Akárki akármit mond, a ’90-es évek elején új utakat kereső rockzenei miliő jelentette a műfaj legutóbbi – vagy talán utolsó – aranykorát. Ebben az időszakban a seattle-i hang határozta meg a világot, de e mellett számos kiváló zenekar bukkant fel a semmiből. És bár a napfényes Kaliforniában székelő, egy-két év alatt földbe álló glam rockerekről ekkor már nem sok szó esett akkoriban, azért a rockandroll fellegvára kitermelte a maga sajátos szörf, skate és szex jegyében fogant garázsrockját, érdekes reakciót adva ezzel a depresszív grunge-ra. A megoldás neve: Ugly Kid Joe.

A zenekar két főkolomposa, Whitfield Crane (ének) és Klaus Eichstadt (gitár) gyermekkori barátok, tinédzserkorba lépve a zene felé fordul az érdeklődésük, és ennek természetes velejárójaként zenekart alapítanak néhány környékbeli sráccal.

A kezdeti időkben Pretty Boy Floyd néven prosperáló garázszenekar legnagyobb hatásaként a Black Sabbath-ot jelöli meg, és jóval metálosabb muzsikát prezentál annál, mint amit később megismerhettünk tőlük – de ne rohanjunk ennyire előre.

A természetes kiválasztódási folyamat – zenei szakszóval tagcserék – lezajlása után megszületik a stabil felállás, Whitfield és Klaus mellett Dave Fortman (gitár), Cordell Crockett (basszus) és Shannon Larkin (dob) alkotja a bandát és beindul a „kémia”, vagyis a zenekar elkezd saját nótákat írni, önálló hangot megtalálni, és hasonlók. Ja, és nem mellékesen, nevüket ekkor változtatják  Ugly Kid Joe-ra.

1990-net írunk ekkor, nem egészen egy évvel később, 1991-ben már meg is jelenik a zenekar első kiadványa, egy hat számos EP, As Ugly As They Wanna Be címmel.

Ez gyakorlatilag az első lemez demója, olyan későbbi sikerszámok szerepelnek rajta, az  Everything About You, vagy a szarkasztikus humort a metállal keverő Madman. A siker nem marad el, a fent említtett Everything About You – egyébként a mai napig a zenekar legismertebb slágere – a leginkább „bejövős No. 1.”, és ez szépen meg is indítja a RondaKölyökDzsó szekerét. Olyannyira, hogy nyitózenekarként szerepelnek Ozzy Osbourne előtt és komoly lemezszerződést is kapnak. 1992-re megjelenik az első igazi lemez, az America’s Least Wanted, rajta a már  unalomig ismételt  Everyhing About You.  A szám (és a lemez) ismét tarol, ezúttal nagyobb körben, a Billboard lista negyedik helyén landol, és jó ideig ott is marad.

Hozzáteszem, generációm egyik legjobb rocklemezéről beszélünk, az üresjáratok nélküli abszolút tuti beütős cucc ez, abból a fajtából, ami a legjobb pillanatot, a kezdeti lelkesedést, a kiadói nyomás nélkülözését, a fiatalos rockandroll lendületet tükrözi. Az már csak hab a tortán, hogy olyan nevek működtek közre ezen az albumon vokalistaként, mint maga a nagy Rob Halford, vagy a Jane’s Addiction ütős Stephen Perkins. A lemez vitán felül szempillantás alatt repítette a csúcsra a bandát. A folyamatos turnézás közepette 1993-ban egy újabb, az első lemezről kimásolt nóta, a Cat’s in the Cradle című ballada lágyította tovább a zenekar iránt érdeklődők szívét – szintén óriási sikerrel.

Az év vége felé a Busy Bee laza funkyjával próbáltak szerencsét a srácok, de ez a nóta már korántsem volt annyira sikeres, a listákon alig a negyvenedik helyig jutott. Nem is beszélve a metálosabb hangvételű kislemezekről, mint például a Goddamn Devil, amelyek már csak az igazi törzsrajongók (pl. én) kísértek figyelemmel.

1994-re nyilvánvalóvá vált, hogy a #sohavégetnemérős koncertezés, és rádiós kislemezek kiadása nem elég, új lemez kell. 1995 elejére elkészült és megjelent a következő anyag, a Menace to Sobriety, amely jóval kevesebb funk-ot, viszont sokkal több metálosabb elemet vonultatott fel, mint a szemtelenül jól sikerült elődje, és sajnálatos módon ezzel a meglehetősen sötét hangulattal a rajongók nem tudtak mit kezdeni. Szubjektív véleményem egyébként, hogy ez szintén egy óriási lemez, de ez a rocktörténelmet már nem fogja átírni. A lemez két balladája, a Cloudy Skies és a Milkman’s Son is gyengén szerepelt a slágerlistákon, és a hatalmas kiadó és menedzsment, amely eddig a zenekar sikerein dolgozott, elkezdte elengedni a srácok kezét. Az Ugly Kid Joe kétségbeesésében egy újabb jó lemezt akart összehozni, rohammunkában készült el és jelent meg 1996-ban a Motel California. Ez az anyag viszont már tényleg nem a legjobban sikerült alkotás. Említésre méltó kislemezsiker nem is szerepel rajta – ami nyilván annak is köszönhető, hogy eddigre a csapat belső egysége felbomlott, és főként dobos poszton sokat cserélődtek az emberek – és a vége felé már az sem segített, hogy az eredeti ütős visszatért a kötelékbe.

1997-ben a zenekar bejelenti feloszlását. Shannon Larkin a Godsmack ütőseként folytatja pályáját, Whitfield Crane a Life of Agony egyik side projektjében énekel egy ideig, a többi tag is szólóban vagy más projektekben próbál érvényesülni.

Mivel egyikőjük sem ér el átütő sikert, ezért hamarosan felvetődik a reunion gondolata.

2005-ben megjelenik az „atomlaza” Bicycle Wheels című szám és klip, a rajongók fellélegezhetnek – de csak rövid ideig. Néhány klubkoncert és némi internet aktivitás után a zenekar újra jegeli magát bizonytalan időre.

2010-ben viszont jön az igazi nagy összeborulás, amikor a zenekar bejelenti, hogy gyorsan nekikezdtek új albumuk munkálatainak. Kissé hosszú vajúdás után idén júniusban meg is jelent az új anyag, a Devil’s Paradise. Ezt a lemezt pedig lehetne elemezni, hogy jó-e vagy sem, olyan-e mint régen, vagy sem, de inkább örüljünk, hogy egy kiváló zenekar visszatért a pályára, és egy tisztességes régivonalas funk rock lemezzel örvendeztetett meg minden rockrajongót. Sajnos ez a lemez sem könyvelhetett el nagy sikert, így jött megint egy pár év „gap”. …

Majd eljött a 2015, és a csapat szinte észrevétlenül újra visszatért, egy Uglier Than They Used Ta Be című anyaggal.....

.....és most 2017-ben pedig megjelent a Stairway To Hell.

A nagy kérdés, hogy egy rövid, tömör és velős ( 9 dal, 33 perc) lemezzel mit is akar egy ’90-es években szebb napokat látott rockzenekar a 2010-es évtized végén?

Főleg úgy, hogy a lemezen megjelennek újraértelmezések, például a már említett nem túl sikeres Devil’s Paradise kislemez újrafelvett változata a nyitány, de szerepel rajta a Cats In The Cradle akusztikus verziója is.

Szkeptikusként azt mondanám, hogy semmit, öreg rockerek visszatérő hobbizenekara, különösebb visszhang nélkül.

Rajongóként viszont imádom, hogy ez történik: egyrészt, mert számomra (és generációm többi tagja számára is) ez egy remek retro buli lemez (a 2015-ös anyaggal együtt, egyébként), hiszen az UKJ csak simán azt hozza, amit megszokhattunk tőle, néha dögös metál, néha laza funky, néha ballada, néha szarkaztikusan vicces szövegek, néha lelki mélységek. Whitfield hangja pedig a korai években is egy nagyon sokszínű és karakteres hang volt, de a borhoz hasonlóan ő érett meg a legjobban a zenekarból, hangja mélyebb, testesebb lett az évek múlásával, és ez kifejezetten jól áll neki és a zenekar egészének. ( viszont hiányzik a  rőzséje, de ez ebben a korban már elmegy, lévén a rajongók nagy részének is kihullott már a haja).

Összefoglalva: bármennyire is meglepő, 2017-ben igenis van az a réteg, akinél releváns egy Ugly Kid Joe lemez.(főleg, hogy amúgy egy teljesen dögös, jó dalokat tartalmazó anyagról beszélünk).  A srácoknak csak így tovább, a magyar koncertszervezőknek pedig ajánlanék egy olyan zenekart, akinek a hallgatói felnőttek, tehát fizetőképes keresleteket jelentenek, a gázsi pedig vélhetően lecsökkent a ’90-es évek hype lufijának kipukkanása után, így minden összeállt egy (az első) hazai Ugly Kid Joe koncerthez.

Update: cikkünk megjelenése után nem sokkal a CONCERTO Music bejelentette az első hazai Ugly Kid Joe koncertet. Az eseményről bővebben ITT.