Idén lett 60 éves minden idők egyik legfontosabb filmje, Alfred Hitchcock Psycho-ja (világszínvonalú elemzést és kulisszatitok-gyűjteményt találtok róla egyik kedvenc hazai blogomon, a MovieCops-on), amely forradalmasította a thriller és a horror műfaját, alapjaiban változtatta meg a „mozizási” szokásokat, valamint leendő rendezőzsenik garmadájára gyakorolt óriási hatást, Dario Argentótól Brian De Palmáig. A Psycho nem csupán Hitchcock legjelentősebb munkái közé tartozik, de ez a film csinált élvonalbeli színészt Anthony Perkinsből is, megteremtve számára a szánandó és olykor szinte rokonszenves pszichopata skatulyáját, amelytől élete hátralévő részében képtelen volt szabadulni. Noha Perkinsnek biztosan nyűg volt, hogy rendre a Psycho Norman Batesének „klónjait” bízták rá a Hitchcock után hozzá forduló direktorok, a skatulya jelen esetben inkább áldásnak tekinthető, mint átoknak: senki sem tudott ugyanis olyan zsigeri erővel egyszerre vészjósló és sebezhető elmebetegeket életre kelteni a filmvásznon, mint Anthony Perkins, aki egészen a Psycho világsikeréig főleg gyengéd romantikus hősöket alakított nem túl meggyőzően. A nagy áttörés előtti munkái közül számomra az Audrey Hepburnnel készített 1959-es „dzsungelmese”, a Zöld paloták a legérdekesebb, mivel Perkins dalra fakad benne, ráadásul remekül csinálja.
A Zöld paloták William Henry Hudson megfilmesíthetetlennek tartott 1904-es regényéből készült, és nem más rendezte, mint Hepburn akkori férje, a szívtipró színész Mel Ferrer. A misztikával átitatott történetben Abel, egy venezuelai hadügyminiszter fia (Perkins) apja bukása után menekülni kényszerül, és az őserdőbe keveredik, ahol kivívja az indiánok tiszteletét. A bennszülöttek egy titokzatos fehér bőrű erdei nőre vadásznak, akit rontást hozó boszorkánynak tartanak. Mint kiderül, szó sincs gonosz boszorkáról: a bájos Rimát, vagyis Audrey Hepburnt vádolják igaztalanul, akibe Abel-Perkins természetesen nyomban az első találkozásuk alkalmával fülig beleszeret, hogy aztán együtt bonyolódjanak drámai kalandokba.
Ferrer azt hitte, felesége jól csengő neve elég lesz a kasszasikerhez, ami azonban nem következett be, így többé nem rendezhette a nejét, sőt egy Cabriola című 1965-ös spanyol zenés vígjáték kivételével − amelyhez ma már nem lehetne szponzorokat találni, ugyanis egy bikaviadalokhoz használt lovakat trenírozó testvérpárról szól – más filmes megbízásokat sem kapott többé direktori minőségben. A Zöld paloták álomszerű és kissé zavaros történetével a nézők nem tudtak mit kezdeni, és valószínűleg az olasz maffiafilmekben később elsőrangúan szemétkedő Henry Silvát sem vélték hiteles indián törzsfőnöknek markánsan brooklyni digó fizimiskája okán. Perkinsnek és Hepburnnek szintén nem álltak jól a rájuk osztott szerepek, de legalább szerethetővé tették a karaktereiket. A film legemlékezetesebb pillanata, amikor a Psycho leendő rémisztgetője gyönyörű átéléssel adja elő szerelmének a Bronislaw Kaper által komponált betétdalt, olyan hangulatot varázsolva vele, amilyet például David Bowie kedvenc énekesétől, Scott Walkertől várnánk. Perkins kiemelkedő teljesítménye csak azoknak nem okoz meglepetést, akik tudják, hogy a színész az ötvenes évek végén popénekesi tevékenységet is folytatott, amelynek keretében három szólóalbumot adott ki.
Anthony Perkins mellesleg nem „kamuakkordozott” a dal kamera előtti interpretálása közben: tényleg tudott játszani a hangszeren. Az alábbi fotó egy másik 1959-es filmje, a poszt-apokaliptikus sci-fi klasszikus Az utolsó part forgatása alatt készült róla. Perkins gyermekei közt is találunk zenészt: egyik fia, Elvis (a névválasztás a színésznek a rock and roll Királya iránti rajongására utal) folk rock énekes-gitáros lett.
