Ahogy a Motörhead legendás Lemmy-je egyszer találóan megjegyezte: a rockzene elsősorban a pózolásról, sőt azon belül a minél hatásosabb pózolásról szól, a zene pedig csupán másodlagos. Még a sallangmentesség szimbólumának számító ikon, Bruce Springsteen is bevallotta, hogy feltörekvő muzsikusként órákon át gyakorolta a megfelelőnek vélt gitárosi pózokat a tükör előtt, mert tudta, hogy előbb fut be velük, mint a dalaival és a játéktechnikájával. Se szeri, se száma azoknak a jellegzetes színpadi pózoknak és mozgásoknak, amelyek gyakran egy-egy rocksztárhoz köthetők. Melyik vérbeli retro rocker ne ismerné Ritchie Blackmore pózait (állítása szerint a Deep Purple népszerűvé válásának kezdetén egy híres balettművésztől vett órákat, hogy tökéletesítse őket), vagy azt a mozdulatot, amellyel a Whitesnake David Coverdale-je a saját „fehér kígyójának” meghosszabbításává varázsolja a mikrofonját? Ezúttal azonban nem róluk lesz szó, hanem a progresszív rock legleleményesebb frontemberéről.

1980. június 30-án jelent meg a nyolcadik Queen-album, a The Game, amely boltokba kerülése után az angliai és amerikai toplisták élén végzett, és több mint 20 millió példányban kelt el világszerte. Az album a müncheni Musicland stúdióban készült 1979 júniusa és 1980 májusa között. A produceri teendőket Reinhold Mack látta el, aki korábban ezen a helyen olyan előadókkal dolgozott már együtt, mint például Elton John, David Bowie, a Led Zeppelin, vagy épp Iggy Pop.

John Entwistle és Chris Squire… Forradalmasították a basszusgitározást, és mindketten június 27-én hunytak el (Entwistle 2002-ben, Squire 2015-ben). Kollégáik csak állati becenevükön emlegették őket: Entwistle-t Ökörnek (Ox) szólították, mivel csapattársai szerint nem csupán erősebb testfelépítésű volt náluk, de többet evett és ivott, mint ők hárman együttvéve. Squire pedig Halként (Fish) vonult be a köztudatba, ugyanis a koncertek végeztével mindig legalább egy órát töltött az öltöző zuhanyzójában a tus alatt, miközben az ajtó előtt a zenésztársai türelmetlenül vártak a sorukra. Ezúttal e két géniusztól ajánlok a figyelmetekbe egy-egy „kötelezőt”.

1981-re a progresszív rock éllovasának számító Yes túl volt alapító énekese, Jon Anderson és virtuóz billentyűse, Rick Wakeman kilépésén, valamint egy kiváló, de nem elég sikeres albumon, amelyet két új taggal (Trevor Horn énekes és Geoff Downes billentyűs) rögzítettek. E hektikus időszakot követően Chris Squire basszusgitáros zenekarvezető és régi harcostársa, Alan White dobos azon tanakodtak, hogyan tovább, ugyanis a Yes-gitáros Steve Howe épp hanyagolta őket az Asia életre keltése okán. Eközben Jimmy Page, a Led Zeppelin gitárosa teljes testi-lelki mélypontra süllyedt a bandája legendás dobosának, John Bonhamnek a halála és a csapatuk feloszlása miatt. A három tanácstalan rockistenség útjai végül a stúdióban keresztezték egymást.

1969-ben jelent meg a francia botrányhős „énekbeszélő”, Serge Gainsbourg és múzsája, Jane Birkin duettje, a Je t’aime… moi non plus, amely félreérthetetlen szexuális utalásaival és suttogva-sóhajtva-nyögve előadott minimálmelódiáival az év nagy nemzetközi sikerszáma lett, noha számos rádióadó nem volt hajlandó műsorra tűzni. A korabeli pletyka szerint a pár első nekifutásra és egy valódi aktus közepette rögzítette a dal éneksávját, amit a komponista-előadó Gainsbourg igazi macsó magabiztossággal a következőképp cáfolt: ő aztán sohasem szokott röpke négy perc alatt lezavarni egy menetet Jane-nel. A pikáns szerzemény slágerré válásán felbuzdulva megannyi imitátor kezdett „nyögős” dalokat kreálni, természetesen  elsősorban az olasz és a francia rockszíntéren. A temérdek mókás utánérzés közül az egyik leghatásosabb egy bizonyos Rita és muzsikusai produkciója, az Erotica. Ez a mestermű olyan szélsőségesen szexire sikeredett, hogy Gainsbourg és Birkin slágere kifejezetten ódivatúan visszafogottnak tűnik hozzá képest.

FIGYELEM! A cikk viccesen pikáns témája miatt csak 18 éven felüli és ilyesmire nem érzékeny olvasóink kattintsanak a „TOVÁBB” linkre.

Amikor Roger Waters basszusgitáros-énekes, Nick Mason dobos és Richard Wright billentyűs először elkezdték törni a fejüket azon, minek is nevezzék a közös bandájukat, a lehető legfurább ötletek merültek fel. A kezdeti időszakban The Screaming Abdabs-nek hívták őket (ez nem valamiféle folyton üvöltő titokzatos őserdei törzset jelent, hanem arra utaló szlengkifejezés, hogy az embert mindjárt szétveti az idegesség), amely hamarosan Abdabs-re rövidült, de voltak The Meggadeaths (ha ez ragad rajtuk, Dave Mustaine-nek egészen máshogy kellett volna hívnia világhírű thrash metál csapatát), valamint The Spectrum 5 és The Tea Set, azaz Teáskészlet is.

1966 szeptemberében került először adásba a kiadói fejesek által kreált popcsapat, a Monkees képzeletbeli kalandjairól szóló és magáról a zenekarról elnevezett tévésorozat, amely azonnal az USA „kertvárosi kedvencévé” vált családbarát hangvételével. Úgy tűnt, az „ártalmatlan amerikai Beatles” megteremtésének kísérlete sikerrel zárult (ám később kiderült, hogy a Monkees, bármekkora marketinget is kap, mégsem fogja megingatni a brit ikonok pozícióját). A hippi korszak pszichedelikus folk ellenkultúrájának éllovasait tömörítő Byrds 1967-ben rukkolt elő azzal a dallal, amelyet a Monkees körüli hírverés és a rocksztárság ironikus mivolta ihletett. Ezzel pedig megszületett a rocktörténelem első olyan slágere, amelyben egy bálványozott banda pályatársainak és saját magának is görbe tükröt tart.

Rockzene és motorozás… Olyan szoros köztük a kapcsolat, mint kenyér és vaj között. Az alábbi összeállításban retro motoros rockslágereket mutatok be nektek, amelyek még a legmegrögzöttebb otthonülőknek is meghozhatják a kedvét ahhoz, hogy egy „fémparipán” repesztve szabadnak és vadnak érezzék magukat.

1981-ben került a mozikba a brit Amicus filmstúdió The Monster Club című produkciója. Az ízig-vérig retro horrorfilmben az ikonikus Vincent Price egy öreg és igen szomjas Drakula-rokont alakít, aki annak rendje és módja szerint nyakon harapja az utcán útjába kerülő és ugyancsak vén John Carradine-t (David Carradine papája), akit aztán vámpírrá válása megünneplése végett meginvitál a Szörnyklubba. A válogatott rémlények éjszakai mulatójában három zenés műsorszám között Vincentünk három kedves kis történetet mesél újdonsült áldozatának: szó esik dúsgazdag hibrid szerzetről, békés családi életre vágyó vérszívókról, valamint hullaevő elmebetegekről. Azonban a film egyik legemlékezetesebb jelenete nem a hátborzongató anekdotázáshoz kapcsolódik, hanem egy elsöprő erejű betétdalhoz.

FIGYELEM! A cikk viccesen pikáns témája miatt csak 18 éven felüli és ilyesmire nem érzékeny olvasóink kattintsanak a „TOVÁBB” linkre.

fotó: Pandur-Balogh Norbert

A legutóbbi nagylemezének egyik legtökösebb slágeréhez készítette el legújabb videoklipjét a The Trousers. A garázsrock hazai királyai első ízben jelentkeztek turnéklippel, amelyet a 2019-es nyári és őszi állomásokon rögzítettek. Az új klipről, a vírushelyzet hatásairól, valamint a közeljövőről kérdeztük a zenekar vezetőjét, Kőváry Zoltán gitáros-énekest.