A 2010-ben alakult gödöllői Asphalt Horsemen bevallottan a Lynyrd Skynyrdet tartja egyik legnagyobb hatásának (de biográfiájukban egy másik nagy influence-t, a modern southern apostolait, a Black Stone Cherryt sem felejtették el megemlíteni).
Bár ez a fajta délvidéki muzsika nem „őshonos” mifelénk, azért a kis számú, ám lelkes és vájtfülű közönség megtalálta magának a vérbeli amerikai hangzással operáló bandát.
A banda autentikusságát a szakma is elismerte egy 2017-es Fonogram-díjjal − ennek egyébként annyira megörültünk, hogy egy rapid blogposztot is összedobtunk róla AKKOR.
Az említett autentikusság vezérfonal volt a „lóemberek” korábban megjelent két lemezének esetében (Asphalt Horsemen 2015. , Brotherhood 2016.) nem csak zenei téren, de nyelvhasználat szempontjából is: a dalok ugyanis eddig mindig angolul szólaltak meg, ami igen sokat hozzátett az „igazi amerika” életérzéshez a „gödöllői Skynyrd” esetében.
A most megjelenő új anyag, a „Halld, amit mondok!” már a GrundRecords gondozásában jött ki: ez minden bizonnyal egy szintlépés a zenekar életében, hiszen eddig nem élvezték a kiadói háttér előnyeit- úgyhogy ezúton is gratulálunk a csapatnak ehhez.
A nagy kérdés azonban az, hogy a zenekar a kiadó kérésére, vagy saját magától döntött-e úgy, hogy ezúttal magyarul írja meg a dalszövegeket a régi és új számokhoz.
Nem kívánok arról hosszan értekezni, hogy az angol a rockzene „anyanyelve”− természetesen számos remek hazai banda van, akik magyarul szólalnak meg kiválóan. Sőt például a Tankcsapda esetében épp az angolra fordítás sült el kevésbé sikeresen.
Az Asphalt Horsemen muzsikáját azonban annyira áthatja az amerikai „belterjesség” és feeling, hogy ebben a műfajban nagyon erősen megkérdőjelezhető a magyar nyelv használata. Sajnos azt kell mondanom, hogy a csapatnak nem tett jót a nyelvváltás: és ezzel el is értünk a lemez egyetlen, de kirívóan kritikus pontjához.
Az anyagon 9 tétel szerepel: 4 korábbi dal kapott új, magyar szövegezést, illetve 5 új dal íródott a lemezre, amely szűk 40 perc játékidőt jelent.
A zeneiségről szinte nincs is mit beszélni: remekül megírt és hangszerelt nótákról van szó, a southern rock legszebb hagyományait elevenítik fel. Külön ki kell emelni a hangzást, amely jó értelemben véve nyers. Hallatszik, hogy itt gitár van, meg dob, meg basszus: nincsenek tolakodóan simára kevert , editált hangzások, vagy modernizációs törekvések. Itt az ember első hallásra tisztába kerül azzal, hogy ebben a zenekarban emberek játszanak hangszereken. A megszólalás életszerű és életszagú, úgy, ahogy a csapattól eddig megszokhattuk.
A korábbi angol nyelvű dalok „műfordítása” esetében és az új, már magyarul íródott daloknál viszont nem működik a prozódia. Mivel az angolban sok két szótagból álló kifejezés van, egészen más a lüktetés, a ritmus. A magyarban ugyanez nem kivitelezhető, ezért most sokszor egyszerűbbnek, esetlenebbnek is tűnnek a dalszövegek, sajnos ilyen szűk szótagtartományban nem lehet nagyívű grammatikai megfejtésekkel operálni.
Hogy a zenekar ezt irányváltásnak szánta, vagy inkább egyfajta kiruccanásnak, azt nem lehet egyelőre tudni, de reménykedem benne, hogy inkább az utóbbiról van szó.
Persze a lemez fogadtatása sok mindent befolyásolhat: ha a rock-kocsmák és motoros-találkozók közönsége pozitívan fogadja a váltást, akkor elképzelhető, hogy az Asphalt Horsemen a hazai közönség kiszolgálásának ürügyén ezen az irányvonalon marad.
Az én magánvéleményem mégis az, hogy a southern rock legeredetibb itthoni képviselői térjenek vissza a "kaptafához", de kíváncsian várom kommentben a ti véleményeteket is. Aki pedig szeretné meghallgatni a lemezt, az meg is nyerheti tőlünk, nyereményjátékunk ITT található.
