A kedves Olvasó megszokhatta, hogy az Old Timer Rock And Roll Blog tagsága napi rendszerességgel igyekszik hírekkel, érdekességekkel, rock-históriai adalékokkal szolgálni választott közönségének.
Be kell látnunk azonban, hogy az írás és a posztolás szép dolog, de a XXI. században az egyik legdinamikusabban növekvő média "iparág" a YouTube-on és egyéb videómegosztókon terjedő vlog - vagyis videós blogolás-műfaja.
Számot vetve korlátozott időnkkel, és technikai skilljeinkkel úgy döntöttünk, hogy az Old Timer-ek öregecskedő közössége is megérdemel egy újszerű felületet...már csak azért is, mert magyarországon, egészen egy hónappal ezelőttig nem is létezett zeneipari vlog. Bánkúti Dani egy remek sorozatot indított, ahol általános zeneipari jelenségekről is szó van, de ő inkább az elektronikus zenei szcénát követi figyelemmel. Így biztos, hogy marad még számunkra szabad piaci rés. Ja igen, azért használjuk ezt a csúnya kapitalista szót, mert máris rettegünk a sok feliratkozótól, az ismertségtől és a milliomossá válástól.
De persze Yoda mester tanításait követve (a félelem nem jó tanácsadó) leküzdjük metál lemezborítókra illő démonainkat és belevágunk.
Hogy miért? Mert azt gondoljuk, hogy megérdemeljük, és hogy megérdemlitek. Magyarország rock közönsége igenis megérdemel egy korszerű médiafelületet.
Augusztus utolsó hetében tehát belevágunk. A csatornánkat már elkezdtük előmelegíteni, itt tudtok feliratkozni.
Mire számítsatok:
- két jófej és humoros, rockrajongó emberke szerethető kameraérzéketlenségére
- a jól megszokott blues/rockabily/country/southern/oldtime rockzenei vonatkozásokra (senki ne számítson arra, hogy az új skandináv okkult metált vagy a 17 húros gitáron játszott progmetált zászlónkra tűzzük)
- lesznek vendégek is, időnként
- olyan témák, amelyek régiek (pl Elvis összeesküvés elméletek, és az emberiség kollektív emlékezetének mélyéről előtúrt rendhagyó sztorik)
- olyan témák amelyek újak (a hasonló stílusban alkotó, napjainkban is aktív zenekarok hírei).
- meg ami még eszünkbe jut
Iratkozzatok, várakozzatok, augusztus végén érkezünk, és levlogoljuk az összes rock and rollt!
Ha a rocksztárok szerfogyasztását szeretnénk tanulmányozni, nagy eséllyel törne bele a bicskánk a témába, hiszen elég nehéz lenne felidézni bármiféle sztorit is egy-egy ikon első piálásával, vagy kábszerezésével kapcsolatosan. Még szerencse, hogy a Beatles esetében voltak a helyszínen józan társak is így, a sztori megmaradt az utókor számára, persze ehhez egy másik ikon is kellett...
1964 augusztusában a Beatles első ízben indult az Egyesült Államokba turnéra. A körút a San Francisco-i Cow Palace-ben startolt, majd a keleti parton, a Paramount Theatre-ben zárult New Yorkban. Augusztus 28-29-én az angol négyes a Forest Hills Stadionban adott koncertet, ami után a Delmonico Hotel elnöki lakosztályában tértek nyugovóra a zenészek.
Egy vendég azonban váratlan fordulatot az estébe, ugyanis kedélyes mosollyal lépett be az ajtón az angol négyes akkori kedvence, Bob Dylan.
Van egy kis piátok srácok? – kérdezte az akkoriban a The Freewheelin’ Bob Dylan lemezével egekbe jutó folkzenész.
A szobában egy pillanatra feszült csend lett Dylan láttán, aztán persze mindenki ellazult és irányba vette a szálloda minibárját. Legnagyobb meglepetésükre, üdítő, és fagylalt volt a választékon, így valahonnan muszáj volt alkoholt szerezni. Brian Epstein menedzser kiadta a feladatot Mal Evans személyi testőrnek, hogy szerezzen bort.
Addig azonban el kellett ütni valamivel az időt így Dylan megkérdezte, hogy van-e kedvük füvezni?
Sosem szívtunk még füvet – mondták az ötletgazdának. Dylan szeme óriásira tágult, lába a földbe gyökerezett és majdnem elejtette a félig elkészült jointot
Na de várjatok. Akkor mi van akkor azzal a nagysikerű dallal, amiben azt éneklitek, hogy… - majd dúdolni kezdte az I want to hold your hand-et.„… „And when I touch you, I feel happy…., I get high, I get high…”
Nem I get high, hanem I can’t hide! – lépett közbe a fülig vigyorgó Lennon.
A cucc elkészült és Dylan a szokáshoz híven elkezdte körbeadni cigit. Lennon felé nyújtotta, aki azonnal átadta lehetőséget. Kinek? Hát persze, a dobosnak. Ringo csak ennyit mondott. Én kezdjem? ... Mint valami királyi előkóstoló? – Ringo mit sem sejtve az „etikettről” az egész szálat elszívta anélkül, hogy bárkinek is adjon belőle. Ennek örömére Dylan mindenkinek tekert egyet. A buli vége pedig elég mókás lett, az aznap esti feljegyzések azt írják, hogy a srácok egész este azt ordibálták, hogy a mennyezeten vagyok.
1966-ban Chris Curtis (The Searchers) londoni művésztanyáján egy orgonista kért egy napra szállást, akit Jon Lordnak hívtak. Innen datálható a Deep Purple története, amely vitathatatlanul a hard rock műfajának egyik alapzenekara lett. Lord mellett olyan meghatározó zenészek alapozták meg benne a hírnevüket, mint "mosolynélküli" Ritchie Blackmore vagy Ian Paice - és még csak a zenekar első felállásánál tartunk...
Mert bizony a csapat olyan intenzíven élte meg az 1969 és 1976 közti hőskorszakát, hogy a különböző posztokon egymást váltották a pótolhatatlannak hitt zenészek. A Deep Purple köpönyegéből bújt elő Ian Gillan, a mai napig aktív rockisten Glenn Hughes és az örökifjú aranytorok, David Coverdale is - hogy csak a legismertebbeket említsük. 1975 novemberére azonban a "Nagy Felállás" végnapjai a zenekar emblematikus gitárzsenijének, Blackmore-nak botrányos körülmények közt zajló kilépésével fejeződtek be. Ekkor a zenekarvezető Jon Lord és a mellette akkoriban zenélő tagok (Ian Paice dobos, David Coverdale énekes, Glenn Hughes basszusgitáros-énekes) is komolyan elgondolkoztak azon, hogy pótolható-e a gitáros, vagy pont kerül a történet végére.
A nagy öregek, Lord és Paice azon a véleményen voltak, hogy a kezdetektől velük zenélő, a zenekar hangzását alapvetően meghatározó Ritchie pótolhatatlan. A két "új fiú", Coverdale és Hughes viszont másképp gondolták, és inkább a folytatás mellett voksoltak. Talán furcsának tűnik, de az ő álláspontjuk érvényesült, így a csapat elkezdte keresni Blackmore utódját. Az első jelölt a posztra Clem Clempson volt, aki korábban a Colosseumot és a Humple Pie-t erősítette, így a rock-közönség számára nem volt ismeretlen, ráadásul profinak számított. Ennek ellenére a meghallgatásokon "nem működött a kémia", így a Purple tagjai tovább keresgéltek.
Coverdale állt elő az ötlettel, hogy a Billy Cobham Spectrum című lemezén játszó gitárost, Tommy Bolint (1951. 08. 01. - 1976. 12. 04.) kellene szerződtetniük. Bár a lemez egységesen a zenekar kedvencei közé tartozott, mégis szokatlan lépésnek tűnt számukra egy Blackmore-hoz képest szinte ismeretlen, teljesen más stílusú gitárost bevenni. Bolin 1969 és 1975 között a Zephyr és James Gang lemezein játszott, valamint közreműködött John Lee Hooker egyes anyagain, tehát a szakmában nem volt ismeretlen a neve, de igazi A-ligás produkcióban még nem próbált szerencsét. Coverdale azonban ragaszkodott Bolinhoz, és végül sikerült meggyőznie a többieket - az más kérdés, hogy ezzel kimondták a klasszikus Deep Purple halálos ítéletét, de ezt maguk sem tudták még ekkor. Bolin végül meghívást kapott a Deep Purple-be, aztán a csapatnak és új gitárosának össze kellett szoknia: Bolinnak az elődjétől gyökeresen eltérő, bluesos/jazzes stílusa volt, ráadásul sokkal inkább ösztönből játszott, mint Blackmore.
A zenekar egy érdekes kísérletbe kezdett: hogyan lehet társítani az új gitáros könnyedebb stílusát a Deep Purple kemény zenei világával? Az elkészült új lemez a Come Taste The Band címet kapta, és 1975 augusztusában jelent meg. A zenei szaksajtó szerint azonban ezt csak megszokásból lehet Deep Purple lemeznek tekinteni. A zenekarvezető és a csapat öröksége háttérbe szorult, Hughes és Bolin viszont nagyon egymásra találtak, és gyakorlatilag ketten komponáltak egy lemeznyi dalt, a dallamos fekete blues/soul/funky örökség jegyében. A szövegeket Coverdale jegyezte, aki -megszabadulva Blackmore lelki terrorjától - egy sokkal felszabadultabb alkotási folyamatot élt meg, mint bármikor korábban.
A Bolin-Coverdale-Hughes hármas tehát egymásra talált, a zenekar öregjei azonban nem érezték magukat otthonosan ebben a közegben. Ráadásul a lemezírás közben feltűnt, hogy Bolin hol zseniálisan, hol teljesen szétesve játszik. Kiderült, hogy az új gitáros súlyos heroinfüggő, ami értelemszerűen kockázati tényezőnek bizonyult, és tovább fokozta a csapaton belüli feszültségeket. Az elkészült lemez kiválóan sikerült, de teljesen elütött a korábbiaktól, és ez meg is látszott a bevételen: az eladási listákon az anyag korántsem teljesített fényesen.
A menedzsment egy japán és ázsiai turné ötletét vetette be mentőövként, ugyanis itt a zenekar rajongótábora stabilabb volt az amerikainál. Az ázsiai körút első állomása a jakartai dupla koncert volt, amely botrányosra sikeredett. Egy, a helyi szervezőkkel kialakult inzultust követően Patsy Collins, a zenekar testőre egy liftaknába zuhant, és meghalt. Glenn Hughest és a zenekar menedzserét, Cooksey-t letartóztatták. Az óvadék a zenekar egész gázsiját elvitte, de mire Cooksey és Hughes kiszabadultak, még nagyobb baj kerekedett... Bolin ugyanis mindeközben egy helyi dealertől szerezte be a szokásos heroinadagját. A rossz minőségű szerrel beinjekciózta magát, amitől szinte lebénult a karja, képtelen volt hangszert fogni a kezébe. Néhány primitív akkord lefogása is nehézségnek tűnt számára. A másnapi koncertet így négyes felállásban, az előző esti tragédia árnyékában játszották le, a helyzetet pedig Jon Lord kivételes képességei mentették meg valamennyire: a szólórészeket mind ő játszotta billentyűn. A koncerteket ráadásul fel is vették, és később meg is jelentették: a hangmérnökök sem tudtak azonban az anyagból csodás dolgot csinálni, így minden bizonnyal ez a leggyengébb minőségű lemez, ami Deep Purple néven valaha megjelent.
A zenekar megvárta, míg Bolin rendbe jön, és 1976 januárjában újra turnéra indultak: ekkorra azonban már katasztrofális hangulat uralkodott náluk. Bolint - bár zseniális zenész volt, ha nem anyagozott - a heroinfüggősége megbízhatatlanná tette, és a közönség sem fogadta el őt. Alig két hónappal az turné kezdete után, egy liverpooli koncert közben az alapítók, Jon Lord és Ian Paice, abbahagyták a játékot, és kivonultak a koncertteremből. a Deep Purple feloszlását hivatalosan június 6-án jelentették be.
Bolin a zenekar szétszéledése után hazautazott az USA-ba, megjelentetett egy szólólemezt (Private Eyes), és Jeff Beckkel próbált közösen dolgozni, de még 1976 decemberében elhunyt túladagolás következtében egy szállodai szobában Miamiban. A klasszikus Lord-Gillan-Glover-Blackmore-Paice felállású Deep Purple 1984-ben állt össze újra, a zenekar pedig, változó felállásban és intenzitással ugyan, de a mai napig aktív.
Forrás:
Kapuvári-Sebők: Deep Purple, 1987., Zeneműkiadó Vállalat
5 év után új albummal jelentkezik a Hisztéria zenekar. Új lemezük címe: Bolond a világ.
1987-es fennállásuk óta ez a tizenkettedik hanghordozójuk, melyen 12 dal kapott helyet. Ebből 10 új és 2 régi szám újragondolva. Utóbbiak eredeti verziói az 1990-es első lemez, a Támadni kell legnépszerűbb dalai. Mint minden Hisztéria lemez, ez is tartogat meglepetéseket: megtalálhatóak rajta a megszokott húzós punk, punkrock témák, de új stílusként helyett kapott a SKA, ami jellemző lesz az új Hisztériára. A lemezt végigjátszva nem lesz az az érzése a hallgatónak, hogy ha meghallgat egy dalt a lemezről, akkor ismeri mindet. Összességében egy igazi, színes, izgalmas lemezt tett le az asztalra a Hisztéria, így nem maradhat el a lemez pozitív fogadtatása sem.
Hisztéria: Toncsi Cox - ének, Laci István - gitár, Mészáros Tibor - dob, Czégény Attila - basszusgitár, Johnny Storm - billentyűs hangszerek
Dallista: 1. Félhomály, 2. Bolondság, 3. Együtt (Fogjunk össze srácok), 4. A pohár legyen mindig tele, 5. Hidd el, 6. Face to Face, 7. Ki mennyit ér?, 8. Állj talpra, 9. Nem adom fel, 10. Moonlight
bónusz (újragondolt verziók): 11. Army n' Roll (Tépd szét a behívót), 12. Amigo Mio (Amigo II.)
Speciális kiadványokkal lepi meg rajongóit hazánk egyik legpatinásabb Hard Rock zenekara, a 45 éves P.Mobil. A hanglemezrajongók legnagyobb örömére, a koncert 40. évfordulójára napvilágot lát a zenekar legendás koncertfelvétele dupla vinyl formátumban. Hogy a CD-k kedvelői se szomorkodjanak, megjelenik egy háromszámos CD, melyet a zenekar aktuális felállása rögzített. Mindkét kiadvány az augusztus 11-én, a Barba Negra Trackben rendezendő P.Mobil nagykoncerten debütál.
Mai fejjel felfoghatatlan, hogy a P. Mobil a hetvenes években nem készíthetett nagylemezt. A sikeres turnék, a hatalmas rajongótábor, a teltházas koncertek ellenére a zenekar legklasszikusabbnak mondható felállása a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat akkori vezetésének jóvoltából csak kislemezig juthatott. Sokan mondták már a 80-as években is, hogy tartalma alapján az 1978 október 26-án, a Láng Művelődési Központban adott koncert dalainak kellett volna alkotnia a zenekar első nagylemezét. Az előadásról szerencsére jó minőségű hangfelvétel készült és 1999 tavaszán a sors igazságot szolgáltatott a P.Mobilnak: végre napvilágot láthatott „Az első nagylemez”. A dupla nagylemezre felkerült a második CD-kiadás két bónuszdala is. A CD-n korábban tévesen tüntették fel, a felvételek nem demók, hanem a koncert előtti soundcheck/hangbeállás anyagai. A koncertet ugyanis nem sávosan, hanem "műfejes" technikával rögzítették. A felvétel úgy készült, hogy a keverőpultnál elhelyeztek az emberi fülek távolságának megfelelően két mikrofont. Így a felvételre pont az került, amit ott a helyszínen lehetett hallani közönségzajjal együtt, ezért hat olyan természetesnek és élőnek. A hangfelvétel technikai korszerűsítését Rozgonyi Péter végezte az r27 Stúdióban 2018 tavaszán. A koncertfelvétel dupla vinylen, 500 darabos, korlátozott példányszámban jelenik meg. A kiadvány megjelenését támogatta a Nemzeti Kulturális Alap.
A CD-t a zenekar jelenlegi felállása rögzítette. A 3 számos kislemezen helyet kapott az Ismerős Arcok zenekar Nélküled című slágerének rockos átirata, mely az utóbbi idők P.Mobil koncertjeinek egyik kihagyhatatlan darabja. Sík Sándor Az Andocsi Máriához című verséhez Szebelédi Zsolt komponált gyönyörű, bluesos hangvételű dalt. A kislemez zárófelvétele a 2017 nyarán, a Várkert Bazárban rögzített Fellegajtó nyitogató című népdal Mobilosított változata. A dalt Szebelédi Zsolt énekli, hegedűn közreműködött Kézdy Luca. Az első 1000 darabot a zenekar minden tagja ellátja kézjegyével.
Nagykoncert és lemezmegjelenések: 2018. augusztus 11.
Az idei Campus Fesztivál egyik headlinere a kaliforniai Ignite volt. Téglás Zoli személye miatt a hazai koncertek mindig plusz hozzáadott értékkel bírnak, mind a zenekar, mind a közönség számára.
Nem volt ez másképpen most sem.
Zoli inspirál és segít, ahol csak tud, nagyon sokat tesz a közösségért, a környezetvédelemért, az USÁ-ban, és itthon egyaránt. Máig azon gondolkodtam, hogy itt, vagy a CSR Debrecen oldalán jelenjen e meg ez az írás.
A debreceni koncert is úgy kezdődött, hogy egy új, külföldi magyarokat segítő platformot, a Pontomhidat mutatták be egy rövid videóüzenetben.
A koncert ezt követően egy nagy zúzdával indult (hogyan máshogy is indulhatna egy punk banda bulija?), de -mivel egy éve hunyt el Chris Cornell és Chester Bennington is, akik személyesen is Zoli barátai voltak- nem múlt el sok idő a következő "társadalmi felelősségvállalás" kikacsintásig. A depresszió, az öngyilkosság és a segítségkérés összefüggésére hívta fel a figyelmet a "magyarikai" srác, mielőtt tovább dübörgött volna a buli.
Mivel a punk műfaj nem a hosszú számokról szól, ezért megint lement egy fél lemeznyi dal, mire újra egy fontos ügy, a fák védelme került szóba. Köztudott, hogy Zolinak nagyon fájó pont volt a magyarországi otthonában, veresegyházán történt fakivágás, egy korábbi interjúban azt mondta, konkrétan sírt abban a pillanatban.
Ekkor hangzott el a legpunkosabb környezetvédelmi jótanács, amit életemben hallottam: "mentsdmegafuckinfákat".
Persze a politikusok is megkapták a magukét, Donald Trump például szinte minden Ignite köncerten szóba kerül, nem kifejezetten pozitív kontextusban, ez mosts em maradt el.
A koncert utolsó harmada volt az, ami igazán a magyar közönségnek szólt, és Zoli-bár sosem spórol az energiákkal, ha színpadon áll- ittúgy durrant szét, mint egy energiabomba. Jött a Falu, a Csitári Hegyek Alatt..és a végén a Bánk Bán Hazám Hazám, te mindenem egy kis stage divinggal kísérve (valószínűleg Erkel Ferenc nem így álmodta színpadra a darabot, de nekem tetszett:D).
Kevés zenekar van, amit többször is meg tudok nézni. Az Ignite viszont az a csapat, amit bármikor, bárhol, bármennyiszer.
Élettudományi tény , hogy egy három-négy napos fesztiválozás után az ember kezd szétcsúszni, de vannak olyan zenei -és egyéb ingerek, amelyek kifejezettten sokat tesznek hozzá ahhoz, hogy tényleg egy valószínűtlen gonzo stílusú triphez hasonlítson az ember élete.
A Dope Calypso koncertje -vagy inkább performansza- épp ilyen , nem is írnék sokat erről, egy kép töbet mondd ezer szónál.
A pszichedelikus utrazást folytatva megtapasztalhattuk, hogy a legendás Middlemist red jelenség még mindig működik.
Miután a két garage koncert közben már sikerült wannabe Hunter S. Thompsonra inni magunkat, nekiindultunk a Campus Fesztivál eddig ismeretlen területeit felfedezni. Az Egyetem Tér olyan volt, mint amilyen maga a Debreceni Egyetem Debrecenben: egy város a városban-természetesen külön színpaddal. Itt az egyetem zenei tehetségkutató versenyének nyertese a Triple Bypass (elég punkos név) játszott feldolgozásokat olyan zenekaroktól mint például az Oasis, vagy a Ramones. Ja, és ők arab származású diákok voltak. Így, azért mindneféle zenei fellhang nélkül a koncertélmény egyszerre volt ütős és valószínűtlenül király.
Az, hogy ezt követően egy gumiabroncsból fabrikált fotelben ülve egy langyos fél sörrel a kezemben végighallgathattam Apey akusztikus koncertjét, az számomra talán aze gyik legnagyobb koncertélmény volt, és úgy éreztem, hogy kicsit bekerültem az Into The Wild című filmbe.
Utána viszont a Tor-Túra című film következett: egy időben zajlott több olyan koncert amelyekbe tévelygésem közben belenéztem, de teljesen valószínűtlen volt a jelenlétem is: Kalapács, Republic, Kerozin és végül, de nem utolsó sorban: Zoltán Erika.
Természetesen csak az én kényes zenei ízlésem miatt volt ez gáz, a közel 100.000 fős fesztivélozó tömeg nagyon jól érezte magát. Engem pedig a Subscribe tajainak Rage Against The Machine tributje kárpótolt.
Hajnal 2 után pedig már Ludmillára szeleteltem a betont, ekkor kezdtem érezni, hogy egy Old Timer Rock And Roil nevű magazin szerkesztőjeként ez nem egészen releváns. Élményekkel gazdagon indultam haza, és várom, hogy elteljen az elkövetkezendő kb. 361 nap, és újra "utazhassunk" a Campus Fesztivál 2019-en is.
Őszintén bevallom, hetekkel ezelőtt fogalmam sem volt, hogy ki is Eric Steckelés milyen zenei műfajban is alkot pontosan, de a LOTS Musicnek köszönhetően eljutott hozzám a gitáros legújabb lemeze, a PolyphonicPrayer, és mit is mondjak, rendesen felkeltette az érdeklődésem a srác.
Srác. Már ez is egyfajta meglepetés, a lemezt ízlelgetve először az jutott eszembe, jó ez, de ki ez a pacák? A zene alapján egy Adrian Vandenberg és DougAldrich fazont vizionáltam hozzá, amíg rá nem kerestem. Egy 27 éves amerikai blues-rock gitárossal kerültem szembe, aki óriási tehetsége lesz a műfajnak, – ha már nem az. De nézzünk is utána, hogy ki is ő a zenei színtéren. 2002-ben! Igen, 11 évesen adta ki első lemezét A FewDegreesWarmer címmel. Ez nagy sikert hozott számára a lemez turnéján nem más, mint maga John Mayall hívta fel a színpadra, ezzel azonnal a legfiatalabb Bluesbrakerré avanzsált. Egy évvel később közös koncertet adtak, 2005-ben pedig Mayall lemezén is feltűnt a fiatal titán. Eric a szólólemezekkel sem fukarkodott az évek során, csak termelte a korongokat. Legutóbbi az idei év elején látott napvilágot PolyphonicPrayer címmel.
Az albumról elöljáróban annyit mindenképp elárulnék, hogy a dobok kivételével minden hangszert Steckel játszott fel.
A lemezt a WaitingFor The Bus nyitja, és akiknek ismerős a cím, azokat megnyugtatom: Igen, ez az a WaitingFor The Bus! De nemhiába nincs szakáll és fura sapek, hiszen Eric elég rendesen saját ízére formálta a dalt. Kapott egy – ha lehet így fogalmazni – még dögösebb hangzást, egy arcpiritíóan jó gitárszólót, és a dal végére egy olyan gitár-hammond egyveleget, amitől totál ledobtam a láncot.
A dallalerősen bekezdett, az első benyomásom abszolút pozitív. Visszább is vett a We’reStillFriendsben, amiben ugyancsak képet kapunk arról, hogy a srác billentyűkön is rendesen képzett. A Muddy Waterstől átvett She’s 19 Years Old, a Make It Rain, vagy az It’sMyOwn Fault Eric bluesosabb oldalát mutatja meg. A Tennessee stílusában leginkább a fent említett ZZ Top cover-höz hasonlít, igazi felstenkelt erőtől duzzadó blues-rock darab. Érzi a stílust rendesen, efelől semmi kétségem, nekem mégis azok a dalok tetszenek, amikben ledobja kliséket és szabadon zenél. Az egyik kiemelkedő darab az Unforgettable. Személyes kedvencem. Egy melodikus ballada óriási gitárszólóval, egy fülbemászó énekdallammal. A dal minden egyes alkotóeleméből sugárzik az érzelem. Nálam vitte a prímet.
Összegzés: A gitározás szerelmesei kétségtelenül kajálni fogják ezt a lemezt. Gyilkos futamok ezreit sikító gitárszólókkal tetőzi a srác, az meg csak hab a tortán, amit a billentyűkön művel. Hölgyeim és Uraim, a jövő egyik kivételes tehetségével van dolgunk.
Aki élőben is meghallgatná ezeket a kiváló dalokat, annak van egy jó hírünk, ugyanis LOTS Music jóvoltából október 7-én a Backstage Pub színpadját hódítja meg Eric Steckel. További infó itt!
A Campus az erős nulladik nap után indult be igazán. Egy tavalyi interjúban Süli András, a fesztivál programigazgatója azt nyilatkozta, hogy rockzene tekintetében erősíteni kell a kínálatot. És bár nagyon erős elektronikus és hip-hop felhozatal volt tegnap (AKPH, Brains, NB, SIGMA- bár nyilván ennek a blognak az olvasóinak nem annyira releváns ez), de mindemellett látni kell, hogy a rétegműfajokat képviselő, és élőzenei produkciók közül többen is most léptek először színpadra Debrecenben-mert a fesztivál van annyira nyitott, hogy feltörekvő csapatok is helyet kapjanak egy egy cívisvárosi bemutatkozás erejéig.
Így eshetett meg, hogy a kedvenc szaklapunk, a Grungery egyik kedvenc hazai bandája, az Alone In The Moon bemutatkozhatott a debreceni közönségnek (az énekesükkel egyébként korábban készült egy remek anyag , ami ITT olvasható. ) A csapat egy viszonylag kicsi, de lelkes közönség előtt mutatkozott be, a koncert első részét én is megnéztem, a második felére viszont elhagytam a helyszínt, mert a szintén első debreceni koncertjét prezentáló Follow The Flow -ra mentem. És, mielőtt elindul a fikaáradat személyem, vagy a OTRNR blog irányába: igen Kiss Ákos az nem Sebők Tomi, hallgat önmegfejtős szerelmes popzenét is. Zenei stílusokon lehet vitatkozni, csak nem érdemes, ezért -egy kicsit a rockzenei közeg edukációja céljából- egy egyébként élő hangszerekkel előadott - alig egy éves pop produkció első itteni koncertje alkalmával meg tudta tölteni a Pepsi Music Hallt, ami a 100.000 fős Campus fesztivál harmadik legnagyobb koncerthelyszíne....én tényleg szeretném, ha a rockzenekarok eltanulnák azokat a módszereket, amivel ezt meg lehet csinálni.
Ezen azonban csak 4-5 számni időt tudtam agyalni, mert jött a szintén elsőként debrecenben bemutatkozó SLOWMESH, akik tavaly számomra az év lemezét tették le az asztalra. Nagyon vártam ezt a koncertet, és, hogy még egy Black Stone Cherry feldolgozást is betettek a műsorba az csodálatos. És -hála a vezeték nélküli technikának-még a keverőpultig is elmehet a gitáros a koncert közben.
A csapat egyébként iszonyat jó bulit nyomott, de szegényeknek a koncert felével versenyezni kellett a FISH!-el, akik 19.30 -kor, a koncert felénél sokan- jelen cikk írója is- fájó szívvel, de kénytelen voltam otthagyni őket, láthassam Gajda Mátyást és Népi zenekarát.
És innen üzenem, hogy bocs, kedves SLOWMESH, de nekem a Fish! olyan, mint Pintér Mikinek a Pearl Jam...
Nem írom le, hogy a Halak az ország legjobb koncertzenekara (amúgy igen...) és hogy mekkora hangulatot csinálnak, viszont egy tanulságos sztori: egy fiatalabb (huszonkevés éves) hölggyel beszélgettem, a csapat épp a Keep Your Secretet játszotta, mikor a elhangzott a mondat, hogy "játszhatnának régebbi dalokat is, ezt az újat nem ismerem". Mondtam neki, hogy ez már 10+ éves dal. Erre az volt a reakció, hogy, ja akkor meg túl régi....és ebben a pillanatban jöttem rá, hogy a Fish! azon kevés zenekarok egyike, akik sok év (évtized) alulról építkező munkával felépített egy több generációból álló közönséget...és ez nagyon ritka, ámde üdvözítő jelenség a hazai zenei életben. Ha így megy tovább, ők lesznek az új Tankcsapda.
Az este folyamán-mint írtam-egy erős elektronikus szettet nyomtam le- de mindenképp fontos momemntum volt rockzenei szempontból az Apey And The Pea súlytásos metálja, és az idén 20 éves jubileumát ünneplő debreceni poszt-grunge zenekar, a jelenleg Three Days Grace tributeként működő FrogShow bulija, amely számomra a Campus aznapi befejezését is jelentette.
Mint ahogy tegnap beszámoltunk róla, megnyitotta kapuit a debreceni Campus Fesztivál.
Annak ellenére, hogy az időjárás nem annyira kegyes (a barométer egész nap esőre állt, és az előrejelzések szerint ez így is marad a feszt egész ideje alatt), mégis, már a délután két órakor kígyózó sorokban várták a fesztiválozók, hogy bejussanak az idén már kibővített területre.
A 17 (!) fesztiválhelyszínből 10 már működésbe is lépett, gyakolrlatilag délutántól dübörögtek a koncertek, és más programok. Az elektronikus tánczenétől a folkos-akusztikus alteren át a keményebb műfaj kedvelői már a nulladik napon tudtak bulizni, ha akartak.
A szervezők már a fesztivál bemelegítő napjára is biztosítottak egy-két nagy durranást, például a Lovasi 50 jubileumi (vagy életmű) koncertjét-ami nyilvánvalóan egy generációs szakadékot átívelő, sokakat megszólító program volt...egyedül én maradtam ki belőle, mivel a Junkies koncertje visszarepített a tinédzser koromba, A csapat ugye a 20 éves Nihillel turnézott legutóbb, de idén már a Tabu fog jubilálni, így a koncertprogram ennek a két lemeznek a dalaiból állt nagyrészt. Ganxta Zolee pedig fenntartotta ezt az "újra fiatal vagyok" érzést. Ezt még egy Ivan and the Parazol-mint az aznapi leginkább Old Time Rock And Roll Magazine kompatibilis- koncerttel próbáltam megszakítani, de azon a színpadon épp valami csúszás volt, így akaratomon kívül belenéztem a számomra teljesen ismeretlen Nagy-Szín-Pad jelölt Antonia Vai műsorába, majd visszatértem a már említett Zolee bácsi és népi zenekara hangversenyre.
Levezetésnek a Midlafe Crisis nevű formáció utolsó fele, és a Vis Maior élőben nyomott necc partyja épp megfelelő volt...kellőképpen ráhangolódva érkezünk majd ma a Campus első napjára.
