1978 májusában járunk. Az AC/DC nevű ausztrál rockzenekar a világhírnév küszöbén áll. Az egy évvel korábban megjelent, Let There Be Rock című lemezük egyenesen az Egyesült Államok eladási listáinak élére repítette a csapatot, a soron következő Powerage-dzsel pedig Bon Scotték készen álltak a világ meghódítására is. Bár az anyag nem teljesítette a vele kapcsolatos elvárásokat, számos rajongó – köztük én is – az egyik legjobb AC/DC albumként tekintenek rá.
A lemez készítését megelőzően a zenekar felállásában változások történtek: Mark Evansot Cliff Williams váltotta a basszusgitárosi poszton, bár Evans a későbbi interjúiban rámutatott, hogy néhány dalban még ezt követően is az ő játékát hallhatjuk. A Powerage az utolsó a zenekar klasszikus felállással született albumai közül, amely még Harry Vanda és a Young fivérek legidősebb tagja, George Young kettősének produceri munkájával készült.
Ma egy kicsit nehéz elképzelni, hogy lemezbemutató turné közben tényleg el lehet készíteni egy új stúdiólemezt. Pedig akik tisztában vannak a zenekar történetével, azok tudják, hogy 1978-ban két kiadvánnyal is jelentkeztek az ausztrál fenegyerekek: az áprilisban rögzített, majd év végén megjelent If You Want Blood You've Got It című, Skóciában rögzített koncertalbummal, majd a Powerage sorlemezzel.
A Powerage egyedisége egyben a „veszte” is lett. A lemez a megjelenését követően két táborra szakította a zenekar rajongóit, de még a kritikusokat is. A gyökerekhez visszatérő, blues-os hangulatot nem csak a rajongók egy része nem tudta befogadni, de a zenekar dobosa, Phil Rudd sem, aki rendesen megküzdött az új feladattal. Mérsékelt sikerrel hajtotta végre, amivel megbízták, ugyanis ha alaposabban „fülügyre vesszük” a lemezt, a sok egyforma tempó finoman szólva is egysíkúvá teszi az egyébként kiváló dalokat.
Persze nem szűkölködik klasszikusokban a Powerage sem, gondoljunk csak a lemezt nyitó őserőre, a Rock ’N’ Roll Damnation-re, a hasonlóan erőteljes Up To My Neck In You-ra, vagy a lemez esszenciáját magában hordozó Sin City-re, esetleg a merőben új színeket nyújtó, de egyben lezser és feeling-es Gone Shootin’-ra, ami személyes kedvencem.
A korábban említett Sin City mellesleg olyan hatalmas RNR császárok kedvencévé avanzsált, mint Joe Perry, Bruce Dickinson, Eddie Van Halen vagy Keith Richards. Nem is csoda, a dal véleményem szerint Malcolm Young egyik legzseniálisabb riffjét tartalmazza. Megkapó egyszerűsége és mérhetetlen energiája egyenértékűvé teszi bármely nagy AC/DC slágerrel, Angus gitárszólója pedig szintén elementáris.
Mint ahogy arra már korábban is akadt példa, a lemez világ egyes területein más-más dalösszeállítással jelent meg, illetve az európai verzió a Cold Hearted Man című darabot is tartalmazta. A Powerage azonban sajnos sokan csak a Let There Be Rock és a Highway To Hell közötti átmeneti időszak termékeként tekintenek. Itt az ideje, hogy megváltozzon a helyzet!
