A Beach Boys legénységére a hetvenes évek elején rájárt a rúd. Könnyed szörfösből idővel lágyan pszichedelikussá érett, vokálgazdag muzsikájuk kiment a divatból: egyre kisebb méretű arénákat töltöttek meg közönséggel, majd kénytelenek voltak átnyergelni a színháztermes turnékra. Ám George Lucas 1973-as nagy mozisikere, a szörfös zenék közül szemezgető soundtrackkel ellátott Amerikai graffiti ismét ráirányította a figyelmet a zenekarra. Ráadásul a Watergate-botrány kitörése utáni depressziós össznemzeti hangulatot a rádiók lemezlovasai jó adag régi Beach Boys dallal kezdték el oldani, így a zenekar 1976-ra ismét a legkeresettebb koncertfavoritok között találta magát. Steve Love menedzser úgy érezte, itt lenne az ideje egy új lemeznek, viszont Brian Wilsonnak, a csapat dalszerzőmágus főnökének, aki eddigre már fel sem lépett a bandájával, esze ágában sem volt felkelni az ágyból.
A kamaszkora óta mániás depresszióval küzdő sztárkomponista énekes még a hetvenes évek elején induló mélyrepülés kezdetén kreatív válságba került, és 1976-ra igazából már semmi mást nem csinált, csak hevert otthon, tévézett, zabált, és persze ivott meg drogozott. A hosszúra nyúlt wellness hétvégének távolról sem nevezhető esztendők megtették a hatásukat: Wilson 120 kilósan hömpölygött be végül a stúdióba az orvosa kíséretében, ám motiválatlansága okán a zenésztársai nem kaptak tőle elég muníciót egy teljes „saját” anyaghoz, így a készülő albumot (amely aztán 15 Big Ones címmel jelent meg) elkezdték ilyen-olyan feldolgozásokkal feltölteni.
1975 októberétől sugározta szombatonként az NBC tévécsatorna a Saturday Night Live című késő esti komédiaműsort, amelyet vicces jelenetei és interjúi szinte azonnal egész Amerika kedvencévé tettek. A műsor ötletgazdája, Lorne Michaels hatalmas Beach Boys-rajongó, és elintézte, hogy az egyik adásban a „strandfiúk” legyenek a fő attrakció. Dennis Wilson dobos-énekes szépségversenyt zsűrizett, Mike Love énekes egy repülőgépen ökörködött, azonban a pálmát Brian Wilson vitte el, akit a műsor két nevettető nagyágyúja − a pár évvel később a Blues Brothers-szel filmtörténeti mérföldkövet gyártó John Belushi és Dan Aykroyd − kínosan szarkasztikus tréfa szenvedő alanyává tett.
Az emlékeztes jelenetben Belushi és Aykroyd kaliforniai zsaruknak öltözve rontanak a Bel Air-i villájának hálójában a változatosság kedvéért unottan heverő Wilsonra, és bejelentik, hogy megbírságolják, amiért beach boy létére nem tesz eleget szörfözési kötelezettségének. Ezek után kirángatják az ágyból a háját takargatni próbáló és a köntösében A nagy Lebowski Tökijénél is szánalmasabb látványt nyújtó dalmilliomost, majd kikísérik a partra, hogy annak rendje és módja szerint „megdeszkáztassák”. Nem szeretek kárörvendően hahotázni, de képtelen voltam visszafogni magamat, amikor megláttam, mennyire bénán áll egyik kedvenc zsenim kezében a szörfdeszka és micsoda dilettantizmussal kísérli meglovagolni a hullámokat. Wilson ugyanis soha életében nem szörfözött, a Beach Boys tagjai közül egyedül testvére, Dennis volt az, aki úgy élte az életét a parton, ahogy az a csapat slágereiben írva vagyon.
Ráadás:
Könnyed szörfös nóta 1962-ből...
Pszichedelikus szörfös nóta 1971-ből...
