Szigorúan a Free dalokból álló koncertsorozattal ünnepli a legendás angol együttes megalapítását Paul Rodgers, a zenekar énekese. Az Egyesült Királyságban megrendezésre kerülő turné májusban indul. Mindezeket nemrégiben maga az énekes jelentette be hivatalosan.

Tizennégy koncertből álló körúttal állít emléket a Free legendás munkásságának a zenekar énekese, a 67 éves Paul Rodgers. A Free Spirit UK Tour csúcspontját a május 28-án tartandó londoni Royal Albert Hall-os fellépés adja majd.

„Ötven évvel ezelőtt, 1967-ben történt, hogy megismertem Paul Kossoffot és később megalapítottuk a Free-t. Először a Finsbury Parknál található Fickle Pickle Blues Clubban találkoztam vele és közösen jammeltünk. Egyszerűen csak szabadon szerettük volna játszani azt a zenét, amit szeretünk, a bluest. Éreztük, hogy valami különleges kémia alakult ki közöttünk, amit később az emberek reakciója is megerősített. Azt mondták, hogy amikor játszottunk, megállt az idő. Paul hozta a dobost Simon Kirke személyében a Black Cat Bones-ból, később Andy Freaser-re is rátaláltunk, aki John Mayall bandájában játszott előtte.” – emlékezik vissza az énekes.

- Koss nemcsak a játékával volt a zenekar lelke, hanem kiváló szervező is volt mellette. Kedves fickó volt, mindenki imádta. A Moonshine volt az első dal, amit közösen írtunk. Emlékszem játszotta ezt a szívbemarkoló témát és megkérdezte, hogy tudnék-e szöveget írni rá. Játszottuk a dal és Alexis Corner besétált a próbahelyünkre és azt javasolta, legyen a nevünk „Free At Last”. Végül csak Free-re változtattuk – tette hozzá Rodgers.

A legendás énekes azt is elárulta, Pete Bullick (Deborah Bonham Band) gitáros, Ian Rowley (Deborah Bonham Band) basszusgitáros, Rich Newman (Steve Marriott, Rory Gallagher and Alvin Lee) dobos, valamint Gerard Louis „G” (Deborah Bonham Band) billentyűs alkotja majd a turné zenekarát.

A Free Spirit UK Tour állomásai

2017 május

Friday 5th – Clyde Auditorium | Glasgow
Sunday 7th – City Hall | Newcastle
Monday 8th – O2 Apollo | Manchester
Wednesday 10th – Colston Hall | Bristol
Friday 12th – Pavilions | Plymouth
Sunday 14th – New Theatre | Oxford
Wednesday 17th – De Montfort Hall | Leicester
Friday 19th – City Hall | Sheffield
Saturday 20th – Royal Concert Hall | Nottingham
Monday 22nd – Cliffs Pavilion | Southend
Tuesday 23rd – Regent Theatre | Ipswich
Thursday 25th – Guildhall | Portsmouth
Saturday 27th – Symphony Hall | Birmingham
Sunday 28th – Royal Albert Hall | London

Mi az az egy dolog, ami ráveszi az embert, hogy télen, fagyban, hóban, HÉTKÖZNAP 200 kilométert utazzon? Bizony, az Ozone Mama. Biztosra veszem, hogy hozzám hasonlóan nagyon sokaknak nem a szerda a kedvenc napja. Viszont ha azt mondják, hogy este mehetek Ozone Mama koncertre, máris nem fog érdekelni milyen nap van.

Ilyen pazar évkezdésem még talán nem is volt koncertek szempontjából. A fővárosi fenegyerekeket januári A38-as koncertjükön a svájci Dirty Sound Magnet erősítette. Nem szeretek felkészületlenül érkezni, szóval utánanéztem kicsit a csapatnak. Akármelyik értékelést néztem, repkedtek a csillagok, a dicsérő szavak és az olyan jelzők, mint “svájci minőség’. Ebből kiindulva nagy várakozással telve indultam útnak, ám csak az utolsó másfél számot sikerült elcsípnem Oszkáros sofőrömnek “hála”, de a hangulat így is átjött. Érezhetően a letűnt idők nagy zenéi adják az inspirációt a bandának. Ehhez hozzá jön még egy adag erő és egyfajta frissesség, amitől eredeti és őszinte lesz a srácok hangzása, csupa pszichedélia és profizmus. Remélem lesz alkalmam egy teljes koncertet is meghallgatni tőlük. Rövid szünet után következett az est fénypontja, az Ozone Mama.
Rettentő jó, ha van az ember életében egy biztos pont. Ez az együttes pedig ilyen. Teljes biztonsággal kijelenthető, hogy nem létezik rossz OM koncert. Ez nem túlzás, vagy mellébeszélés, ez egy tény. Lehet, hogy a fiúk pont hiányoztak mikor erről volt szó a suliban… Már az első percben eldőlt, hogy ez is egy jó koncert lesz. Imádtam, ahogy Gergő felsétált halálos lazasággal a színpadra, megafonnal a kezében, amiből nemes egyszerűséggel az “OZONE MAMA - Mama - mama” visszhangzott. A banda többi tagja is színpadra állt, majd bele is csaptak a Sidekick Miracle-be. Itt jegyezném meg, hogy ez alkalommal is fellépett a fiúkkal Lukács László, aki már többször emelte játékával a koncertek fényét. Nem volt ez másképp most sem, olyan vad billentyűnyomkodásnak lehettünk tanúi több számon keresztül, hogy én például végig teli szájjal vigyorogtam. A továbbiakban is csupa sláger szólalt meg: Good Times Roll, Backdoor Man, a kicsit lassúbb lüktetésű, de annál éteribb Gypsy Girl,

a Go, Cold Heart of Stone. Itt következett egy új dal, amiből a hétfői Silent Stream-et figyelemmel követők már kaphattak egy kis előzetest. A teljes hosszúságú változat sem okozott csalódást, a csapathoz méltóra sikerült. Remélem, ha az esti imáimba foglalom, akkor nagyon hamar lesz valamiféle megjelenés. Ezután jött az én egyik személyes kedvencem, a Man on the Run, majd a Hope, amihez Székely Marci - aki a frontemberek közt is a legfrontemberebb - akusztikus gitárt ragadott. Ezt követte a Juggernaut és itt meg is állnék egy pillanatra. Elképesztően szépen építkezik a dal, minden egyes hangja a helyén van, a végkifejlet pedig egy olyan katartikus élményt ad a hallgatónak, amit nem is igazán lehet szavakba önteni. Mély meggyőződéssel hiszem, hogy valahol a tudata, lénye legmélyén ez minden ember kedvenc száma. Ebből a hangulatból próbál azért mégiscsak a földre visszarángatni az utolsó felvonás, Hard Times, Ain’t No Place of Mine, Kings and Rulers, illetve a Siren’s Call, amihez nemrégiben egy zseniális klip is készült. Gábor Andris továbbra sem rest menő szólókkal elkápráztatni és Máté számok közti dobszólói is meglehetősen hatásosak. Órákig lehetne az Ozone Mamáról beszélni, még el se kezdtem dicshimnuszt zengeni például a csodálatos hajzuhatagokról és szakállrengetegekről, az egyik legjobb közönségről, aki együtt ugrál, énekel, és örül a zenekarral, de akkor még egy óráig itt ülnénk. Minden bajra gyógyír ez a csapat, el kellene kezdeni receptre is felírni.

Készítette: Vida Tímea

Fotók:

Bobal Photography

Imre Barta Photography

Emlékeztek rá, mikor láttátok először Russel Crowe-t a filmvásznon? Amikor a Gyorsabb a halálnál című westernben Cort szerepében a zord vadnyugaton kalandozott? Vagy amikor ő volt Zack Grant az FBI maffiaellenes osztagának egyik különleges ügynöke, a Keleti harcban? A Szigorúan bizalmas agresszív és alkoholista Bud-ja megvan? De legkésőbb a Gladiátor szerepében tuti láttad.

Az ausztrál színész az esetek többségében tehát nem a drámai alakításairól, sokkal inkább az igazi tesztoszteronszagú macho szerepekben építette az imidzsét.

Talán ezért is meglepő, hogy a filmes karrierjével gyakorlatilag egy időben (és párhuzamosan) egy zenei karriert is építget, amely az érzelemgazdag country/soft rock vonalon mozog, és gyakori a munkáiban az akusztikus hangszerelés. Mit például ebben a számban:

Krokodil Dundee mostohagyermeke Russ Le Coq néven rögzítette első nótáját 1980-ban, egy laza rockabilly nótát, az I want To Be Marlon Brando című önbeteljesítő eposzt.

Még ugyanebben az évben Billy Dean Cochran -el megalapítják a Roman Antix nevű bandát (hiába, a Gladiátor már akkor is vonzódott az ókori Rómához), majd 1982-ben átkeresztelték magukat a 30 Odd Foot of Grunts-ra (vagy rövidítve TOFOG). Russel Crowe a 2005-ig prosperáló zenekar énekese és gitárosa, e mellett pedig zenei produkciókban szerepelt "hivatalosan" (pl Jimmy Fallon talk showjában) és nem hivatalosan is (az alábbi képen például egy Open-Mic kocsmai énekversenyre ugrott be "csak úgy".

Egy bő másfél évtizedes működés és négy lemez után ( The Photograph Kills EP 1995, Gaslight (1998), Bastard Life or Clarity (2001) Other Ways of Speaking (2003) Crowe tehát feloszlatta a TOFOG-ot, de nem azért, mert abbahagyta a zenélést, hanem mert kicsit más vizekre evezett. A Great Big Sea nevű kanadai banda alapemberével, Alan Doyle-al életre hívták a Russell Crowe & The Ordinary Fear of God nevű formációt. A csapat sok fúvóssal operáló modern swinget nyom, de az érzelemgazddag balladák sem állnak messze tőlük....és hobbizenekar létükre egész szép sikereket könyvelhetnek el. 2011-ben például a banda-pontosabban az annak alapját képező szerzőpáros The Crowe/Doyle Songbook néven jelentetett meg egy albumot, ami a kanadai slágerlista 72. helyéig jutott, az anyaggal pedig Vancouvertől Reykjavikig turnéztak, meglehetősen nagy sikerrel.

Az éneklő Gladiátor tehát nem csak vérben és izzadságban fürdőzve tudja elolvasztani a női szíveket, hanem egy gitárral, vagy egy zongora mögött is, mély baritonhangon énekelve. 

Bár hazánkban Russel Crowe ezirányú munkássága annyira nem ismert, de egy kis internetes kutakodással a teljes életmű feltérképezhető. Aki a country, jazz, blues, rock and roll stílusokat magáénak érzi, azoknak mindenképp megismerni az ausztrál fenegyereknek ezt az arcát is. 

A Folson Prison Bluest például így nyomja:

Január 13-án, pénteken este rendezték meg a Kávézó a Belvárosi Favágókhoz galériáján Magyarország egyik legkedveltebb alternatív rock’n’roll bandája, a CsótányDzsó koncertjét.  A trió különleges zenéjére az idősebb és a fiatalabb korosztály egyaránt kíváncsi volt.

Nem sokkal 9 óra után csendültek fel az első dallamok a fővárosi CsótányDzsó koncertjén. A trió egy különleges stílusban alkot. Korai kiadványaikon inkább a rock’n’rollos, rockabilly-s stílusjegyek vehetők észre, később vették fel az alternatív vonalat.  – Úgy gondoltuk, hogy a műsorunk elején a könnyedebb kispálos, kiscsillagos 90-es évek alternatív zenéjét megidéző énünket vesszük elő, és az újabb dalainkat mutatjuk be a szentesi közönségnek. Elég régóta közel áll a szívemhez ez a stílus is, és úgy érzem a közönség is szeretettel fogadta – mondta el lapunknak Holup Márk, énekes- gitáros, majd hozzátette, a zenekar imidzsén: a korhű hangszereken, a hajviseleten, a díszes színpadi kellékeken azért észrevehető, hogy az 50-es évek klasszikus rock’n’roll-ját sem hanyagolják el.

Műsorukat a 2013-as ’Dinoszauruszok’ és a 2014-es ’Ahol az autók kamionokat esznek’ lemezek dalai adták, melyeket igen sajátos módon, vezetett fel az énekes, ugyanis minden elhangzó darab előtt egy mondatot ismételt: Ezt azoknak, akik hisznek a… A koncert második felében már a pörgős rockabilly-s, táncolható zenék hangzottak el, néhányan táncra is perdültek a Favágó galériáján.  A közönség hitt a CsótányDzsóban, így a koncert jó hangulatban telt. – Nagyon jól érzetük magunkat, és úgy vettük észre, hogy a közönség igényeit is kielégítettük. Köszönjük a szervezőknek a lehetőséget, hogy felléphettünk, reméljük, lesz még alkalmunk visszalátogatni, hiszen sok barátunk van Szentesen – zárta a beszélgetést az énekes.

Sebők Tamás

Fotó: Vidovics Ferenc - Szentesi Mozaik

Számos médium megemlékezett arról a tényről, hogy a milliárdosból és trash celebből amerikai elnökké avanzsáló Donald Trump beiktatási bulijára az A (később a B, sőt C) kategóriás előadók is visszamondták a szereplést.

A másik oldalról viszont történt valami, ami miatt az Egyesült Államok 45. elnöke akaratán kívül rocktörténeti tényezővé vált. 

Ugyanis a 2007 óta feloszlott, Soundgarden és Rage Against The Machine tagokból álló supergrup egy alkalomra színpadra áll ebből az alkalomból-vélhetően az ellendrukker szerepben.

Ebből az alkalomból érdemes feleleveníteni a 2000-es évek egyik legkirályabb rockzenekarának történetét.

A hivatalosan 2001-és 2007 között létező, három lemezt megélt Audioslave a kortárs rock egyik legeredetibb supergroupja volt, amelyet olyan zenészek alkottak, akik korábban, más zenekarokban már letették névjegyüket és szép sikereket tudhattak maguk mögött.

A zenekar sztorija egészen 2000-ig vezethető vissza, mikor a Rage Against The Machine-ből Zack de la Rocha énekes kivált, a három hangszeres (Tom Morello- gitár, Tim Commerford- basszus, Brad Wilk- dob) pedig úgy döntött, hogy tovább folytatják. Az eredeti ötlet az volt, hogy Rage néven, egy új énekessel megy majd tovább a szekér.

Közel két év sikertelen keresgélés után a menedzsment részéről jött az ötlet, hogy a Soundgardenből ismert-éppen akkor nem túl sikeres szólókarriert folytató-Chris Cornellel meg lehetne próbálkozni.

Bár mind a RATM zenészei, mind Cornell kiforrott és sajátos zenei világot képviselt a maga nemében, a formáció mégis működőképesnek bizonyult, és rövid idő alatt össze is raktak egy lemeznyi anyagot- tegyük hozzá azért, hogy a felvételek végére, a megjelenés előtt a nézeteltérések miatt fel is oszlatták magukat.

Az hogy ezt a döntésüket mégis visszavonták (jegyezzük meg, erős kiadói nyomásra), és az Audioslave mégis a nagyközönség elé került, nagy „nyeremény” volt mindenki számára, ennek pedig legegyértelműbb jele az volt, hogy az első, self titled lemez a vegyes kritikai fogadtatások ellenére a rajongók kedvence lett és pillanatok alatt elérte a háromszoros platinalemez státuszt…

Nyilván sokan sokfélét várt ettől az albumtól, de a legjobb benne hogy egyik elődzenekar utánérzése sem vált belőle: bár Cornell egyedi hangja és már-már mágikus hatású dallamvezetése, és Tom Morello sablonosnak egyáltalán nem nevezhető gitárstílusa meglehetősen karakteres jegyek, az Audioslavenek mégis lett egy saját, csak rá jellemző hangja, amely nem grunge, nem crossover, nem ’90es évek retro, hanem egyszerűen: ROCK. Olyannyira egyszerűen és egyértelműen kortárs rockot nyomtak az arcok, hogy egyesek egyenesen a XXI. század Led Zeppelinének titulálták a zenekart.

A sikereken felbuzdulva az Audioslave intenzív koncertezésbe kezdett, és bár az énekes kifejezetten kerülni akarta a Rage Against The Machinre jellemző politizálást, mégis számos érdekességet produkáltak ebben az időszakban: ők lettek például az első amerikai rockzenekar akik felléphettek Kubában, és a Live 8 elnevezésű karitatív esemény fő attrakciójává is ők váltak, és időnként a bulikon bizony felkerült a tracklistára a Killing In The Name…

Persze ettől még senki nem azonosította Cornell-t a Che Guevara pólóban ugrabugráló Zack de la Rocha- val, viszont az ilyen gesztusokkal szépen lepergették magukról a kritikusok sokszor ismételt mondatát, miszerint ez csak az unatkozó, befutott zenész-milliomosok zenekara, akik csakis a további vagyongyarapodás reményében muzsikálnak.

Az intenzív, három éves turnéidőszakot 2005-ben az új lemez, az Out Of Exile „töri meg”. A lemez több szempontból is érdekes: a csapat ezt a debütáláshoz képest egy zeneileg is sokkal egységesebb dologként értékeli a produktumot, a zenei szaksajtó képviselői újra vegyesen fogadják az anyagot, a rajongók közül viszont sokan túlságosan lágy hangzásúnak ítélik az új dalokat. Ennek ellenére nem beszélhetünk sikertelenségről, a csapat újabb platinalmezet vehet át a megjelenést követően nem sokkal…

Az Out Of Exile még ki sem hűlt, alig egy évvel később-2006 szeptemberében- megjelenik a harmadik anyag, a Revelations. Sokan nem értik a zenekar rohamtempóban készült (a stúdiózás alig hat-hetet vett igénybe) és megjelentetett lemezét-és való igaz, hogy bár vannak kiemelkedő pillanatok itt is, de összességében már inkább a korábban nagy reményekkel kecsegtető, de elfáradt és ihlethiányos zenekar lenyomata ez.

Nyilván a tagok is érezték, hogy már a kezdetek kezdetén is fennálló nézeteltéréseket csak ideig-óráig tudták szőnyeg alá söpörni, és hogy ezek a problémák a közös muzsikálásra igencsak rányomja a bélyegét.

2007 februárjában Chris Cornell megjelentette nyilatkozatát, amelyben egyértelművé tette, hogy az Audioslave sztorinak részéről vége:

 „Már a kezdetektől voltak problémák közöttünk, amivel megpróbáltunk megbirkózni. Azt hiszem, három nagyon jó albumot hoztunk össze így együtt. Egy jól működő zenekar voltunk jó pár véleménykülönbséggel. Mostantól viszont már a saját zenémre szeretnék összpontosítani.”

Még ugyanebben az évben egy koncert erejéig összeállt a Rage Against The Machine, és Tom Morello is megszellőztette, hogy szólóprodukciót tervez. Egy időben például nagy kedvencét, Bruce Springsteent kísérte a koncerteken…

Brad Wilk az azóta eltelt időszakban számos helyen bukkant fel, mint session zenész: a Dave Grohl nevével fémjelzett Sound City projektjében tűnt fel- régi harcostársával, a basszer  Tim Commeford -al, é a Black Sabbath is őt kérte fel, hogy reunion albumán püfölje a bőröket. 

Chris Cornell tovább folytatta meglehetősen hullámzó szólókarrierjét, majd 2012-ben újra összehozta a Soundgardent.

Ettől a pillanattól kezdve sokan fogadtak volna arra nagyobb összegben, hogy az Audioslave nevű formációt már soha nem fogjuk hallani és látni. De a szerelemben, a háborúban és a rock and rollban soha nem mondhatjuk, hogy soha. Donald Trump hatására összeáll a csapat, éppen ma, január 20.-án. Igaz, csak néhány szám erejéig, egy, a RATM és Cypress Hill tagjaiból verbuválódott Prophets of Rage koncertre ugrik be Cornell, de akkor is. Ki tudja, hogy az új amerkai elnök miket indukál még működése alatt a rockiparban?

Február 4-én a Dürer Kert ad otthont az Asphalt Horsemen és az Amberjack közös koncertjének.

Az Asphalt Horsemen második albuma, a Brotherhood tavaly ősszel jelent meg a GrundRecords gondozásában.  A 12 tökös souther rock dalt tartalmazó album elnyerte a szaksajtó és a közönség tetszését is.  A sikeres, tavaly novemberi Düreres lemezbemutató után most visszatérnek a tett színhelyére, és a vendégük a szintén GrundRecords istállós Amberjack lesz.

A blues alapú dallamos rockzenét játszó Amberjack 2015 tavaszán jelentkezett bemutatkozó kislemezével, mely a Hookup címet kapta. A csapat a modern riffeket és szólókat a 70-es évek Amerikájának letisztult rock hangzásával ötvözi. A végeredmény egy könnyen befogadható, dallamos, már-már slágeres rockzene.

Az Amberjack frontembere, Láng Vince nemrégiben a Törtetők, a feltörekvő fiatalok pályáját bemutató sorozatban is szerepelt.

Ez a két banda vár tehát mindenkit a Dürer Kert kistermében február 4-én. A belépő 1500 forint lesz.

Facebook eseményhez katt a flyerre!

Még tavaly jelentkezett debütáló nagylemezével a tatabányai Volumen csapata. A blues-rock és a funk rockban utazó gárda zenéjével a tavalyi Dan Patlansky koncerten találkoztam. lenyűgözött az az atmoszféra, amit seperc odarittyentettek a srácok a hajó gyomrába. Elkerülhetetlen hát hogy megvizslassam a csapat debütáló lemezét, a VoluMen-1-t, ami november óta elérhető.

A Way Too Louddal indul a korong, amihez egy különleges videót is készített a zenekar. Az első pillanatban áthat minket a stratocaster karakteres hangzása, a duruzsoló dallamok. Nagyon tetszik a dal alaptémája. Egyszerű, de mégis fülbemászó. Ezt tovább emeli Schweighardt Tamás énekes hangja. „I need the music's help, no doubt”. A Bad Days egy inkább rockos irányban mozgó dal. Hétfő reggeli munkába csoszogásomhoz illene leginkább. Viccet félretéve leginkább egy utazós dal. Remekül fel vannak osztva a hangszerek meghatározó szerepe van mindennek. A gitárszóló is karcol, rendben van az egész darab. A Granted egy szívfacsaró dal, egy igazi blues ballada. Kedvenc dalommá vált, az őt követő Got To Give-vel egyetemben. Borongós hangulatban indul a dal, amolyan vihar előtti csend jut róla eszébe a hallgatónak. Aztán viszont megérkezik valami méghozzá egy elsöprően erőteljes refrén formájában. Felkapja az ember a fejét a váltakozó zongora és gitárszólóknál… szépen megy az adok-kapok. A Will It Go és a Wake Up Now! soul-funkos balladák, leginkább a Granteddel tudnánk összekötni őket. Nyugodt, visszafogott dallamok sorozata

Nagy kedvencem lett a funkys bluesos grooveokkal megtűzdelt Selfies, Tweets and Hashtags, brutálisan jó a szövege, enyhe társadalomkritikus jelleget is kapott. Pacsi érte. A Keep on Movin’-t hallgatva a 60-as, 70-es évek soul funky zenéi, a Stax Recordsos előadók jutottak először eszembe. Funky himnusz! Nagyon ott van. A lemezt záró Slegdehammerben mindent odatesznek a srácok, szerephez jut a talk-box is. A dal egyébként egy Peter Gabriel feldolgozás. Ritmikáját tekintve leginkább a lemezt nyitó Way Too Loud-hoz lehetne hasonlítani. Brutális kompozíció lett ez a dal, megtetőzi a lemezt.

Gratulálok a srácoknak. Érződik a muzikális tudás és, hogy rettentően sokat dolgoztak a lemezzel, szívük-lelkük benne van. Különleges, változatos, és igényes zenét csináltak. Az már más tészta, hogy nem erre van igény – a szerk. Nálam azért nagy pacsi a srácoknak. Még ilyet!

VoluMen – VoluMen 1 (2016)

Way Too Loud
Bad Days
Granted
Got To Give
Will it Go?
Wake up Now!
Selfies, Tweets and Hashtags
Keep On Movin’
Sledgehammer

 Sebők Tamás    

Martin Luther King, -baptista lelkész, békeaktivista, az amerikai fekete polgárjogi mozgalom Nobel-békedíjas vezetőjének születésnapja alkalmából 1986-tól január harmadik hétfője nemzeti ünnep és munkaszüneti nap az Egyesült Államokban.

King a XX. század történelmének egyik alakítója, ikonikus alak, akinek számos könyv, film, dal, sőt képregény (!!!) formájában is feldolgozták az élettörténetét, és munkásságát.

Mi, mint zene magazin, természetesen azokat a muzsikusoknak a dalait vesszük most górcső alá, akik legalább egy szám erejéig megemlékeztek a Memphisben meggyilkolt nagyságra.

10. Stevie Wonder: Happy Birthday

A dal 1981-ben született King születésnapjának alkalmából, még azelőtt, hogy a neves napot ünnepnek nyilvánították volna.

9. John Legend feat. Common: Glory

Az Old Time R'N'R Magazine hasábjain talán idegenül hat két hip hop előadó, de a 2015-ös Selma című, MLK életét feldolgozó dal egy nagyon szép, déli hagyományokból merítő gospel kórussal kezd (majd operál végig, refrénként), másrészt ez az egyik talán legismertebb dal a témában. És minden bizonnyal az sem meglepő, hogy a többségében afro-amerikaiakból álló hip-hop közösség közel érzi magához a témát...

8. Public Enemy: By the time I get to Arizona

Ha már redhagyó módon hip-hop előadóknál tartunk, akkor meg kell említeni a kemény politikai állásfoglalásokat dalba foglaló Public Enemyt, akik még 1991-es albumukon dolgozták fel a MLK témát. Zeneileg szintén a gospel és a soul/funky uralja a nótát, a képi megjelenítésbe meg belecsúszott néhány srác, akik nagyon hajaznak a radikális Fekete Párducok nevű fekete szervezetre...csak hogy mindenki tudja, honnan fúj a szél...

7. U2: MLK

Bonoéktól sosem állt messze a politizálás. Már az 1984-es The Unforgettable Fire című -sorrendben negyedik- lemezükön is külön számot szenteltek a MLK, nak, MLK címmel...

6. U2: Pride In The Name Of Love

...majd ugyanezen a lemezen még egy dalt szenteltek a témának

5. King Dream Chorus & Holiday Crew : King Holyday

Ez a szám nem annyira jó, minden jegyet magán hordoz a bájos '80as évekből, az erőltetett szintetizátorhangzástól az indokolatlan rap-betétekig. Ráadásul valamilyen állami megrendelésre készülhetett el, és tudjuk, mi szokott ebből kisülni. De, ez 1986 óta a "hivatalos MLK Day dal".

4. Bruce Springsteen: We shall overcome

Bob Dylan dala a polgárjogi mozgalmak himnusza is lehetne, nem véletlen, hogy az "Öreg" is feldolgozta egyfajta MLK tribute dalként.

3. Dion: Abraham, Martin And John

Dion (aki egyyébként az Államokban egy mai napig aktív és elismert blues/country előadó) 1968-ban, MLK halálának évében meglehetősen egyértelmű címmel (és tartalommal) jelentette meg a témába vágó dalát:

2. Nina Simone: Why (The King of Love Is Dead)

Egy szívszorító gospel, amelyet a "Király" halála ihletett:

1. The Beatles: Blackbird

A rockzene (talán) legnagyobb hatású zenekara 1968-ban , halála után énekelte meg a polgárjogi mozgalmak (talán) legnagyobb alakját.

Boldog születésnapot és elmélkedésben gazdag Martin Luther King napot mindenkinek!

Folytatjuk állandó rovatunkat, ezúttal az Arons Land Cargo Co. frontembere, Hajba Áron vezet be bennünket abba a zenei világba ami nagy hatással volt életére.

Finnországot említve elsőként biztos nem a blues-rock műfaj jut eszünkbe, egy kicsit mélyebbre ásva az ezer tó országának zenei kultúrájában azonban ráeszmélünk, hogy biza itt is lapulnak gitárhősök. Ben Granfelt kétségtelenül az egyik legnagyobb közülük.

Az 53 éves gitáros tavaly már járt hazánkban, februárban ismét visszatér az A38 színpadjára új lemeze, az Another Day turnéján. Az új album már tavaly megjelent Finnországban, Európa szerte azonban csak január 27-én került a boltok polcaira. Hozzánk már eljutott, így most megosztjuk veletek tapasztalatainkat.

10 dal került fel a lemezre, mely a Hangmans Tree-vel kezdődik, ami egy igen erős, amolyan utazós blues rock muzsika. Ez amúgy a teljes lemezről elmondható. Agresszívebb, keményebb vizekre evezett Granfelt. Az Another Day sokban nem különbözik az albumot nyitó daltól, tempójában talán visszafogottabb. A Jimi Hendrixes wah-fuzz párosítás továbbra is megunhatatlan, amit egy dallamos refrén lágyít meg. Amikor megláttam, hogy egy Wayward Child című dal is felkerült a lemezre, hirtelen Rory Gallagher azonos című klasszikusa ugrott be, ez azonban egy dallamos ballada, melyben gyönyörűen csilingel a Stratocaster. Ez egyébként az első dal, ami megjelent a lemezről.

A Shine Like The Sun Over Me tipikus blues dal. Nincsenek túlbonyolítva a futamok. Egyszerű riffek, jó hangzás, kiváló szóló. Nem is kell több. Az Endless-ben nyugalomra lel mindenki. Egy szívfacsaró instrumental. Teljesen más világot nyit ez a dal. Az Open Road, Open Book-ot hallgatva elképzelem, amint bőrgatyás motorosok már sorakoznak is az út mentén behörrentik a Harley-t és elhajtanak a messzeségbe. Egy motoros himnuszként is értelmezhető high gain cucc. Heart On Your Sleeve egy végletekig leegyszerűsített nóta. Inkább egy óriási szabad jammelésnek tűnik, semmint egy tudatosan felépített darabnak. Az A38-on szinte elmaradhatatlan lesz a Rocking The Boat. Olyan nótáról is van itt szó, amire ki lehet rúgni az öreg Artemovszk oldalát. A Sweet Love- első feléről ez nem igazán mondható el. Aki azonban azt gondolná, ez is egy csöpögős szerelmes dal, azt ki kell, hogy ábrándítsam. Egyik kedvencem lett, óriási refrén van benne. Olyan igazi fejrázós. Ez is bizonyítja, hogy nem kell túlbonyolítani a dolgokat. A lemezt záró You Are What You Is-ben túl sok mindent nem lehet kiemelni, nem ad nagy csattanót a korong végére, egy töltelék nóta.

Az utolsó daltól függetlenül egy kellemes, keményebb hangvételű, tökös lemezt hozott össze a finn trio. Mint azt már írtuk, nincs túlbonyolítva, ettől függetlenül élvezhető és különleges. Ajánljuk nektek, hogy élőben se hagyjátok ki! Ben Granfelt Band az A38 hajón: 2017. február 6.

 Ben Granfelt Band - Another Day

Hangmans Tree
Another Day
Wayward Child
Shine Like The Sun Over Me
Endless
Open Road, Open Book
Heart On Your Sleeve
Rocking The Boat
Sweet Love
You Are What You Is

Ben Granfelt: gitár, ének
John "Grovemaster" Viherva: basszusgitár, háttérvokál
Miri Miettinen: dobok, háttérvokál

Producer: Okko Laru
A felvételek a Soundstation Studios Magnusborg & Finnvox Studios-ban készültek, Helsinkiben.