A Survivor harmadik albumának címadó dala – az Eye Of The Tiger − az 1982-es év legnagyobb sikerszáma: 7 héten át vezette az amerikai slágerlistát, és nem csupán egy rakás pénzt, de Grammy-díjat és Oscar-jelölést hozott a dallamos hard rockot játszó chicagói zenekarnak. Mindez persze nem következett volna be, ha nincs egy bizonyos Sylvester Stallone, akinek bejöttek a banda anyagai.
Az 1970-es év elejére a Led Zeppelin túl volt két hard rock alapmű albumon és meghódította az egész világot. Februárban a Black Sabbath kiadta első nagylemezét, amely a hard rock és a heavy metal műfajban azóta egyaránt mérföldkőnek számít. A Deep Purple azonban egyelőre csupán a nyomukban kullogott. A csapat az első három lemezén még pszichedelikus progresszív rockot játszott, és mindhárom addigi (mérsékelt sikerű) slágerük feldolgozás volt: a Hush Joe South-tól, a Kentucky Woman Neil Diamondtól és Phil Spector Tina Turner által híressé tett dalának, a River Deep, Mountain High-nak az adaptációja. 1969-ben új énekes és basszusgitáros került a bandába Ian Gillan és Roger Glover személyében, de a velük készített első anyag, a Jon Lord szimfonikus törekvéseinek hódoló Concerto For Group And Orchestra nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. A Deep Purple legénysége nem akart továbbra is a másodvonalban tengődni. A magabiztos fiatalemberek elhatározták, hogy az ötödik albumukkal most aztán tényleg befutnak, méghozzá kőkemény hard rock zenekarként.
A Don Dokken énekes és George Lynch gitárfenomén által vezetett Dokken 1985-ös albuma, az Under Lock And Key az amerikai lemezeladási lista 32. helyéig jutott, így a zenekar bekerült azon hard rock bandák közé, amelyektől a kiadójuk még nagyobb dobást várt a közeljövőben. Cliff Burnstein, a Dokken menedzsere jó barátja volt Wes Craven filmrendezőnek, a Rémálom az Elm utcában franchise kitalálójának, és megbeszélte vele, hogy a készülő harmadik rész, az Álomharcosok fő betétdalát a protezsáltjai fogják előadni. Ez lett a Dream Warriors, amelynek videoklipje rögtön a szupersztárok közé repítette a bandát.
Noha hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a rocksztárok élete csupa tudatmódosult állapotban zajló móka és kacagás, bizony őket sem kíméli a rideg valóság: például adózniuk kell. Ezt a leghíresebbek közül néhányan dalban kérték ki maguknak, ami például a brit állampolgárságúak esetében akár érthetőnek is nevezhető. A hatvanas évek közepén ugyanis az Egyesült Királyság 91,5%-os adót vetett ki az 1,5 millió fontot meghaladó évi jövedelmekre. Ez pedig igen hamar azt eredményezte, hogy a brit rock- és filmsztárok 91,5%-a adóparadicsomokban keresett menedéket, vagy az USA-ba költözött, és többé nem tért vissza. Azonban eme összeállításomból az is kiderül, hogy az USA-ban sem volt épp amerikai álomba illő a helyzet adózás terén, legalábbis egyes sztárok szerint.
A brit rockszíntér körülrajongott rebelliseiből álló, a My Generation-nel egy egész nemzedék himnuszát jegyző és napjainkig több mint 100 millió albumot eladó Who 1976. március 21-én lépett fel a kaliforniai Anaheimben lévő Angels Stadionban. A banda 1975-ös stúdióalbuma, a The Who By Numbers népszerűsítése végett érkezett, de a koncert nem zajlott zökkenőmentesen. Ráadásul utána olyan fű kezdett nőni a helyszín gyepéből, amelyet rekreációs szándékkal, nem pedig sporttevékenység céljából szoktak használni.
1979-re a Whitesnake túl volt egy EP-n és két stúdióalbumon, és bár még messze nem számított akkora stadionbandának, mint amilyen 1987-ben vált belőle, mindenképp a brit rockszíntér élbolyába tartozott, a bluesban érlelt hard rockot pedig senki sem nyomta olyan hitelesen, mint ez az alakulat. Jon Lord, a Deep Purple billentyűse még az első, Trouble című album készítése idején csatlakozott a csapathoz, a második anyag (Lovehunter) turnéjának megkezdése előtt pedig újabb Purple-nagyágyúval bővült a tagság: David „Duck” Dowle dobost Ian Paice váltotta.
A rocksztárok időről időre feltűnnek filmekben, hogy egy-egy rövid, de emlékezetes poénnal emeljék az adott mű színvonalát, és persze azért, hogy tovább építsék a saját személyes brandjüket. Cikkünkben a rocktörténelem 20 emlékezetes rocksztár-felbukkanását gyűjtöttük össze.
A St. Louis-ban született Vincent Price (1911−1993) minden idők egyik legnépszerűbb horrorszínésze, aki sajátos fekete humorával és shakespeare-i jellegű alakításaival több generáció kedvencévé vált. Orson Welles színtársulatának tagjaként kezdte pályáját, majd sorra jöttek a különféle „rosszfiú” filmszerepek. A mozi történelemkönyvében azonban az 1960 és 1964 között Roger Corman rendezésében készített Edgar Allan Poe-adaptációkkal biztosított magának előkelő helyet: senki sem tud ugyanis olyan rokonszenvesen gonosz lenni, mint ő, amikor a gótika mesterének antihőseit alakítja. E filmek kultusza a tengerentúlon és az Egyesült Királyságban máig akkora, hogy Poe nevének említésétől az USA vagy a ködös Albion szülötteinek többnyire Price is rögtön eszükbe jut. Vincentünk klasszikus műveltségről és kifinomult ízlésről árulkodó bariton hangja, amellyel mindig minden egyes szót kristálytisztán ejtett, a pop- és rocksztárokat is lenyűgözte: ő beszél sejtelmesen Michael Jackson Thriller című megaslágerében és Alice Cooper 1974-es sikeralbumán, a Welcome To My Nightmare-en. Ezúttal viszont nem ezekről, hanem egy világhírű hard rock csapathoz fűződő munkáiról lesz szó.
Fausto Papetti altszaxofonos mester (1923−1999) komoly jazzmuzsikusként kezdte a karrierjét, és a lemezborítóin a ’60-as évek elején vagy a hangszere, vagy ő maga (plusz a hangszere) díszelgett, amivel azonban nem ért el kirívóan nagy sikert. Faustónk fizimiskája ugyanis pont olyan volt, mint a nyúzott kisemberek eljátszására specializálódott búsképű olasz komikusé, Alberto Sordié, és ez nem épp a legmegfelelőbb reklámarc, ha az ember fülledt hangulatú jazzt szeretne rásózni a közönségre. Ezért az élelmes zenész úgy döntött, taktikát vált…
FIGYELEM! Egyes illusztrációk meztelenséget ábrázolnak, emiatt csak 18 éven felüli és ilyesmire nem érzékeny olvasóink kattintsanak a „TOVÁBB” linkre.
Pár nappal ezelőtt új szólóalbumot adott ki Dennis DeYoung, a Styx egykori énekes-billentyűs fővezére. Az 1972 óta létező chicagói Styx egyike minden idők legsikeresebb zenekarainak a hard rock és a progresszív rock műfaján belül; több mint 54 millió albumuk talált gazdára eddig, és az USA-ban 8 Top 10-es slágert produkáltak, amelyből hét DeYoung szerzeménye. A fülbemászó és komplex énekdallamok mestere olyan anyaggal jelentkezett, amelynek míves kivitelezésű dalait egy szebb és vájtfülűbb világban egész nap játszanák a rádiók.