’Benned szól a dal – 25 év az Omegában’ című műsorát hozta el a szentesi Református Nagytemplomba Szekeres Tamás gitáros, aki a szentesi Kiss Bálint Református Általános Iskola tanári kórusával kiegészülve az Omega zenekar legismertebb slágerei mellett szólódalával és egy komolyzenei klasszikussal is megörvendeztette a szentesi közönséget. A koncertet követően nyílt alkalmam beszélgetni az előadóművésszel, nemcsak az Omegáról.

– Szentes mondhatni egy mérföldkő a pályafutásában, milyen emléket ébreszt önben városunk?

– Szentesen adtam az első szólókoncertemet a saját zenekarommal, és mindmáig meghatározó élmény, hogy szólistaként a nevemet olvashattam egy plakáton. Az, hogy itt kezdődött a pályám, nagyon izgalmas lépés volt az életemben, melyet 12 intenzív év követett leginkább külföldön, és hát oda futott ki ez a produkció, hogy ma már 14 szólólemezzel rendelkezem. 

– … és nem mehetek el szó nélkül a mellett sem, hogy a Szekeres Tamás Projecttel nem kisebb nevek előtt léptek fel, mint a Deep Purple, vagy Alice Cooper. Most viszont – hogy ehhez az estéhez is hűek legyünk – arról kérdezném, hogy mit jelentett az a pillanat az ön számára, amikor ’93-ban az Omega tagja lett.

– Mindenek előtt hatalmas meglepetést, mert egyáltalán nem számítottam rá. Gyerekkoromtól fogva Omega rajongó vagyok. Amikor 14 évesen gitározni kezdtem – előtte egyébként zongoráztam – és tinédzserként csak álmodoztam róla, hogy egyszer majd Elefánt (Molnár György) mellett gitározhatok a színpadon. És ha lehet így fogalmazni, én mindenkinek azt kívánom, hogy így teljesüljön a gyerekkori álma.

– Mennyiben formáltak az Omegában eltöltött évek a gitárjátékán, technikáján, stílusán?

– Nem szoktam interjúkban így reflektálni, de ez egy nagyon jó kérdés. Épp a minap gondolkodtam, amikor a koncertre készülődtem, hogy tulajdonképpen a szólórepertoárom a teljes Omega-anyaggal bővült. Természetesen rengeteg más csodálatos emberi és zenei dolog mellett ezt is kaptam az Omegától.

Talán erre sokan nem is gondolnának, de az Omega – ha bujtatottan is – de instrumentális zenekar, hiszen ha csak belegondolunk: ’Gammapolisz’, ’Nyári éjek asszonya’ stb, stb… igen hosszú zenekari szakaszokkal rendelkeznek, amiben én különösen otthonosnak éreztem és érzem magam. Rengeteget tanultam ezalatt az időszak alatt nem csak technikai értelemben, hanem rutin szempontjából is. Tulajdonképpen folyamatosan hatalmas számú közönség előtt játszhattam sportcsarnokokban, hatalmas szabadtéri fesztiválokon, és ez olyan szegmense a zenész pályának, amit egyszerűen nem lehet gyakorolni, nem lehet megvásárolni, ezt át kell élni, és nekem ez megadatott, amiért örökké hálás leszek.

– Azt gondolom, hogy kivételes pályafutás az öné, melyben valóságos világsztárokkal is alkalma nyílt megosztani a színpadot, gondolok itt akár Tony MacAlpine-ra, Ken Tamplinre, vagy Ian Parry-re. Hogyan emlékszik vissza ezekre az időszakokra?

– Kivétel nélkül, egytől egyig mondhatom, hogy csodás élmények. Ken Tamplinnel átszeltük az Egyesült Államokat, Washington-ból indulva eljutottunk egészen a nyugati partra, Sacramento-ba, ezalatt számos koncertet adtunk, melyek között alkalmunk nyílt templomokban is megmutatni magunkat. Aztán ott van Mike Terrana (Yngwie Malmsteen), aki szerintem a világ egyik legcsodálatosabb dobosa, vagy Barend Courbois, a holland basszusgitár-gigász, akikkel szintén együtt zenélhettem. De, ahogy említetted, Tony MacAlpine is, akivel közös Európai turnén vettünk részt. Ő is egy nagyon barátságos, jódumás ember. Álomszerű időszakok voltak ezek a pályafutásomban.

– Muszáj egy kicsit „szakmáznom” is, rengeteg gitárral láthattuk színpadon, szépszámú gyűjteménye van. Ám felmerült bennem a kérdés, hogy van olyan hangszer, amely különösen közel áll a szívéhez?

– Nem nagyon mernék kiemelni egy hangszert sem, ez kicsit olyan, mintha azt kérdeznéd, hogy ki a kedvenc tanítványom (nevet). De ha már „nyakamon a kés” akkor talán a Charvel San Dimas gitáromat említeném, amit a legszívesebben használtam az évek alatt. Talán azért a legkedvesebb, mert a Tony MacAlpine turnén is ezen játszottam, de a ’Guitar Hits (Guitar Hardware I.)’ valamint a The Loner (Guitar Hardware II.) lemezeken is ez volt főszerepben, ám tényleg csak icipicit emelkedik ki a mezőnyből.

Azt vettem észre egyébként, hogy nálam inkább korszakok vannak gitárok terén. Tudni kell, hogy a mi gyűjteményünk nagy részét az tette ki, hogy hangszergyártó cégekkel dolgoztunk, így megtapasztalhattam, hogy mennyi jó gitár is van, hiszen voltak olyan időszakok, amikor kötelező volt számomra egy-egy adott hangszeren játszani. Hálás vagyok ezekért az időkért. Ma már nem dolgozom hangszercégeknek idő hiányában, így azt a hangszert veszem kézbe, ami éppen eszembe jut.

– Ha már a tanítványokat említette, pont idevág a következő kérdésem, mégpedig hogy köztudott, hogy fontosnak tartja a jövő gitáros-generációjának nevelését. Van olyan örökérvényű dolog, amit próbál átadni a fiataloknak?

– Talán Szendrey-Karper László szavait idézném, akinél én annak idején diplomáztam. Ő azt mondta, hogy – aki minden nap négy órát gyakorol, azt az isten sem menti meg attól, hogy megtanuljon gitározni. Én magam is ezt az elvet követem és igyekszem napi 4 órát gyakorolni: 2 órát klasszikus gitáron, 2 órát elektromos gitáron. Ma is már 2 óránál járok, hazaúton még jöhet újabb kettő…

– … tehát egy sikeres koncertet követően sem maradhat el a gyakorlás?

– Természetes, hogy nem. De hát én ilyen vagyok: Ha a srácok leülnek kávézni, én akkor is gitározok, étteremben, bankban is képes vagyok elővenni a hangszert miközben várakozok.

Én vallom azt, hogy minden a gyakorláson és a szorgalmon múlik. Általában a tehetséget egy kalap alá vonják ezekkel, de azt gondolom, hogy a tehetség több összetevős dolog, amihez kiváló érzékek szükségesek, amelyeknek egyik legkiemelkedőbb velejárója a szorgalom.

Az interjú a szentesi Hangversenyközpont rendezvényén készült 2023 szeptemberében. Interjú és fotók: Sebők Tamás