Bár a Free sosem vált akkora világszenzációvá, mint a Led Zeppelin, amikor 1968-ban – közel fél évvel Jimmy Page bandájának megalakulása előtt – bemutatkoztak a közönségnek, határozottan feje tetejére állították a brit blues rock világát. Nem sokkal később, 1969. március 14-én Tons Of Sobs címmel megjelent debütáló albumuk.
A lemezt sokan a Free legbluesosabb albumaként emlegetik, ami cseppet sem meglepő, hiszen a két blues mániákus, Paul Rodgers énekes és Paul Kossoff gitáros mellett az akkor csupán 16 éves, ám eddigre már John Mayall zenekarát, a Bluesbreakers-t is megjárt Andy Fraser basszusgitáros erősítette a Free-t, Simon Kirke dobossal kiegészülve. Az album különösen Paul Kossoff lenyűgöző gitárjátéka miatt vált klasszikussá. Kossoff hét évvel a Tons Of Sobs megjelenése után, tragikusan fiatalon hunyt el, sajátos zenei világa pedig pont ezen az első albumon teljesedett ki. (A Tons of Sobs megjelenése után jelentős változáson esett át a Free dalszerzői koncepciója, ez pedig gátat szabott Kossoff alkotói szabadságának.)
A Free a megalakulását követően nem tétlenkedett, a Nag’s Head közösségi ház egyik szobájában kezdtek dalokat készíteni. Az Over The Green Hills lett az első szerzemény, melyet eredetileg egyben énekelt fel Rodgers, az albumra azonban két részre bontva került fel. A Walk In My Shadow és a Worry rockosabb tételek, mindkettő a csapat legszebb pillanatai közé tartozik.
Nem kellett sok időnek eltelnie ahhoz sem, hogy elkészüljön az első közös szerzemény. Ez lett a kísérteties, sötét hangulatú Moonshine, Kossoff és Rodgers remeklése. A dal szövege szerint Rodgers a saját sírkövére támaszkodva várja a hajnalt; egyértelműen ez a legendás énekes valaha írt leghátborzongatóbb lírai alkotása. Andy Faser basszusgitáros is kivette a részét a kreatív folyamatokból, az I’m a Mover egy szabályos blues alapra épülő dal, amelyet Kossoff zokogást sejtető vibrátói tesznek igazán különlegessé.
Albert King legendás dala, a The Hunter egyik kiváló feldolgozása is felkerült a lemezre, csakúgy, mint St. Louis Jimmy Oden szerzeménye, a Going Down Slow. A Sweet Tooth az egyik leginkább rádióbarát dal a lemezen, ezt Steve Miller zongorajátéka színesíti. A Wild Indian Women-t a rocksajtó a lemez leggyengébb dalaként szokta emlegetni, nekem mégis az egyik kedvencem. A gitárhangzás ezúttal is emberfeletti, ráadásul igencsak dallamos ének társul hozzá, a fülben rögtön megragadó refrénnel. Egy évvel később Alexis Korner Both Sides című élő albumán feldolgozta a számot Wild Injun Women címen.
E fantasztikus lemezt egy csapatnyi pályakezdő játszotta fel, a belőle sugárzó tehetség és érzelem viszont egyértelművé teszi, hogy mesterműről van szó. 50 év után is friss és izgalmas, ezért bátran odatehetjük a polcunkon a Led Zeppelin, a Deep Purple, a Cream és a Black Sabbath albumai mellé. Véleményem szerint az említett nagy bandák közül a Free nevéhez köthető a legjobb debütálás.
