Barriemore Barlow 1949. szeptember 10-én született Birminghamben, és már első komolyabb beatzenekarában is a Jethro Tull leendő fuvolista-énekesével, Ian Andersonnal játszott együtt. Ez volt a Blades, amelyhez Barlow rendhagyó módon csatlakozott: matekvizsga közben értesült róla, hogy szükség van rá a csapat aznap esti nottinghami koncertjén, úgyhogy angolosan távozott a tanteremből, és soha többé nem tért vissza oda.
Barlow később a Jethro Tullba is beszállt: Clive Bunker helyére érkezett, és 1971 májusától 1980 júniusáig volt a progresszív folk rock éllovasainak dobosa. Állítása szerint abban, hogy otthagyta a bandát, nagy szerepe volt legjobb barátja, a szintén Tull-tag basszusgitáros, John Glascock szívelégtelenség okozta halálának. Barlow Glascock nélkül már nem akart egyetlen csapatnak sem tagja lenni, és 1980-tól inkább session zenészként működött közre sztárok anyagain. Barlowt a Led Zeppelin bőrcsépelője, John Bonham a legjobb brit dobosnak nevezte, Glascockot pedig Ritchie Blackmore, a Deep Purple gitárosa titulálta hazája legkiválóbb basszusgitárosának. Barriemore Barlow rajongói a muzsikus egyik csúcsteljesítményeként a Jethro Tull 1978-as koncertalbumát, a Bursting Out-ot szokták emlegetni.
Ian Anderson máig előszeretettel meséli azt az anekdotát, amely Barlow második Jethro Tull-koncertjéről szól: Az USA-béli Denverben tartott eseményen elszabadultak az indulatok, a rendőrség pedig könnygázt vetett be a közönség feloszlatására. Az együttes egy mikrobuszban menekült el a helyszínről, és Barlow útközben megkérdezte Andersont, hogy mindig így végződik-e egy Tull-buli, mire a főnök a maga fanyar albioni humorával azt felelte, hogy csak keddenként és csütörtökönként kell ilyesmire számítani.
Barriemore Barlow két dalban dobolt a Led Zeppelin Robert Plantjének második és Jimmy Page-ének egyetlen szólóalbumán, valamint az ő játéka hallható a svéd gitárhős, Yngwie J. Malmsteen első szólólemezén is.
