Minden rockrajongó tisztában van vele, hogy a Queent elsőrangú zenészek alkották, akik mind mesterei hangszerüknek. A közvetlenül Freddie Mercury halála előtt készített albumuk rögzítése idején azonban képtelenek voltak befejezni egy dalt, mert Brian May úgy vélte, kellene bele egy flamenco gitárszóló, és ő bizony nem elég jó technikailag ahhoz, hogy hitelesen adja elő. Ekkor azonban a sors kegye folytán megérkezett az egyszemélyes felmentő sereg a progresszív rock istenségei közé sorolt Steve Howe képében, és megszületett az együttes egyik legnagyobb slágere, az Innuendo.
A Led Zeppelin Kashmirja előtti tisztelgésképp íródott, ám Queen-esen megbolondított, a zenekar védjegyének számító, teátrális többszólamú vokálokat felvonultató Innuendo hatalmas sikert aratott; ez volt a Queen első listavezető dala Nagy-Britanniában az 1981 októberében kiadott Under Pressure óta.
Howe-nak a Queen dalában történő közreműködésére 1989-ben került sor. Genfben dolgozott a Paul Sutin billentyűssel közös albumai egyikén, és úgy döntött, átruccan a szintén svájci Montreux-be, ahol a világhírű Mountain hangstúdió állt (napjainkban Attalens-ben üzemel). Több Queen-album is készült itt, valamint Howe és zenekara, a Yes ezen a helyen vette fel az 1977-es Going For The One-t. A városba érve a gitáros betért egy kávézóba, és egyszer csak egy régi ismerős, Martin Groves szólította meg, aki korábban a Yesnek dolgozott, ekkor viszont már a Queennek. Elújságolta Howe-nak, hogy Freddie és kompániája megint a Mountain-ben ügyködik, majd együtt elmentek megnézni, hogy haladnak Királynőék a felvételekkel.
A gitárfenomén attól tartott, hogy a feltűnése meg fogja zavarni a Queen szorgoskodó tagjait, de mindannyian kedvesen, sőt örömmel fogadták. Az akkor még cím nélküli új albumukon dolgoztak március óta, és ragaszkodtak hozzá, hogy Howe meghallgassa, ami addig elkészült belőle. Lement majdnem minden dal, ami később helyet kapott a megjelent anyagon, az Innuendo szólalt meg utoljára. Amikor annak is a végére értek, Brian May kijelentette: úgy érzi, még hiányzik belőle valami, és azt szeretné, ha Howe játéka tenné teljessé a szerzeményüket. A Yes fenegyereke igencsak meglepődött, és azt felelte, szerinte tökéletes a dal így is, neki nincs hiányérzete. De Brian kötötte az ebet a karóhoz: azt akarta, hogy az Innuendóba szánt flamenco szólót Howe adja elő, méghozzá Paco de Lucía modorában. Nem szégyellte bevallani, hogy neki egyszerűen nem megy a flamenco stílus.
Az önteltséggel cseppet sem vádolható Howe ekkor azzal érvelt, hogy ő csupán egy rockgitáros, aki Paco de Lucíának a bokájáig sem ér fel. Ezt követően Mercury, May és Roger Taylor dobos (John Deacon basszusgitáros ekkor még nem tartózkodott Svájcban) elkezdte győzködni, így végül beadta a derekát: beleegyezett, hogy improvizál valamit, ami talán hasonlítani fog arra, amit Paco játszana ebben az esetben. Három, a Gibson által gyártott elektroakusztikus Chet Atkins SST gitárja volt Briannek, tehát nem igazi flamenco gitárokról beszélünk, de Howe megtett minden tőle telhetőt az egyikkel az autentikus hangulat megteremtése érdekében. Háromszor játszotta fel a szólóját, majd a Queen legénysége elvitte vacsorázni. Freddie rendkívül vidám volt az egész este folyamán, és többek közt Howe lelkére kötötte, hogy ne menjen soha Mexikóba, mert ott üvegekkel dobálták meg a Queent koncert közben, és talán rá is ugyanez a sors várna. Vacsora után összevágták a három felvételből a legjobb részeket, és ennek a végeredménye került fel az albumra, amelynek az Innuendo lett a címadó tétele.
Steve Howe nem csupán akusztikus gitáron számít a világ egyik legjobb húrnyűvőjének, hanem elektromoson is − úgy képes szólni a hangszer a kezei közt, akár egy Stradivari-hegedű, máskor meg mint egy dallamosan süvöltő hurrikán. A Yes életművéből és a Mester szólóalbumairól szemezgettünk…
