Seka (ez természetesen művésznév) az 1970-es évek vége felé kezdte felnőtt filmes pályafutását, és hamar a műfaj egyik ünnepelt amerikai sztárjává vált. Sokszor forgatott a péniszmérete miatt legendás John Holmesszal, akiről a Boogie Nights című, nálunk is népszerű film Mark Wahlberg által játszott főszereplőjét mintázták. Ebben az időben nem ártott, ha a pornómunkások színészi tehetséggel is rendelkeztek, ugyanis a kettyintős filmek között több viszonylag nagy költségvetésű is akadt, az „akció” pedig néha a játékidő felét sem tette ki, úgyhogy jóval több dialógust kellett megtanulni, mint pozitúrát. Seka ebben a közegben vívta ki magának a celeb státuszt, valamint elkötelezett rockrajongóként a legmenőbb koncertek díszvendége lett. Arról, hogy milyen kalandokba bocsátkozott a rockszakma krémjével, szemérmesen hallgat, viszont néhány rockzenei anekdotája még így is figyelemre méltó. Az alábbi sztorikat Inside Seka című memoárjából túrtuk elő.
FIGYELEM! Egyes illusztrációk meztelenséget ábrázolnak, emiatt csak 18 éven felüli és ilyesmire nem érzékeny olvasóink kattintsanak a „TOVÁBB” linkre.
Hendrix fotósa és némi prog rock
Ron Raffaelli futtatott be, ő számított a 70-es évek második felében az egyik legjelentősebb fotósnak az erotika világában. Azzal alapozta meg a hírnevét, hogy ő volt Jimi Hendrix kedvenc fotográfusa, aki mindenhová elkísérte, ugyanis Jimi rengeteget foglalkozott a saját imidzsével, és nem akart sehová sem fotós nélkül menni, nehogy egyetlen klassz rocksztári pózolása vagy vele kapcsolatos érdekesebb történés is megörökítetlenül maradjon. Jimi halálát követően Ron egy csomó albumborítót készített, és rendszeresen nyíltak kiállítások a felvételeiből a legnépszerűbb amerikai galériákban. Ron igazi entellektüel volt, és hamar összebarátkoztunk, főleg mivel ugyanazokat a zenéket hallgattuk: Pink Floydot, Jethro Tullt, Emerson, Lake & Palmert, Genesist, és persze Rolling Stonest. Később a menedzseremmé lépett elő, de idővel egyre jobban eluralkodott rajta a birtoklási vágy (nem szexuális értelemben, Ron ugyanis meleg volt), meg persze a kokainfüggősége, ezért aztán kirúgtam.
Steven Tyler, az első számú rajongó
A filmsztárok rettentő beképzeltek és modortalanok, legalábbis akikkel eddig összehozott a sors, azok voltak. A rocksztárokkal sosem akadt ilyen problémám: imádnak, ahogy én is őket. Steven Tylerrel akkor ismerkedtem meg, amikor egy szaxofonos barátom, aki néha beugrott fújni az Aerosmith-nek, bemutatott neki egy chicagói koncertjük után. Steven energikus, lelkes és vicces figura, teljesen levett a lábamról. Mint kiderült, a zenekara legfőbb szórakozását a turnék hosszú buszútjai során a pornónézés jelenti, és igencsak meglepődtem, amikor Steven megmutatta a kollekcióját a jármű belsejében: majdnem minden filmem megvolt neki videokazettán. Tehát az egyik legnagyobb rajongómért rajongok!
Ronnie Wood, a szégyenlős
Amikor elérkezett a nagy nap, amelyen végre találkozhattam egyik kedvenc zenekarom, a Rolling Stones tagjaival, egészen zavarba jöttem, pedig senki sem gondolná rólam a filmjeim láttán, hogy képes vagyok ilyesmit érezni. A backstage-ben ácsorogtam az ismerősömre várva, hogy majd odavezet hozzájuk, és bemutat nekik. Ehelyett egy elegáns hölgy jött oda hozzám, és azt mondta, ő Ronnie Wood felesége: Ronnie óriási rajongóm, rengeteget beszél rólam, és szeretne megismerni, de nem mer megszólítani, inkább őt küldte, hogy tudakolja meg, hajlandó vagyok-e időt szakítani rá. Alig jutottam szóhoz a megdöbbenéstől, de persze igent mondtam, és a neje bemutatott Ronnie-nak, aki vörösre pirult, amikor puszit adtam neki. Mick hűvös és tartózkodó ember, a fellépései előtt főleg a táncmozdulatait gyakorolja, és nem szereti, ha zavarják. Keith viszont igazi komédiás csibész, nem lehet nem hahotázni, miközben a történeteit meséli. Több mint 30 éve járok Rolling Stones koncertekre, és eszem ágában sincs felhagyni ezzel a hobbival.
A szájharmonika mestere
Még akkor sem hagytam abba a koncertekre járást, amikor annyira padlón voltam a drogoktól, hogy szinte felkelni sem bírtam reggelenként. Gyakran lógtam blues zenészekkel, például Buddy Miles-szal, Sugar Blue-val és Big Time Sarah-val. Ők nem csak fantasztikus előadók, hanem roppant barátságos, közvetlen emberek is egyben. Az egyik chicagói Stones-koncerten a sok közül, amin tiszteltemet tettem, Sugar Blue és a csapata volt az előzenekar. Sugar az egyik legjobb szájharmonikás a Föld bolygón, ő játszotta a herflis részt a Stones Miss You című dalában. Nagyon izgult a fellépés előtt, de amint színpadra került, mintha kicserélték volna: lazán nyomta le a műsort. Egyszóval igazi profi.
Nem a zene a fontos, hanem a haj?
A 80-as évek rockja legalább annyira szólt a jól belőtt hajakról, mint magáról a zenéről, sőt néha úgy tűnt, a haj sokkal fontosabb a zenénél. A Bon Jovi és a Mötley Crüe lemezeit különösen szerettem ekkoriban, és a srácok gyakran jöttek el hozzám a fodrászaikkal együtt, ha Chicagóban léptek fel, mert nálam sokkal nyugodtabb körülmények között tudták megcsináltatni a frizuráikat, mint a hotelben, ahol minden ablak és ajtó mögött lesifotósok vártak rájuk.
Szerencsés megmenekülés
1990. augusztus 27-én vettem rész életem egyik legjobb koncertjén: a kedvenc blues gitárosom, Stevie Ray Vaughan lépett fel a wisconsini Alpine Valley Music Theater-ben. Nem csak Stevie gitárjátékát imádtam, hanem a szólózás közbeni átszellemült tekintetét is, ami valósággal megbabonázott, valahányszor láttam a tévében. A koncert frenetikusan sikerült, minden egyes hang, amit előcsalt a hangszeréből, felért egy orgazmussal. Bemutattak neki utána, de csak rövid ideig beszélgettünk, mert nagyon fáradt volt, ezért aztán hamar visszavonult az öltözőjébe. Eric Clapton, Buddy Guy és Robert Cray is ott lézengett a backstage-ben, de engem csak Stevie érdekelt, a bálványom. Egyszer csak ismét előkerült, és megkérdezte, nincs-e kedvem vele tartani: helikopterrel hagyják el a koncert helyszínét. Sosem kedveltem ezeket a masinákat, úgyhogy nemet mondtam, bár rögtön megbántam. Csak másnap reggel értesültem róla, hogy Stevie helikoptere lezuhant, és ő meg a többi utas odaveszett. Máig beleborzongok, ha arra gondolok, milyen kevesen múlt, hogy én is ott üljek akkor mellette… és abba is, hogy miket irkáltak volna össze a szennylapok szegényről, ha megtudják, hogy velem együtt zuhant le.
