1969-ben jelent meg a francia botrányhős „énekbeszélő”, Serge Gainsbourg és múzsája, Jane Birkin duettje, a Je t’aime… moi non plus, amely félreérthetetlen szexuális utalásaival és suttogva-sóhajtva-nyögve előadott minimálmelódiáival az év nagy nemzetközi sikerszáma lett, noha számos rádióadó nem volt hajlandó műsorra tűzni. A korabeli pletyka szerint a pár első nekifutásra és egy valódi aktus közepette rögzítette a dal éneksávját, amit a komponista-előadó Gainsbourg igazi macsó magabiztossággal a következőképp cáfolt: ő aztán sohasem szokott röpke négy perc alatt lezavarni egy menetet Jane-nel. A pikáns szerzemény slágerré válásán felbuzdulva megannyi imitátor kezdett „nyögős” dalokat kreálni, természetesen elsősorban az olasz és a francia rockszíntéren. A temérdek mókás utánérzés közül az egyik leghatásosabb egy bizonyos Rita és muzsikusai produkciója, az Erotica. Ez a mestermű olyan szélsőségesen szexire sikeredett, hogy Gainsbourg és Birkin slágere kifejezetten ódivatúan visszafogottnak tűnik hozzá képest.
FIGYELEM! A cikk viccesen pikáns témája miatt csak 18 éven felüli és ilyesmire nem érzékeny olvasóink kattintsanak a „TOVÁBB” linkre.
A hatvanas évtized legpornográfabb dalának előadói nem akarták az orrunkra kötni, kik is ők: a profi és francia földön valószínűleg közismert kísérőzenészek mind névtelenségbe burkolóztak, és magáról Ritáról sem lehet tudni semmit azon kívül, hogy biztosan nem ő a lemezborítón szereplő hölgy. (A komponisták viszont nem titkolóztak: Francois Porterie és Pierre Groscolas az „elkövetők”.) A Gainsbourg-féle sikerhullám meglovaglásának eme kísérletét a francia lemezipar egyik nagyura, az Eddie Barclay művésznevet viselő Édouard Ruault eszelte ki. Barclay párizsi pincérből lett a II. világháború után nyitó jazzklubok legnépszerűbbikének tulajdonosa, majd olyan nagynevű előadók producere és lemezkiadói főnöke, mint Jacques Brel és Charles Aznavour. A rámenős úriember falta a szebbik nem tagjait: kilencszer nősült, és közeli barátai gyakran hasonlították a Playboy-alapító Hugh Hefnerhez háremépítői hajlama miatt.
A zenészkörökben terjedő anekdota szerint, amikor Hefner egyszer átruccant Franciaországba, Barclaynél is eltöltött néhány napot. A lemezmogul megmutatta neki az Eroticát, és Hefner azt mondta, a dal olyannyira „arcbamászóan” érzéki, hogy még ő is belepirult a végighallgatásába. Teljes mértékben meg tudom érteni: a dúvadhoz méltó Hammondozás és a funkos, garázs-rockos ritmusalap felett ugyanis olyan eszeveszett „nyögdösés” folyik, ami nem békés szeretkezéssel töltött együttlétet sugall, hanem azt a fajta „egymásnak esést” amely után romokban hever a legstrapabíróbb ágy is.
Ráadás:
Az Erotica kislemez „szexológiai” B-oldala − szintén forró hangulatú örökzöld, amelyben a változatosság kedvért csupán hangszerek orgiáznak.
