Az Ozone Mama-bár több, mint egy évtizedes múltra tekint vissza- de egy hosszú kísérleti korszak után az első, 2012-ben megjelent „The Starship Has Landed” című lemezükkel kerültek fel a hazai rockzene térképére. Ezzel a landolással viszont úgy érkeztek meg, hogy behúzták a „magyar Grammyt”, a Fonogram díját (Az Év Felfedezettje), majd fittyet hányva a hazai könnyűzenei „viszonyokra”, elkezdtek autentikus amerikai muzsikát játszani angol nyelven. Az ő zenei világuk egyértelműen a ’60-as és ’70-es évek dallamos rockja, amelybe akarva akaratlanul, de értelemszerűen tetten érhetőek a rockzenei (h)őskorszak olyan direkt hatásai, mint a country, a blues, a gospel és a pszichedelia, de ezeket a forrásokat mindig nagyon ízlésesen és arányosan keverték koherens egésszé. A 2013-as EP (Freedom) és a 2015-ös következő sorlemez (Sonic Glory, 2015, szintén Fonogram-díjas lett) mind egy egyre inkább kiforrott zenekar képét mutatta: olyannyira, hogy számos haza zenei szakember jegyezte meg velük kapcsolatban azt, hogy az ő helyük leginkább külföldön lenne. A lemezmegjelenések közti folyamatos turnék kapcsán az Ozone Mama- nem kevés idő, pénz és energia ráfordítással- el is kezdte kiépíteni a külföldi kapcsolatokat. Itthon játszottak az Airbourne, a The Darkness és a Monster Magnet társaságában, és koptatták a színpadokat Nyugat Európában, Kanadában és az Egyesült Államokban is.

Zárójelben megjegyezném, hogy kevés olyan zenekar van manapság aki ki-és összetartóan, lépésről lépésre, alázattal halad előre a rock’n’ roll lépcsőfokain (ami a közhiedelemmel ellentétben nem feltétlenül a Mennybe vezet) , de az OM éppen ezt a szerény létszámú tábort erősíti: ezért -műfaj függetlenül- minden hazai induló zenekarnak példaként állítanám őket. Már csak azért is, mert a kitartó munka meghozza a gyümölcsét: Arnold Schwarzenegger leírta ezt a testépítés kapcsán, Steve Jobs a cégépítés ürügyén, az Ozone Mama pedig a kis magyar rockzenekar nemeztközi sikerei miatt írhatna erről. Az évekig tartó koncepciózus építkezésnek köszönhetően ugyanis a Kaliforniában székelő kiadó, a Ripple Music szerződtette le őket…így pedig már semmi akadálya, hogy a 2012 ben leszállt űrhajó a koszmosz hívásának engedelmeskedve újra szónikus pályágörbéjét szuperszónikusra cserélje.

A Cosmos Calling című dalcsokor pont olyan lemez, mint amilyenre egy ember az Ozone Mamától számít, de mégis egy kicsit több annál. Persze már a 2017 év végén az „aperitífként” felszolgált High Ride című kislemeznél sejtettem – mikor nekifutásból alsó hangon huszon-sokszor hallgattam meg a dalt- hogy itt valami nagy dolog van készülőben.

Mármint annál is nagyobb, mint amit eddig megszoktunk. Az OM ezzel a lemezzel nagyon szélesre tárta-az egyébként nagyon sokszínű és gazdag- southern rock hagyományt, és azt is beledolgozta, ami eddig hiányzott.

Az Ozone Mama lemezfelvételeit és külföldi koncertjeit (legutóbb a már új dalokat is bemutató 2017-es őszi turnét) is több ízben támogatta a Nemzeti Kulturális Alap. Részben a támogatás tényének is köszönhető, hogy már a lemezfelvétel és a keverés relációjában kicsit merészebben gondolkozzon a zenekar: magyar és amerikai hangtechnikai szakemberek dolgoztak együtt a Cosmos Calling végső formáján, és az a helyzet, hogy ez az első taktustól hallatszik is.

Az alig egy perces nyitány, az Evil Ways a kései 60as években nagyon népszerű keleti misztikával nyitja a lemezt -ennek a dalnak- vagy inkább intronak-  az az egyetlen baja, hogy túl rövid.

A Straight On Till Morning Light viszont a hippis-utazós bluesok legszebb hagyományait eleveníti fel, ami nem véletlen. A csapat dalszerzője, Gábor Andris a tavaly tavasszal elhunyt southern rock legenda emlékének, Gregg Allmannak dedikálta a dalt. A mellett, hogy Allmann személye és zenei munkássága egy óriási inspiráció a Andrisnak (erről egyébként nálunk is megjelent egy vendégposzt, amely ITT olvasható) , egy véletlen egybeesésnek köszönhetően Andris 2016 októberében az atlantai  Laid Black Festival színpadán láthatta az southern rock pápáját- és mint kiderült, ez volt az utolsó koncertje is. Így ez az élmény óhatatlanul is nagyon spirituálissá és személyessé vált.

A már decemberben megjelent második kiszivárgott dal a lemezről,a  Doppelganger pedig egy nagyon finoman Black Sabbathos nyitás után ugyanezt a vonalat folytatja. A High Ride-ot már említetttük, zseniális, magával ragadó dal. A Feel So Alive a lemez első olyan tétele, amely a dallamos vonalról kicsit átnyargal a keményebb riffek és a kántálós énekre, megmutatva a zenekar sokadik arcát-tegyük hozzá, hogy azért a nagyívű refrén Székely Marci utánozhatatlan orgánumával itt sem maradhatott ki. A Shout The Sky és a címadó Cosmos Calling inkább visszavesz a tempóból, de egyáltalán nem rossz értelemben- nekem ez a két dal a személyes kedvencem a lemezről. A Freedom Fightersnél aztán újra feltekerik a srácok a „BPM”-et és a „volumét”, hogy a Cold Light of Day zaklatott ritmusaival összezavarjon minket. Aztán újra megjelenik egy kicsit spirituálisabb téma, a The Alchemist lehetne az Alkimista Balladája is, ha ez a lemez magyar nyelvű lenne. Érdekes kulisszatitok a dallal kapcsolatban, hogy a szövegét a zenekar egy nagyon kedves amerikai barátja, Sam Presley III írta, aki a Rival Sons amerikai rajongói klubjának vezetője.

A záró Moon Pilot során igazán érezzük a kozmosz hívását-és a szám vége felé a Ozone Mama nevű rakétát is, ami eljuttat minket oda.

Fazekas Richi , a rockandchili #gasztrocker azt írta a Sorsfordító Korongok rovatunkban, hogy számára azért sorsfordító az Ozone Mama, mert visszaadta a hitét a magyar bandákkal kapcsolatban…és az a helyzet, hogy nincs ezzel egyedül.

Lemezbemutató koncert február 17.-én az A38-on. 

Kiss Ákos