A Los Angeles-i Sweetwater volt az első rockzenekar, amely az 1969-es Woodstocki Fesztivál színpadára lépett szórakoztatni a közönséget (előttük Richie Havens folk énekes-gitáros triója adott koncertet). A Sweetwater hasonló tőről fakadó pszichedelikus rockot játszott, mint a Jefferson Airplane, de több lényeges különbség is akadt a két formáció között. Egyrészt Nancy Nevins gyönyörű hangja bájosabb és gyengédebb a szintén kiváló Grace Slickénél , másrészt a csapat rendhagyó módon alig használt gitárt, viszont a fuvola és a cselló központi szerepet töltött be náluk. A határozott, erős egyéniségű énekesnővel készült interjúmat a fesztivál 50. évfordulója alkalmából osztjuk meg veletek.

Bár manapság is készülnek minőségi pszichedelikus és progresszív lemezek, amelyek retro jellegűek, nem sok olyan születik, amely teljes mértékben hitelesen közvetítené a 60-as évek végének és a 70-es évek elejének érzésvilágát. Olyan meg pláne kevés akad, amelyen nem az elcsépelt megoldások variálódnak, hanem egyedi élményt kapunk tőle, még ha a hatások nyilvánvalóak is. Egy 29 éves hölgy úgy vélte, itt az ideje megmutatni, mit tud, és idén előállt egy különleges albummal, amely nem csupán komplex, kísérletező és klisékerülő, de végig kifejezetten érzéki is.

A rockzene halottjainak panteonjában „különterem” jár az úgynevezett 27-es klub tagjainak, vagyis azoknak a bálványozott sztároknak, akik ennyi idős korukban távoztak az élők sorából. A legtöbb rockrajongó valószínűleg fel tudja sorolni a leghíresebbeket: Jimi Hendrix, Janis Joplin, Jim Morrison, Brian Jones, Kurt Cobain… Egyesek azzal is tisztában vannak, hogy a blues műfaj legendás alakja, Robert Johnson szintén csupán 27 évig élt. Most viszont olyan zenészeket veszünk sorra, akik bár világhírű zenekarokban játszottak és 27 évesen hunytak el, mégsem kerültek be a köztudatba a nevezetes klub tagjaiként.

A Louie Louie című dal a Kingsmen nevű garázs beat banda 1963-as verziójában vált világhírűvé, és nem csupán a tinédzserek lemezjátszóin szólt naphosszat, de az FBI irodáiban is, ahol az ügynökök azt próbálták megfejteni, mit is énekel a Kingsmen Jack Ely-je, és vajon veszélyes-e a dal mondanivalója az ifjúság lelki és szellemi fejlődése szempontjából.

Nemsokára a hazai mozik is bemutatják Quentin Tarantino legújabb filmjét, a Volt egyszer egy… Hollywoodot, amely nem csupán akkor játszódik, amikor Charles Manson és szektája meggyilkolta Roman Polanski feleségét, Sharon Tate-et, valamint pár, a villájukban tartózkodó barátjukat, de Manson és követői is feltűnnek benne. A börtönviselt tolvajból és striciből lett agymosó guru több rocksztárral is jó viszonyt ápolt: gyakran járt össze a The Mamas & The Papas tagjaival, Dennis Wilson (a Beach Boys dobos-énekese) pedig egy ideig az elkötelezett hívei közé tartozott. Az viszont nem igazán közismert tény, hogy Neil Young szintén lelkesedett érte, sőt egyedül ő volt az, aki később is felvállalta, hogy rokonszenvezett vele.

Seka (ez természetesen művésznév) az 1970-es évek vége felé kezdte felnőtt filmes pályafutását, és hamar a műfaj egyik ünnepelt amerikai sztárjává vált. Sokszor forgatott a péniszmérete miatt legendás John Holmesszal, akiről a Boogie Nights című, nálunk is népszerű film Mark Wahlberg által játszott főszereplőjét mintázták. Ebben az időben nem ártott, ha a pornómunkások színészi tehetséggel is rendelkeztek, ugyanis a kettyintős filmek között több viszonylag nagy költségvetésű is akadt, az „akció” pedig néha a játékidő felét sem tette ki, úgyhogy jóval több dialógust kellett megtanulni, mint pozitúrát. Seka ebben a közegben vívta ki magának a celeb státuszt, valamint elkötelezett rockrajongóként a legmenőbb koncertek díszvendége lett. Arról, hogy milyen kalandokba bocsátkozott a rockszakma krémjével, szemérmesen hallgat, viszont néhány rockzenei anekdotája még így is figyelemre méltó. Az alábbi sztorikat Inside Seka című memoárjából túrtuk elő.

FIGYELEM! Egyes illusztrációk meztelenséget ábrázolnak, emiatt csak 18 éven felüli és ilyesmire nem érzékeny olvasóink kattintsanak a „TOVÁBB” linkre. 

A dobos az ember legjobb barátja, az énekesekkel meg mindig baj van. Na jó, tegyük félre az idétlen zenészvicceket! A dobos egy zenekarban általában mindig az "arctalan háttérember", az énekes pedig mindig a produkció arca, vagy zenei szakzsargonnal élve: frontember. A két tevékenység alapvetően más típusú személyiséget, skilleket igényel. Viszonylag ritka, hogy egy dobos énekesi, frontemberi szerepben próbálja ki magát. A rocktörténelemben mégis akad néhány olyan "ultimate" ember, aki mindkét szerepben helytállt, sőt végül a dob mögül végrévényesen kilépve a mikrofon mögött ragadt.

fotó: Budapest Park - Lengyel Balázs

Várjatok! Egy pillanat!...Bakancslista... bakancslista... áhh megvan... azt mondja hogy... Iggy Pop – PIPA! Bizonyára mindenkinek szerepel olyan rock ikon a listáján, akit egyszer az életben szeretne látni élőben koncertezni. Nos a Budapest Park és a New Beat szervezésének köszönhetően július 24-én, szerdán ismét Magyarországon köszönthettük a punk keresztapját, Iggy Pop-ot, én pedig kaptam az alkalmon, hogy egy újabb nevet pipáljak ki hőseim listájáról.

Az Egyesült Államokban a héten került a mozikba Quentin Tarantino legújabb filmje, a Volt egyszer egy Hollywood (Once Upon a Time in ... Hollywood). A bő két és fél órás alkotásban szép számmal szerepelnek a 60-as évek második felének legmenőbb slágerei is.

Nemcsak mi az Old Time ’Kultikus albumok’ rovatában, hanem maga az AC/DC is nagy durranással készült a pályafutása mérföldkövének számító album, a Highway To Hell megjelenésének 40. évfordulója kapcsán. Az ausztrál ikonok karrierjének 7. nagylemeze valósággal kinyitotta a világ kapuját számukra, csak az Egyesült Államokban több mint 7 millió példányban értékesítették. De miért is hozott ekkora sikert a Highway To Hell?