igen nehéz volt a Buso von Kobra zenekarról bővebb információt összeszednem. Nem mondható, hogy agyonspamelnék az internetet, mindenféle zenei oldalakon profilt létrehozva, de végül is, igazuk van: a zene az igazi reklám, és az azért, leszögezem, jól sikerült. Vannak hibái, de ahogy a szerkesztőségünkhöz címzett levelükben írták: arra kiválóan alkalmas, hogy eldöntse az emberfia, tetszik neki ez, vagy nem. Nekem tetszik. Kritikusként, vagy legalábbis abban a szerepben tetszelegve az ember kényszerszerűen műfajokat akar meghatározni. Ugyan ez a való életben működik a legkevésbé tisztán, egyértelműen, de mégis. Ebben az esetben a stoner rockot mondanám, leginkább ebbe a műfajba sorolnám a zenekart.” — írja a Rock Station.

A Buso von Kobra aktuális felállása:
Csordás Róbert - ének
Berke Ákos - gitár
Benedek Tamás - gitár
Ormai Bertold - basszusgitár
Kiss Tamás - dob

Ezt az ötösfogatot egészítette ki az albumon VörösAttila (gitár), Takács József (gitár), Mári Péter (ének) és Kovács Gergely(ének).

Az albumot 2018-ban rögzítették az Abnormalés a Zengőkert Stúdiókban. A lemezt Jappan&Barnsz produceri munkája tette tökéletessé.

Fotó: Bobal Photography

Sorsfordító Korongok: Lukács László (BarBears)

2018. december 16. - fehersolyom

Jó pár éve, hogy Horváth Bandi barátom felhívta a figyelmemet a BarBears-re. 

"Öcsém, itt térdig ér a beton, és úgy szól, mint az atom...a hangmérnökük meg a szarból is ki tudná keverni a tejszínhabot. "

És tényleg: innen datálható a BarBears rajongásom, és az internetes ismerettségem Lukács László gitáros-bartenderrel. 

ll.jpg

Nagy megtiszteltetés, hogy felkérésünkre igent mondott,  2018-ban ő lesz az utolsó aki megosztja az OTRNR közösséggel a sorsfordító korongjait-és, mint minden, a rovatban szereplő embernek, neki is egy nehéz szelekció volt kiválasztani a nagy nagy Tízest. 

1. Saxon – Power & The Glory 1983

Szerencsés véletlen, hogy 84 nyarán az első műsoros kazettám ez a lemez lett. 12 évesen minden hangját magamba szívtam, a mai napig kedvelem a bandát.

2. Metallica – Ride The Lightning 1984

A zordabb metal műfajok felé egyértelműen ez a lemez mozdított el. A Fight Fire With Fire kezdő riffjére a könnyem kicsordult. Mondjuk a korabeli Slayer anyagok közül is lehetne itt egy, ráadásul hosszabb távon fontosabb zenekarrá is vált számomra a Slayer, de konkrétan ez a Metallica album annyira nagy hatással volt rám anno, hogy ezt kellett választanom.

3. Voivod – Dimension Hatröss 1988

Ismertem a banda korábbi anyagait, de itt nagyon komolyan átrajzolták a metál határait, meg az én határaimat is. Pl. miattuk kezdtem King Crimsont hallgatni. Volt még egy hasonló korabeli lemez ami nagyon komolyan megszólított, a Mekong Delta The Music Of Eric Zannja, de a Voivod  hosszútávon sokkal többet adott nekem.

4.Alice In Chains – Dirt 1992

 20 éves voltam nyitott az újra és volt már MTV-m, viszont nem volt grunge korszakom én ezt metalként éltem meg. Ezt a depresszív, emócionális töltetet boldogan helyeztem a műfaj határain belülre.

5. Psyhotic Waltz – Mosquito 1994

 Az egyik legnagyobb szerelmem ez a banda. Szerintem az ő pályafutásuk befejezetlen ügy és nagyon reménykedem egy majdani méltó lezárásban.

 6. King’x - Dogman   1994

 Erről a lemezről csak annyit, hogy ha egyet kellene választanom, akkor ez lenne az. Nagyon örülök, hogy Dug a mai napig nagyon aktív és rajongva hallgatom minden megmozdulását.

 7. C.O.C. – Deliverance 1994

Milyen szép ív az, ahogy ez a csapat, a korai egyperces cséphadarásokon, a hc-én, a thrashen és a Blindon keresztül eljutott a blues metálig. Itt kicsit magamra ismertem, kicsit hazaértem.

8. Crowbar – Odd Fellows Red 1998

 A Főnök egyik lemeze, de lehetne itt akármelyik. Amúgy Ő az amerikai Janó Misi.

9. Clutch – Blast Tyrant 2004

Ez a lemez úgy pofán vágott annak idején, ahogy illik. Azóta se tértem magamhoz. Rocktörténeti csúcspont.

10. Mastodon – Leviathan 2004

Tőlük is választhattam volna bármelyik lemezt, de itt is pityeregtem a kezdő riff hallatán J Szerintem a 21. század egyik legjobb metal bandája, az újabb anyagaikat is imádom.