AC/DC. A rockzene. A valódi, igaz, hamisítatlan tiszta, őszinte rockzene. Aki ezzel nem ért egyet, az most nyomja meg az X-et a jobb felső sarokba. Beindít? Igen! Amikor hallgatom - legyek bárhol – széles mosollyal az arcomon érzem, hogy megállíthatatlan vagyok. És, hogy miért is hadoválok itt, mint egy kisgyerek a kedvenc szuperhőséről? Egyrészt, mert nekem az AC/DC a Fantasztikus Ötös, másrészt 40 éves volt ezen a héten az egyik kedvenc albumom, a Let There Be Rock.
A lemez minden kétséget kizáróan nem tartozik olyan nagyágyúk közé, mint a későbbi Highway To Hell, vagy Back In Black, azonban mégis üde színfoltja az ausztrál csapat diszkográfiájának. Persze én magam sem ezzel a lemezzel ismertem meg Young-ékat, mégis az évek során egyre inkább meghatározóvá vált számomra, a két évvel későbbi párizsi fellépésről készült koncertfilmet (Let There Be Rock: rend.:Eric Dionysius, Eric Mistler – megj.: 1982. július) pedig egyenesen iskolákban vetíteném az ének-zene órákon.
Kezdjük a lemez nagy klasszikusaival, rögtön a címadó dallal, ami magát a RNR születését, felemelkedését mondja el. Őrületes hangzás, egyszerű riffelés és Angus szólók sora. A gitáristenek felemelkedése. A szintén népszerű Whole Lotta Rosie miről is szólna, mint a túlsúlyos Rosie-ról, Bon Scott egyéjszakás kalandjáról aki, ahogy említi a legjobb menet volt életében. A Dog Eat Dogban pedig elmondják, hogyan is vágja el az emberiség a természet és saját környezetének torkát. A lemezről ez a három dal került fel kislemezekre is.
A Let There Be Rock egyik legnagyobb erénye, hogy élőben kopácsolták fel az egészet, ami védjegye az egésznek. Aki nem hiszi, tegye fel az Overdose című kevésbé ismert, ám annál inkább libabőrgenerátor dalt. Minden benne van, mintha lent a garázsban játszaná a zenekar, persze az egész pozitív értelmében. Angus és Malcolm előzetesen elmondták, óriási gitáralbumot szeretnének készíteni. Ez be is jött. És megfigyelhető, hogy mennyit erősödött a játékuk az előző lemezekhez képest, ugyanis elhagyták a formális dolgokat, és elkezdtek kieszelni egy teljesen új történetet, ami egy új lemez formájában mutatkozott meg. Halálpontos, nyers és erős. Hova is kell ennél több?
Bár sosem volt akkora átütő sikere a lemeznek, mint a két következőnek a sorban (Highway To Hell és a már Brian Johnsonnal érkező Back In Black), valahol az AC/DC igazi megszületését jelenti számomra ez a korong. Különleges az fix, így méltó helye van a kultikus albumok rovatunkban.
Sebők Tamás
