Túlzás nélkül állíthatom, hogy a rocktörténelem egyik legfontosabb lemezének történetéről olvashattok az elkövetkező percekben. Arról, hogyan örökítette meg pusztító színpadi energiáját egy lemezen - pontosabban hogyan rúgta be az ajtót debütáló korongjával – a detroiti szcéna egyik vezérbandája, az MC5. Tartalmas, hosszú évtizedekre nyúló karrierről az ő esetükben nem beszélhetünk, ám amivel megörvendeztették a nagyérdeműt az minden bizonnyal kortalan kincsként marad fenn a jövőben is. Különösen igaz ez debütáló albumukra, az 55 éve megjelent 'Kick Out The Jams'-re, melynek kiadása nem zajlott komplikációmentesen...

Alapvetés a rockzenében, hogy egy-egy gitárriff igencsak szignifikáns szerepet játszik egy dal sikerében. Azok a pár másodperces kis zenei szekciók, melyek makacsul, szüntelen dallamtapadást okozva órákra, napokra, hetekre, majd évekre vagy akár egy egész életre is képesek beleégni az agyunkba. Az idők során megszámolhatatlan kiváló gitárriffel telt meg a nagy Rock ’n’ Roll történelemkönyv, és napjainkban egyre többször fel- felhangzik a mondat: „Az összes riffet megírták már…” Így volt ez az ikonikussá vált, felejthetetlen ötletek esetében is, és ez a tendencia már azokat megelőzően hosszú évtizedek óta élt? A választ nem igazán tudhatjuk, és nem is akarunk állást foglalni a témában, nevezzük ezeket egyszerűen inspirációnak, az viszont biztos, hogy igen érdekes zenei hasonlóságot gyűjtöttünk össze mai cikkünkben.

’Benned szól a dal – 25 év az Omegában’ című műsorát hozta el a szentesi Református Nagytemplomba Szekeres Tamás gitáros, aki a szentesi Kiss Bálint Református Általános Iskola tanári kórusával kiegészülve az Omega zenekar legismertebb slágerei mellett szólódalával és egy komolyzenei klasszikussal is megörvendeztette a szentesi közönséget. A koncertet követően nyílt alkalmam beszélgetni az előadóművésszel, nemcsak az Omegáról.

A tavalyi év nem szűkölködött a kiváló lemezek megjelenésében, így az újév első napjaiban mi magunk is összegyűjtöttük 2023-as TOP10 kedvenc albumunkat. Talán nem lesz meglepő, hiszen azért blogunk tematikájánál és kedvenc zenei stílusunknál maradva a klasszikus rock és az abból táplálkozó kortárs rock kapta a fő figyelmet részünkről.

1969 augusztusában született, de csupán 1971 októberében, a posztumusz Rainbow Bridge albumon látott napvilágot a mindössze 27 évesen, altató-túladagolásban elhunyt Jimi Hendrix egyik utolsó szerzeménye, a funk ritmizálású Dolly Dagger.

A Deep Purple és a Trapeze legendás basszusgitáros-énekese, a David Bowie-val rosszalkodó Glenn Hughes nagy rajongója a soul muzsikának (ezt egyes szólóalbumai is ékesen bizonyítják), kedvenc énekese pedig az említett műfaj egyik királya, a Paul McCartneyval is együttműködő Stevie Wonder. 1974-ben Hughes-szal megesett az, ami csak kevesekkel fordul elő: a kedvence a kedvencének nevezte.

50 évvel ezelőtt, 1971-ben jelent meg a glam rock szupersztár Marc Bolan (1947. szeptember 30. − 1977. szeptember 16.) és együttese, a T. Rex Bang A Gong (Get It On) című dala, amely máig az egyik leggyakrabban adásba kerülő retro rádiósláger világszerte.

A brit ATV Midlands tévécsatorna 1969 és 1971 között összesen 65 részt gyártatott és sugárzott óriási sikerrel a This Is Tom Jones című zenés műsorból. A koncepció minden egyes adásban a következő volt: a címbéli sztár énekel pár dalt a saját repertoárjából, aztán egyéb sztárokat fogad, akikkel eldiskurál, majd duettezik velük az ő slágereik és feldolgozásaik közül válogatva. (Ezenkívül az Ace Trucking Company komikus csapat produkciói kerültek terítékre, akik humoros jelenetekkel fűszerezték a showt visszatérő vendégekként.) Bár sokak számára Jones 1999-es Reload című albuma az etalon, ha a duettjeiről van szó (ezzel küzdötte vissza magát több évtizednyi haknizás után az élmezőnybe), nekem a This Is Tom Jones-ban elhangzott egyvelegek sokkal jobban tetszenek, ugyanis Wales büszkesége a rock történelmének legendás szereplőivel adta elő őket.

1979. szeptember 27-én, csupán 26 évesen hunyt el Jimmy McCulloch skót gitáros, akit sztárkategóriás kortársai az egyik legígéretesebb tehetségnek tartottak.

1981. szeptember 26-án a brit Iron Maiden – konkrétan a zenekarvezető Steve Harris basszusgitáros és a csapat mindenható menedzsere, Rod Smallwood − a karrierjét alapjaiban megváltoztató és sokszorosan fellendítő döntést hozott: a punkosan karcos hangú és egyre beszámíthatatlanabb (azaz túl sokat ivó és drogozó) frontemberüket, Paul Di’Annót egy parádésra sikeredett meghallgatást követően lecserélték a „szirénatorkú” rocktenorra, Bruce Dickinsonra.