Bob Crewe és Bob Gaudio volt a hatvanas évtized egyik legtermékenyebb dalszerző párosa (Crewe nevéhez fűződik a Jane Fonda főszereplésével készült pszichedelikus erotikus sci-fi, a Barbarella soundtrack-je is). A Four Seasons nevezetű popcsapatnak különösen sok slágert írtak, ám Frankie Vallit, a zenekar szólókarrierbe kezdő énekesét 1965-ben nem tudták a listák élére juttatni The Sun Ain’t Gonna Shine (Anymore) című szerzeményükkel, amely a 128. helyen vérzett el. Egy évvel később a háromtagú Walker Brothers (e formáció tagjaként lépett a profik ligájába Scott Walker, David Bowie példaképe) feldolgozta a dalt, és Phil Spector Wall Of Sound hangfelvételi technikájának utánzásával epikussá varázsolták: e változat a képzeletbeli dobogó legfelső fokára hágott Nagy-Britanniában, az USA-ban pedig a 13. helyig kapaszkodott fel.

A rock'n'roll életformát sokan azonosítják a szex, drog és alkohol szentháromsággal... Ennek a sztereotípiának a kialakulásához persze meglehetősen sokat tettek hozzá a műfaj képviselői. Azonban sok rocksztár (főleg akik a fiatal éveiket túlélik) igyekszik tenni a mérleg másik nyelvébe is. Számos rockikon harcművészetek gyakorlásával tartja karban testét és szellemét. Lássuk hát a hét szamuráj szellemiségét követő hét retro rocksztárt!

Talk Is Cheap - that's the title of the new The Scoffs EP. This aspiring Seattle-based punk band takes us back to the golden age of the genre. Their 5-track record is heavily influenced by 70s and 80s punk hits, yet the band has managed to find its own distinctive sound. The result is a soon-to-be-classic 21st century punk album: dirty, fast, and a little bit Hungarian, thanks to C.A.F.B's Gabor Szakácsi on rhythm guitar.

A punk rock történelem egyedülállóan gazdag korszakába repít vissza bennünket új, öt dalt tartalmazó EP-jével a seattle-i punk csapat, a The Scoffs. A Talk Is Cheap címet viselő kiadványon megtaláljuk a stílus hőskorának hatásait, amely a zenekar tagjainak játékstílusával vegyítve igazi 21. századi klasszikus punk albumot eredményez számunkra. Piszkos, gyors, és egy kicsit hazai is, ugyanis ritmusgitáros poszton Szakácsi Gábor, a C.A.F.B. frontembere is a bandát erősíti.

Június 30-án kerül a boltokba Blu-ray és DVD formátumban, valamint válik megtekinthetővé online a Street Survivors: The True Story Of The Lynyrd Skynyrd Plane Crash című játékfilm. A friss alkotás azt a tragikus eseményt dolgozza fel, amikor 1977. október 20-án minden idők legsikeresebb southern rock zenekarának repülőgépe lezuhant a Mississippi mocsárvidékén, és a balesetben a csapat három tagja − Ronnie Van Zant énekes, Steve Gaines gitáros és Cassie Gaines háttérénekesnő – is elhunyt. A film különlegessége, hogy a középpontba az egyik túlélőt, Artimus Pyle dobost állítja, az ő szemszögéből ismerjük meg a történetet.

A Beach Boys legénységére a hetvenes évek elején rájárt a rúd. Könnyed szörfösből idővel lágyan pszichedelikussá érett, vokálgazdag muzsikájuk kiment a divatból: egyre kisebb méretű arénákat töltöttek meg közönséggel, majd kénytelenek voltak átnyergelni a színháztermes turnékra. Ám George Lucas 1973-as nagy mozisikere, a szörfös zenék közül szemezgető soundtrackkel ellátott Amerikai graffiti ismét ráirányította a figyelmet a zenekarra. Ráadásul a Watergate-botrány kitörése utáni depressziós össznemzeti hangulatot a rádiók lemezlovasai jó adag  régi Beach Boys dallal kezdték el oldani, így a zenekar 1976-ra ismét a legkeresettebb koncertfavoritok között találta magát. Steve Love menedzser úgy érezte, itt lenne az ideje egy új lemeznek, viszont Brian Wilsonnak, a csapat dalszerzőmágus főnökének, aki eddigre már fel sem lépett a bandájával, esze ágában sem volt felkelni az ágyból.

2020. május 9-én elhunyt a rock and roll egyik ősapja, Little Richard, aki nélkül – nyugodtan kijelenthetjük − nem létezne a műfaj. Hosszasan írhatnék arról, mi tette őt jelentőssé a zenetörténelemben, de ezúttal inkább átadom a szót azoknak a nagyságoknak, akik miatta lettek naggyá. Az idézetgyűjtemény elolvasása után a 10 legesszenciálisabb Little Richard dalt is meghallgathatjátok.

Ha visszaugorhatnék a '60-as évek második felébe, minden bizonnyal valamiféle bírósági állás után néznék, hiszen a korszak nem szűkölködött a kiválóbbnál kiválóbb zenészek peres ügyeiben. A Beatles, a Rolling Stones, Johnny Cash vagy Keith Moon mind tiszteletüket tették egy-egy bíró előtt ez időben. Ahogyan a világ első számú gitárosa, Jimi Hendrix is, akit a torontói repülőtéren kapcsolt le a helyi hatóság. Vajon miért? Ezt a különös esetet idézem most fel.

1968 a tudattágítás és a szivárvány minden színében pompázó ruhák éve volt. Valószínűleg az ekkoriban eluralkodó peace & love hangulatnak köszönhető, hogy a hippik életigenlő filozófiáját a ’70-es évekbe átmentő világhírű prog rock alakulat, a Yes énekese, Jon Anderson teljesen a korszakra jellemző, mégis egyedi módját választotta annak, hogy új rajongókat szerezzen csapatának. Minderre egy szokatlan körülmények közt létrejött koncerten került sor, amely végül sorsfordítónak bizonyult a banda számára.

Blonde On Blonde: Ez a címe Bob Dylan 1966-os, ma már kultikusnak számító albumának, valamint 1967 és 1972 között működött ilyen néven egy pszichedelikus rockot játszó walesi alakulat is, akiket természetesen az ikonként tisztelt költő-énekes lemeze ihletett meg. Az 1977-ben alakult, két szőkített aktmodell által életre hívott Blonde On Blonde formáció viszont már egyáltalán nem az isteni Bob nyomdokain haladt, sőt: esetükben a zenekarnév szó szerint arra utalt, hogy „egyik szőke a másikon”, a hölgyekről ugyanis gyakran készültek leszbikus hangulatú képsorozatok ekkoriban − diszkóslágerüket, a Led Zeppelin Whole Lotta Love-jának 1978-as feldolgozását szintén egy szapphikus lemezborítóval támogatták meg.

FIGYELEM! Egyes illusztrációk meztelenséget ábrázolnak, emiatt csak 18 éven felüli és ilyesmire nem érzékeny olvasóink kattintsanak a „TOVÁBB” linkre.