Ahogy korábban reagáltunk a mozivilág történéseire: a rock and roll movie-k aranykora jött el. A kasszáknál remekül teljesítő, de kritikai szempontból meglehetősen megosztó Bohém Rapszódia után nem sokkal orbitális pályára állt a Rocketman, vagyis annak a kövér, középosztálybeli angol fiúnak a sztorija, akit a világ Elton Johnként ismert meg, és akit Taron Egerton Oscar-gyanúsan játszott el.

Megmondom őszintén, vártam, de ugyanakkor kicsit féltettem is ezt a filmet.

Egyrészt biztos voltam benne, hogy az emberek akarva-akaratlanul a kultikussá vált Queen mozihoz fogják hasonlítani. Ez valahol természetes, hiszen Elton és Freddie Mercury pályatársak voltak, mindketten melegek, angolok, és ripacsok: számos párhuzam vonható a két karakter között.

Másrészt Elton John még él - sőt executive producere volt a saját önéletrajzi filmjének -, így egyes jeleneteket, történéseket nem lehetett olyan jószándékúan elkenni vagy finomítani, mint a csaknem 30 éve elhunyt Mercury esetében.  

Ennek az alkotásnak tehát egyszerre kellett hitelesnek, versenytársnak és szerethetőnek lennie. A maga giccses módján pedig mindhárom elvárásnak megfelelt: ez a mozi egyszerre tud gejl, naturalista és drámai is lenni, mindezt pedig egy nagyon sajátos zenei atmoszférában teszi.

A magyar és - megkockáztatom - a külföldi átlaghallgatók többsége Elton Johnt a ’90-es évek elején megjelent The Lion King betétdallal azonosítja, és sokaknak fogalma sincs arról, hogy a rock fénykorában, a ’70-es években ez a kedves, vicces szemüvegeket viselő bácsi egy meghatározó rockzenész, egyszersmind pedig egy igazi party animal volt.

A Rocketman ezzel az adalékkal nem finomkodik: a cselekmény - amely a gyermekkortól a 80-as évek végéig öleli fel a történetet - a nyitójelenetben egy terápiás szituációban jeleníti meg a főhőst, az első elhangzó  mondat pedig az, hogy "Elton John vagyok, alkoholista, kokainfüggő, szexfüggő, bulimiás, és gondjaim vannak a fűvel is…"

A terápiás momentum végig jelen van a filmben, gyakorlatilag e köré épül a történet, javarészt visszaemlékezések formájában.

Az egyes élethelyzeteket remekül festik alá a főhős dalai - egyesek számára talán túl giccses, hogy ez időnként musical formában történik, de az a helyzet, hogy Elton érzelemdús dalai és sok esetben megrendítő, vagy legalábbis feszültséget okozó élethelyzetei remekül rímelnek ezzel a fajta megjelenítéssel. Elton John életét a túlzó színpadi díszletek, az extrovált és introvertált viselkedési minták hullámzó váltakozása, a meleg identitással való küzdelem, és a kiadói, menedzseri, családi, közéleti nyomás alatti többszöri összeroppanás jellemezte.

Néha túlságosan hatásvadász, ahogy egyes jelenetekben „megszületnek” az ikonikus dalok valamilyen élethelyzet hatására, de épp ez az, ami a nézőnek átadja a „múzsa csókja” érzést. Talán sosem volt még olyan zenés életrajzi film, amely ennyire jól tudta megjeleníteni azt, hogy egyes szituációk hogyan csapódnak le egy zenészben, és hogyan lesznek ebből dalok, amelyeket mi, hallgatók szeretünk, éneklünk, amelyek kapaszkodókat jelentenek nekünk a szürke hétköznapokban.

Az egyik személyes kedvencem pillanatom: a  Tiny Dancer születésének bemutatásánál annyira összhangban van a dal szövege és maga a jelenet, hogy leesett az állam. A címadó Rocketman is egy meghatározó élethelyzet szüleménye, a Goodbye Yellow Brick Road szintén - illetve számos más dal is, amely Elton John fénykorának lenyomata.

Ez a film giccses, de ugyanakkor kendőzetlenül mutatja be a rock and roll világát felfedező Eltont, a magányos dalszerző Eltont, a kokain- és alkoholmámorban úszó, dühkezelési problémákkal küzdő Eltont, a szeretethiányos Eltont… mindazt, amiből és amitől Elton az lett, akit mi csodálunk.

Nem tudni, mennyi részlet lett biográfiailag hiteles, vagy hogy Elton mit, miért, és hogyan akart az életéből elénk tárni ezzel a mozival: mindenesetre én ezt egy őszinte feltárulkozásnak érzem, úgyhogy köszönöm az élményt az alkotóknak.