Ma már teljességgel elképzelhetetlen, hogy egy rockzenekar élő albuma nagyobb sikert érjen el, mint a csapat stúdióanyagainak többsége, ám a kemény muzsika hőskorában, amely nagyjából 1970 és 1989 közé datálható, erre is gyakran sor került. Az olyan legendás koncertalbumok, mint a Deep Purple Made In Japan-ja, a Kiss Alive 1-je, a Yes Yessongs-ja, a Judas Priest Unleashed In The East-je, vagy a Cheap Trick At Budokan-ja az említett előadók legtöbb példányban elkelt produktumai közé tartoznak, amelyekből még manapság is szép számmal vásárolnak a gyűjtők. E különleges koncertlemezek egyike a Whitesnake Live… In The Heart Of The City-je is, amely idén ünnepli 40. születésnapját.
David Coverdale a Deep Purple 1976-os feloszlása után két blues-os hangulatú és befelé forduló szólóalbumon énekelte meg a bánatát, majd miután rájött, hogy efféle muzsikával csupán klubokban léphet fel, a táncolhatóbb, boogie woogie-ba mártott arénarock mellett tette le a voksát, és Whitesnake néven (a nevet az első szólóanyagának címe és – ne kerteljünk – saját nemi szerve ihlette) új formációt hívott életre, amelyben 1980-ra Purple-ös ex-főnökei − Ian Paice dobos és Jon Lord billentyűs – beosztottakként segítették a boldogulását.
A büszkén és sallangmentesen macsó klasszikus hard rockban utazó banda hamar meghódította a közönséget, így már 1978-ban, megalakulása évében is felléphetett a londoni Hammersmith Odeonban, ahol Live… In the Heart Of The City címmel koncert EP-t rögzítettek, amely kizárólag a japán piacon jelent meg. 1980-ban immár egy nagylemeznyi élő felvételt adtak ki egy újabb Hammersmith-es buli kapcsán, ráadásul megint Live… In The Heart Of The City címmel. 2007-ben mindkét anyag felújított verzióban és egyetlen CD-n látott napvilágot, így innentől fogva a hozzám hasonló „kígyószívűek” végre nyugodtan hajthatták álomra a fejüket annak biztos tudatában, hogy bármikor egyvégtében „végigzúzhatják” a két egyforma című klasszikust.
Mitől is tekinthető kiemelkedőnek az „egybevont” Live… In The Heart Of The City? Egyrészt attól, hogy ereje és zenei invenciózussága teljében mutatja a legtökösebb brit zenekarok egyikét, másrészt attól, hogy egy olyan érába repíti vissza hallgatóit, amikor a rockbandák még mertek jólesően anti-polkorrektek lenni, és nyíltan vállalni, hogy egy dolog van, ami a zenélésen kívül igazán érdekli őket: a punci. Coverdale-nek olyan fajta hangot adtak az istenek, amellyel fénykorában csak a legfrigidebb nőkről nem tudta leénekelni a bugyit, a Whitesnake szövegrepertoárja pedig a közönséggel összekacsintó önparódia határát súroló szexista közhelyek gyűjteményét nyújtja. A Whitesnake-életérzés esszenciáját a frontember a Lie Down (azaz Feküdjünk le egymással) című örökbecsű klasszikus felkonferálásakor fogalmazza meg:
Remélhetőleg e dal címét suttogják majd a szajháitok a fületekbe, amint hazaértek a bulinkról… Ha mégsem, akkor suttogjátok ti az övékbe.
Azt hiszem, ebből is kitűnik, hogy 1980-ban, és nem 2020-ban járunk…
A Live.. In The Heart Of The City-t nem csupán Coverdale őserejű torka teszi zseniálissá, hanem a Neil Murray basszusgitárosnak először David „Duck” Dowle (1978), majd Ian Paice (1980) dobossal alkotott és kíméletlenül alapozó ritmusszekciója, Jon Lord remek boogie-s billentyűfutamai, valamint a páratlan gitárduót képező Micky Moody és Bernie Marsden egy húron pendülése is. Tisztelem Ritchie Blackmore-t, de számomra nagyobb élvezetet jelent Moodyék nyers és laza „USA-ízű” játékát hallgatni az olyan Deep Purple-örökzöldek Whitesnake-es interpretálásakor, mint a Mistreated vagy a Might Just Take Your Life (utóbbiban Bernie Marsden duettezik Coverdale-lel, és remek Glenn Hughes-pótléknak bizonyul), mint az ő szintén kiváló, veretesen brit hangzását az eredeti verziókban. (Mellesleg mindhárom húrnyűvő az Egyesült Királyság szülötte.)
Aki tesztoszteronban gazdag és fülledt hard rockra vágyik, az legkésőbb egy perc múlva rendelje meg a Whitesnake legendás élő albumát, amely megjelenése évében az 5. helyig kúszott fel a brit eladási listán, és ezzel jobb eredményt ért el, mint bármelyik az addigi három Whitesnake-stúdióalbum közül. Ajánlómat egy tipikusnak mondható coverdale-i anekdotával zárnám:
A kiadónknak az az őrült ötlete támadt, hogy a Live… In The Heart Of The City-t azzal tudnánk a leghatékonyan reklámozni, ha a lemez egy példányával a kezemben felmászom egy cirkuszi elefánt nyakába, majd egy fotós készít rólam pár képet, amint megpróbálok nem leesni az állatról. Nem igazán fűlt a fogam a dologhoz, úgyhogy merev részegen érkeztem a fotózás helyszínére, aztán amikor fel akartak tenni szegény ormányosra, aki szintén szívesebben lett volna épp máshol, kijelentettem, hogy én inkább a Jumbót elővezető csinos idomárnőre másznék rá. Hogy sikerült-e végül a csere, az maradjon az én titkom…
