1991 augusztusát és szeptemberét rocktörténelmi szempontból biztosan az „aranykor” címmel lehetne illetni. Gondoljunk csak bele! Kicsivel több, mint egy hónap leforgása alatt megjelent a Pearl Jam ”Ten”, a Red Hot Chili Peppers ”Blood Sugar Sex Magik” és a Nirvana ”Nevermind” című albuma is, melyek mind a korszak nagyágyúinak számítanak. Abba már bele sem merek gondolni, hogy milyen élményt élhetett át az, aki ott volt ennek a hármasnak valamelyik közös koncertjén. Nem egészen 1 éves voltam a megjelenéskor, így elmondhatom, hogy beleszülettem ebbe a korszakba. Akkor, ott semmit nem fogtam fel ebből az egészből. Pár évvel később, az évtized végén, azonban megfertőzött egy banda, mely betegségből a mai napig nem gyógyultam ki, és már nem is fogok.

Az újjászületés

A ”Blood Sugar Sex Magik” születésének fontos háttértörténetei vannak, melyek leginkább az album megjelenése előtti 3 évre nyúlnak vissza. 1988 nyarán az együttes alappillére, Hillel Slovak heroin-túladagolásban életét veszti. A motor leáll. A tagok szétesnek, veszekedések, marakodások, tagcserék időszaka érkezik. Jack Irons dobost annyira sokkolta az eset, hogy pszichiátriai kezelésre szorult ezt követően. Ő egyébként Anthony Kiedis-t okolta a gitáros haláláért, ezért is döntött a tragédiát követően a távozás mellett. A 90-es évek elején az Eleven-ben, később a Pearl Jam-ben is dobolt, olyan óriási albumokon, mint a ”Yield”, vagy a ”Vitalogy”. A megüresedett helyeket azonban pótolni kellett a Peppers-ben. Számos gitárost meghallgattak és végül a fiatal (akkor 18 éves) John Frusciante-ra esett a választásuk, aki azon a napon Frank Zappa meghallgatására ment el. Frusciante óriási Zappa rajongó, de amikor odaért a meghallgatásra, nem érezte elég jónak magát, így távozott a helyszínről. Nem sokkal később összehozta a sors – jelen esetben Bob Forest - Flea-vel. Egy közös jammelés után Anthony kiadta a feladatot a basszusgitárosnak, hogy cserkéssze be ezt a srácot, mert neki bizony a Red Hot Chili Peppers-ben a helye.

„J.F. – Eleinte nagyon megszenvedtem azzal, hogy Hillel nyomdokaiba akartam lépni, de később kezdtem rátalálni a saját hangomra, miután a játék egyszerűségére koncentráltam, és nem azon ügyködtem, hogy minél jobban odategyem magam. Sokat köszönhetek Hillelnek. Nagy szerepet játszott abban, hogy rátaláljak a saját stílusomra – emlékezik vissza Frusciante.

A tősgyökeres hardcore-punk attitűddel megáldott Flea és Kiedis, valamint az ifjú titán Frusciante mellé kellett egy dobos is. A választás Chad Smith-re esett.

Flea: - Fejkendője volt, meg hosszú haja és heavy-metal dzsekije. Utáltam a heavy metal csávókat. Mi undergrund punk rockerek voltunk. A hajmetálosok bohócok. Chad-et egy mulatságos balfasznak láttam, és úgy gondoltam, hogy semmi esélye a Red Hot Chili Peppersben. Aztán elkezdtünk játszani és rájöttem, hogy ez a csávó kurva jól tolja! Röhögtem miközben játszottunk. Én vezettem a jam session-t egy nem igazán lassú témával, de ő jött utánam, és csak azt hallottam, hogy azt ordítja: FUCK YOU!!! FUCK YOU!!! Majd szétverte a cuccát.

Az anyatej

A korábban elkezdett új albumot be kellett fejezni. A ”Mother’s Milk” mindmáig az egyik kakukktojásnak számít a chili diszkográfiájában. Bár az addigi legnagyobb kereskedelmi sikert hozta a zenekarnak mégis stílusidegen albumként tekintenek rá a zenekritikusok a metal vonal belecsempészése miatt. Ez nagyban köszönhető a pályája elején tartó Michael Beinhornnak, aki az ”Uplift Mofo Party Plan” után a ”Mother’s Milk”-en is produceri munkálatokat végzett. Beinhorn egyébként elismert szakember lett, később olyan csapatokkal dolgozott együtt, mint a Soundgarden, a Social Distortion, a Soul Asylum, a Black Label Society, vagy a Korn.  Frusciante érkezésével teljesen felborult az addigi dalszerzési struktúra. Dallamosabb, harmonikusabb és egyben bonyolultabb anyagok születtek. A hangzásból viszont nem engedett Beinhorn. Már-már ráerőszakolta Frusciante-re az erős torzítást, a kemény hangzást. Ez persze a szakmának is azonnal feltűnt és vegyes érzelmeket tápláltak iránta a szakértők. Persze nem mehetünk el amellett, hogy óriási slágereket hordoz a ”Mother’s Milk”. Stevie Wonder örökzöldje, a 'Higher Ground' mindmáig közkedvelt a peppers-ök előadásában, de említhetnénk még a Hillel-el rögzített Jimi Hendrix átdolgozást, a ’Fire’-t, vagy olyan saját dalokat, mint az elhunyt gitáros előtt tisztelgő ’Knock Me Down’, a feszítő tempóval rendelkező ’Stone Cold Bush’, az igen metalos ’Good Time Boys’, vagy a Pretty Little Ditty-t is, aminek riffjét a Crazy Town is átvette a ’Butterfly’ című slágerében. Még egy érdekesség, hogy a ’Knock Me Down’ kislemez b-side-jaként adták ki a ’Show Me Your Soul’ című dalt, mely a Richard Gere és Julia Roberts csodálatos főszereplésével létrejött Pretty Woman (Micsoda Nő) című film betétdala lett. És hogy milyen volt a turné? Hát arról beszéljenek a tények. Anthony Kiedis és Ione Skye két éves kapcsolata „valamilyen” okból gyorsan véget ért. John Frusciante 19 évesen elmondása szerint minden létező helyzettel visszaélt, lányok százait vitte szobára, de még a családos Flea-t is majdnem sikerült megtörni, amikor felinvitált egy lányt a szobájába. Végül nem történt semmi, mert a basszusgitáros bezárkózott a mosdóba, hiszen csak arra tudott gondolni, hogy felesége és lánya van.

Rick Rubin, Warner Bros és a műfaszos jelmezbál

 „Még az udvarlások tartottak, úgy döntöttünk, hogy haladunk tovább és nekilátunk a következő lemeznek. Nem akartunk újra Michael Beinhornnal dolgozni, ezért elkezdtünk más producerekkel tárgyalni. Köztük Rick Rubinnal” – írja Anthony Kiedis önéletrajzi könyvében.

Rick Rubin próbameghallgatásra ment a Red Hot Chili Peppershez. Pár éve egy interjúban a producer elmesélte, hogy a legsötétebb energiákat érezte, amikor a teremben volt, nem sok hiányzott hozzá, hogy felálljon, és szó nélkül otthagyja az egész bandát. Végül nem tette, és belement, hogy ő legyen az ötödik Red Hot Chili Peppers nagylemez producere. Neki is láttak az előzetes munkálatoknak, persze azért nem szaggatták meg magukat, volt idő partizni is. 1990 októberének végén egy milliárdos bulit tartott Bel Air-i luxusvillájában, ahova nem mást kért fel zenekarnak, mint a Jane’s Addiction-t. A srácok azonban már ekkor sem bírták a rongyrázást. Jelmezbál lévén muszáj volt beöltözni, ők viszont szokásukhoz híven inkább vetkőztek. Jelmezük egy darab magukra szíjazható gumipénisz volt. – Az októberi hűvösben ez nem biztos, hogy a legjobb döntés volt (a szerk.). John és Chad a résztvevőket rémisztgette a himbálódzó szerszámmal, Anthony pedig akkor érkezett a partira barátnőjével, Carmennel, aki természetesen az alkalomhoz illően öltözött. – Szép látvány lehetett. Természetesen a srácok feltűnési viszketegsége itt is „gazdára talált” Stephen Perkins, a Jane’s dobosa azonnal felfigyelt rájuk és fel is hívta őket a színpadra egy közös zenélésre. Le is nyomták a Stooges ’Search & Destroy’-ját.  

A csapat ezek után élete legjobb lemezének kiadására törekedett, ezt viszont az EMI kiadónál nem tudták megvalósítani. Már szinte aláírtak a Sony Music-hoz, amikor hatalmas ajánlatot kaptak Mo Austin-tól, a Warner Bros. Records egyik fejesétől, és végül hozzájuk szerződtek. Készen álltak, hogy elkészítsék a NAGY lemezt.

A híd alatt

Anthony egyik legérzelmesebb időszakában volt elmondta hogy szinte ontották magukból az ötleteket. A dalszerzői, ún. kreatív folyamat ekkor már sokkal gyorsabb ütemben zajlott, mint az előző lemez esetében. Egy nap Anthony a 101-es autópályán repesztett haza és bizony a korábban a zenekaron belüli, és a magánéleti negatív dolgok is felszínre kerültek benne. Ione-al való szerelmi kapcsolata, Johntól való eltávolodása és a magány egyszerre jelentkezett. Érzelmileg teljesen megtört frontember lett.  

„Úgy éreztem az életben túl sok mindent eldobtam magamtól. Ugyanakkor kimondhatatlan kötődés is volt köztem és a város között. Annyi időt töltöttem Los Angeles utcáin és a hollywoodi hegyekben, hogy úgy éreztem, létezik egy emberi lény, talán a hegyek, vagy a város szelleme, aki szemmel tart és vigyáz rám. Magányos farkas voltam a zenekarban, de úgy éreztem a város, ahol élek, velem van.”

Írt tehát egy szabadverset, amit eleinte igen titokban tartott. Egy hónappal később Rick Rubin szokásos Anthonynál tett látogatása alkalmával találta meg ezt a szöveget és teljesen letaglózta. Az énekes viszont úgy érezte, ez a dal egyáltalán nem illik a Red Hot Chili Peppers stílusába. Egy napon Flea-re vártak a próbateremben, amikor Rick megkérdezte az énekest, nem akarja-e megmutatni a dalt Chad-nek és John-nak. Természetesen nem akarta, de ekkor már késő volt a két újoncnak jó füle volt és mindent hallottak a susmorgásból, és persze nagyon kíváncsiak lettek a frontember új szerzeményére. Anthony elénekelte nekik a különleges balladát, ami mindkettőjüket azonnal letaglózta. John a gitárjához kapott és elkezdett gondolkodni egy különös, melodikus gitártémán. Másnap a gitáros és Anthony összeültek befejezni a dalt, ami mindmáig a rocktörténelem egyik legnagyobb rockballadájának megszületéséhez vezetett. Érdekesség, hogy dal végén hallható éneksávokat John anyukája, Gail Frusciante és egyik barátnője énekelte fel. John anyukája egy helyi kórus énekese volt.

Sinéad O’Connor

Persze nem csak az ’Under The Bridge’ lett az egyetlen különleges dal a lemezen. Egy fesztiválon Flea és Anthony összefutott Sinéad O’Connorral, aki még a pályája kezdetén járt. Anthony azonnal beleesett a kopasz ír énekesnőbe. Kisebb románc is kialakult köztük. A frontember a Red Hot koncerten az igen „romantikus” ’Party On Your Pussy’ című dalt ajánlotta Sinéad-nak. Később egyre többet találkoztak, randiztak, és egy rövid időre összejöttek, majd egy gyerekes dolog miatt lett vége kapcsolatuknak. Az énekesnek ezt sem sikerült dal nélkül feldolgozni, amit szintén John hathatós segítsége emelt kiemelkedő szintre. Ebből lett az ’I Could Have Lied’.

„Éjfél körül összetört szívvel átmentem Johnhoz. Olyan volt, mint egy őrült tudós. Mélyen együttérzett velem, de csak az érdekelte igazán, hogy elkészüljön a szám. Az éjjel befejeztük és felvettük kazettára. Én pedig becsomagoltam és elvittem Sinéad-hoz. Nem csengettem, csak becsúsztattam a postaládába. Sietnem kellett hiszen másnap elköltözött L.A.-ből.”

Törd meg a lányt!  

A ’Breaking The Girl’ is egy különlegessége a lemeznek, mely John fejéből pattant ki. A gitárdallamok már kész voltak és a gitáros az énekdallamot is eldúdolta Antnek, de persze nem volt szöveg. Anthony szintén egy szakításának történetét meséli el ebben a nótában, aminek egyik különlegessége, hogy a közeli vasúti hídtól szereztek vasdarabokat, rozsdás fékdobokat, így a dal egyik különleges részévé vált, amikor ezen a sok összegyűjtött ócskaságon zenélnek.

A kecó és a felvételek

Már egyáltalán nem számított újkeletű dolognak, hogy egy zenekar elköltözik a városközpontból egy kúriába, ahol egy teljes lemezt rögzítenek. Gondoljunk csak a Led Zeppelin esetében a Headley Grange-re. A Red Hot Chili Peppers is így tett. Rick Rubin úgy gondolta, hogy a zenekari tagok kreativitását akkor tudja 100 százalékban kamatoztatni, ha eltereli a figyelmüket mindenféle külső dologról, és elköltözteti őket a Mansion-be, ami egy 10 hálószobás rezidencia a Laurel Canyon-ban. Korábban az épületben élt egy időben Jimi Hendrix, Harry Hudini, Mick Jagger és David Bowie is, de Dave Navarro és Carmen Electra is kivették a kecót egy éjszakára. Később a Slipknot, a Stone Sour, az Audioslave, a Mars Volta és a Linkin Park is rögzített itt lemezeket. Akadt azonban egy kis gond is a házzal, miszerint egy kísértet lakja. Többen számoltak be olyan esetekről, hogy zárás után nyíltak ki ajtók. Joey Jordisson-t állítólag elég intim helyen tapintotta meg valaki a pincében. A System Of A Down Daron Malakian-je is elmondta, hogy minden nap pontban négykor furcsán viselkedett az erősítője, de maga John Frusciante is mesélte, hogy maszturbálás közben találkozott egy kísértettel. Chad Smith-nek ezek után több sem kellett, teljesen kész lett a hallottaktól, így ő úgy döntött, hogy nem költözik be a Peppers-szel a házba, hanem minden nap motorral jár a felvételekre. Mellesleg a zenekar ’Funky Monks’ címen kiadott egy közel egyórás filmet a felvételekről. Sok érdekesség van benne, ajánlom, hogy nézzétek meg.

Chad és John már a zenekar teljes jogú tagjaként látott neki a lemezfelvételeknek. Anthony és Rick Rubin pár nap alatt nagyon jó barátok lettek. Rick többször járt fel Anthonyhoz és sokat dumáltak kocsikról, csajokról, sokszor segített neki a dalszövegekben is. Az ’Apache Rose Peacock’ és a Funky Monks szövegei nagyon bejöttek Ricknek, a Power Of Equality társadalomkritikus szövegével viszont nem tudott mit kezdeni. Ahogy Rickhez közeledett, ezzel arányosan Johntól úgy távolodott el az énekes, ami nagyon megrázta. Flea és John viszont hatalmas cimborák lettek zeneileg és emberileg is egymásra találtak ebben az időszakban.

Blood Sugar Sex Magik

A Blood Sugar Sex Magik 1991. szeptember 24-én jelent meg. John először maga határozta meg a gitárjátékát, és egészen új szemléletet teremtett, ami védjegyévé vált. Ettől kezdve meghatározó figurának számított gitáros körökben. Flea is elindult egy teljesen új irányba. Korábbi játéka a csapongó, rángatózó, pattogó stíluson alapult, ezzel pedig most szakított. Chad is odatette magát, a legjobb dobosokkal emlegették egy lapon. A producernek, Rick Rubinnak is teljesen új vonal volt ez, még sosem készített ehhez hasonló anyagot. A lemez címét Anthony találta ki, Carmennel vívott óriási szexcsatáinak állított emléket vele. 16 vadonatúj Red Hot Chili Peppers dal került fel rá, valamint egy Robert Johnson feldolgozás, a ’They’re Red Hot’. A Billboard 200-as toplistájának harmadik helyéig kúszott fel a lemez, világszerte 15 millió példányban kelt el.

Turné és az újabb hidegzuhany

A lemez turnéja előtt nem sokkal Anthony látta a Smashing Pumpkins új videóját. Megkereste a zenekar menedzserét egy közös turné ötletével. A Smashing belement és néhány dátumot közösen nyomtak le. Közben Jack Irons hívta fel régi társait, hogy turnézzanak néhány barátja új zenekarával. Ők voltak a Pearl Jam. Az Államok északi részén élő népek szinte megőrültek a chili hallatán. Pogózások, repkedő söröspoharak, jellemeztek minden koncertet, de leginkább a ’Give It Away’ outro-jánál tombolt a tömeg, hiszen a Black Sabbath ’Sweet Leaf’-jének zúzós riffjével zárták a dalt.

A Smashing pár koncertre szóló szerződése nem sokkal később lejárt, így találni kellett egy harmadik csapatot a koncertkörút további részére. A szintén új lemezzel jelentkező Nirvana tökéletes választás volt. Összejött tehát a nagy hármas egy turnéra. Európában John már nagyon a végét járta, szinte teljesen depressziós lett. Új barátnőjét is hozta a turnéra, amit nem néztek jó szemmel a társak, bár azt gondolták, hogy ha ez javít a kedélyállapotán, ám legyen. John nem bírta hírnévvel járó terheket. Később japánban ez a dolog olyan erőssé vált, hogy a gitáros bejelentette, kilép a zenekarból. Nagy nehézségek árán rávették, hogy az aznapi koncertet játssza le. Ebbe ugyan belement, de utána otthagyta a zenekart. A chili Arik Marshall-al fejezte be a turnét, ezzel pedig egy gyönyörű korszaknak állítottak nem túlságosan méltó emléket.

Rengeteg stílusban alkotó zenészről olvastam életrajzi könyvet, és minden bizonnyal az eddigi TOP5-ben van a Guns N’Roses-t és a Velvet Revolver-t alapító basszusgitáros, Duff McKagan életrajza az ’It’s So Easy’ is.

A könyvben megtalálható egyfajta lineáris vonal, azonban mégsem a kis Duff megszületésének pillanataitól kezdik a történetet, sokkal inkább a zenész életének egyik legdrámaibb élményét hangsúlyozzák az első sorokban, ezzel egy hatalmas sokkot zúdítva az olvasóra. A további 300 oldalon is lesz dráma rendesen, mégis azt kapjuk, amit mindenki vár. Zenész élet, deviancia, alkohol és drogfüggőség. Hogy miben különbözik egy hétköznapi rocker életműtől? Piszkosul őszinte. Szinte átjárják az érzelmek az olvasót. Talán Anthony Kiedis életrajzi könyvének olvasása közben éreztem ilyet utoljára. Ő is megjárta a pokol legmélyebb bugyrait, mégis nyíltan tárta az olvasók elé hibáit, elkövetett bűneit, nem beszélt mellé. Duff esetében figyelembe vehetjük a könyv alcímét „… és más hazugságok”. Ezt majd mindenki eldönti szépen olvasás közben, én egy másodpercig nem kérdőjeleztem meg egyik sztori hitelességét sem.

A kezdetekben Duff korai zenei karrierjéről olvashatunk. A sztori Seattle-ből való elköltözésével indít, azonban Los Angeles-i mindennapjai során számtalanszor emlékszik vissza a korai évekre, így képet kapunk gyermekkoráról, korai zenei próbálkozásairól. Ezzel párhuzamosan a Los Angelesi életét is bemutatta. Egy patkányoktól hemzsegő lyukban élte mindennapjait a drogtanya kellős közepén, Slash-el, Steven Adlerrel és Izzy Stradlinnel való találkozásait is részletesen elmeséli. Képet kapunk kivételes zenei tehetségéről, multi-instrumentalista és zeneszerzői próbálkozásairól. Meglepő, hogy a könyv, bár Duff-ról szól, mégis számtalan kortárs zenészt ismerhetünk meg, miközben olvassuk. A Slashről olvasottak egyáltalán nem értek meglepően, hiszen az ő könyvén is túl vagyok. Mindig is érdekelt a Guns N’ Roses sztori. Középiskolás koromban óriási rajongójuk voltam, mára ez kicsit alábbhagyott, de mindig is érdekelt az összes tag nézőpontja az egész gépezetben. Ezt most Dufftól is megkaptam és ennek köszönhetően újra elővettem a Guns CD-imet. Bár nagyon vártam a Velvet Revolveres időszakot is, a Scott Weiland-ről alkotott képemre nem cáfoltak rá a könyvben sajnos. Már itt is úgy érezheti az olvasó, hogy ennek az embernek hamarosan befellegzett. Azért a főhős is művelt durva és elképzelhetetlen dolgokat. Nem akarok spoirlerezni, hiszen az olvasásra ösztönöznélek benneteket, de azért egy hatalmas tisztelet jár, hogy ezeket felvállalja és leírja a basszeros.

Az It’s So Easy kiválóan ötvözi a vicces, az elgondolkodtató, és drámai sztorikat. Azért egy napot szánjon rá mindenki, így kényelmesen ki tudja olvasni a közel 340 oldalt. Ja, hogy miért? Mert azt előre mondom, hogy letehetetlen. Mint azt a leadben írtam, rég volt rám ilyen hatással egy zenész életmű. Ehhez nagyban hozzájárult Pritz Péter, zenei újságíró, aki lefordította a művet és hatalmas tisztelet jár Szűcs Péternek, az Ørdøg dobosának, aki a szerkesztői feladatokat végezte. A művet 2016. július közepe óta Magyarországon is forgalmazzák a Cser Kiadó jóvoltából.

Jimi Hendrix vitathatatlanul a világ valaha élt legnagyobb gitárhőse. Az ő nevéhez fűződik az elektromos gitár egy olyan újszerű használati módszere, amit előtte még senki nem csinált – talán el sem képzelt. A 27 évet élt Hendrix ezrek példaképévé vált, és a jelen kor gitárosaira is nagy hatással van zenéje. De ki is volt ő pontosan? És most mindenki képzelje el, hogy ő Jókai Mór és olvassa fel a valaha élt legnagyobb rock ikon 12 pontját.

1942. november 27-én született Seattle-ben. Édesanyja John Allen Hendrixnek nevezte el. Édesapja, James ’Al’ Hendrix a II. világháborúban harcolt, és amikor 1945-ben visszatért Európából, elvált a feleségétől, és a James Marshall Hendrix nevet adta neki. Egészen 1966-os londoni koncertjéig nem használta a Jimi Hendrix nevet, amit a menedzsere, Chas Chandler adott neki, aki mellékesen az Animals basszusgitárosa volt.

Hendrix otthagyta a középiskolát és 1959 májusában bevonult katonának. A The Screaming Eagles ejtőernyős hadosztály tagja lett. Katonai karrierje hamar félbe szakadt, egy évvel később, a huszonhatodik ejtőernyős ugrása után orvosi felmentést kapott, mert szétment a bokája.

Édesapja biztatására kezdett zenélni, aki vásárolt neki egy akusztikus gitárt 5$-ért. Jimi ekkor 15 éves volt. Egy évvel később megkapta első elektromos gitárját, egy Supro Ozark 1560S-t.

Karrierjét session gitárosként kezdte Jimmy James becenéven. 1965 végére több kiváló zenekarban is játszott, beleértve Tina Turnert, Sam Cooke-ot, az Isley Brotherst és Little Richardot. Richarddal adott koncertjei nagyon felkapottak lettek és végül megalapította a Jimmy James And The Blue Flames csapatát, ahol közönséges háttér zenészből szólógitárossá avanzsálódott.

Brit gitáros példaképeinek nyomdokaiba lépve 1966. szeptember 24-én 9.00-kor a londoni Heathrow reptéren landolt. Minden cuccát magával hozta. Segítője Chas Chandler volt, aki megígérte Hendrixnek, hogy bemutatja neki Eric Claptont, aki akkor a Cream tagja volt. 48 órával később már a színpadon jammelt a Clapton-Bruce-Baker trióval.
 
Hendrix szokatlan gitárjátéka miatt, beleértve a fogakkal való pengetést is, egyfajta showman szerepet kapott, amely megalapozta a hírnevét. Az egyik legszokatlanabb dolog talán a gitárja volt, ami  egy megfordított és fordítva húrozott Fender Stratocaster volt, hiszen Jimi bal kézzel gitározott. A balkeze használata miatt, azonban apja azt gondolta, hogy lepaktált az ördöggel.

Fegyvereként a Fender Stratocastert választotta, de karrierje későbbi szakaszában játszott Gibson SG-n, Gibson Flying-V-n Gibson Les Paul-on. Ritkán láthattunk nála Fender Jazzmastert és Fender Duo-Sonicot is.

Jimi a saját zenéjének hitvallásában élt, ő maga „Elektromos Egyház”-ként definiálta azt. Hitét a gyakorlatban a Seattle’s Experience Music Project-ben valósította meg, ahol egy templom egyik termében bármely korosztály megismerhette a zenét.

A Microsoft társalapítója, a szintén Seattle-i származású Paul Allen a ma élő legnagyobb Hendrix rajongók egyike. 1992-ben Seattle-ben egy kedvezményezést nyújtott be, miszerint hozzanak létre Hendrix tiszteletére egy múzeumot, melyet egyébként Al Hendrix is támogatott. Később Allen és a Hendrix család háttérbe szorultak, de a múzeum ettől függetlenül fejlődött, innovatívabb lett, amit Frank Gehry tervezőnek köszönhetünk.

Hendrix nagy barátja volt Miles Davis-nek és a pletykák szerint megállapodtak abban, hogy készítenek egy közös anyagot, de az álom duó soha sem jött létre. A kritikusok azonban nem hagyták annyiban a dolgot rendesen áttanulmányozták Hendrix utolsó hónapjainak zenei anyagát, és arra jutottak, hogy Hendrix utolsó inspirációit Davis-től kapta. Hallhatjuk ezeket a ‘Bitches Brew’ és az ‘On The Corner’ dalokban.

Jimi 1970. szeptember 18-án halt meg. Haláláról számos összeesküvés-elmélet hallható, ezért mindmáig nem tudjuk pontosan miért hunyt el. Egyes nyilatkozatok szerint álmában hányt és ebbe fulladt meg. Ezidőtájt a német korcsolyázónő, Monica Dannemann volt a barátnője, akitől többször kért erős nyugtatókat lefekvés előtt. Ezekből a javasolt mennyiség fél tabletta volt. Jimi halála előtt 9-et vett be. Mindezek mellett alkoholt és kábítószereket is fogyasztott egyszerre. Sajnos 27 évesen eltávozott.

Az ikonikus 1969-es woodstocki koncertje a kezdés előtti másodpercekig feszültséget keltett mindenkiben a Vietnami Háború miatt. A szervezők és maga Jimi menedzsere, Mike Jeffrey is félt, hogy elpattan egy szikra a koncerten és elszabadul a káosz. Meg is kérték Hendrixet, hogy próbálja legdiszkrétebben kezelni Amerika háborús ügyeit. Persze a gitárikon mindezeket figyelmen kívül hagyta, és úgy gondolta, most a világ szeme rajta áll, így adott az alkalom, hogy megjelenjen a színpadon az undor és a háború megvetése. A koncert az amerikai történelem egyik szerves részévé vált.

Habár sosem voltam “mod”,vagy The Who-szakértő, és valahogy mindig a Stones és a Beatles pártján álltam a brit “nagy generáció” zenekarai közül, mégis nagyon izgatottan vártam a szerdai koncertet, már csak azért is, mert szerencsésnek érezhettem magam, hogy – bár búcsúturnéján, de – láthattam végre a világ egyik legnagyobb hatású zenekarát. Valamiért Magyarországon a Who zenéje nem vert annyira gyökeret, mint nagy vetélytársaiéi (Zeppelin, Stones), talán túlságosan szofisztikáltak és túl “britek” voltak nekünk. Én is inkább a telt akkordos egyszerűbb, zúzósabb, rockosabb dalaikat kedvelem, a “rockoperás” Who-t inkább meghagyom az igazi rajongóknak.
Mindenesetre volt szerencsém egy igazi Who-rajongócsapattal együtt utaznom a koncertre, akik közül egyikük (egy híres rendező), – a nagy generáció tagjaként – rengeteg jópofa anekdotát mesélt a ’60-as évek budapesti ifjúságáról, a bulikról, koncertekről, és arról, hogyan élték meg “real time”-ban a Who megjelenését, a My Generation és a többi nagy sláger berobbanását. Szóval az oda és vissza vezető úton sem unatkoztam.
Szeretek Bécsbe járni koncertekre. Nem a közönség miatt, mert az osztrákok nagyon halvérűek, nem buliznak, látszólag egykedvűen nézik a koncerteket. (Who-rajongó barátaim szerint egyébként a Who-t  Londonban kell látni, mert az az igazi, az ottani közönség tudja igazán értékelni a bandát.) Viszont a bécsi körülményeket imádom, nincs lökdösődés, általában jól szólnak a koncertek, minden szervezetten, olajozottan működik, és a sörért sem kell sorban állni egy percnél tovább. És ami a legfontosabb, egy csomó zenekar, előadó még mindig megáll Bécsnél, és nem jön tovább.

Az előzenekar a fiatal brit Slydigs volt, akik nem tettek rám túl mély benyomást, leginkább a 2000-es évek sikerzenekara, a Jet jutott eszembe róluk, jó fazonok, ügyes zenészek, de a dalok, főleg a refrének, nagyon sablonosak, unalmasok, felejthetőek. Nyilván a management lát bennük valamit, ha befizették őket erre a turnéra, de szívesebben néztem volna valami ütősebb produkciót.

Az átszerelési szünetben a központi nagy kivetítőn egy slide-showt láthattunk, melyben a Who visszaemlékezett a banda történetének legfőbb állomásaira, illetve lerótta tiszteletét azon személyek előtt, akikkel együtt dolgoztak az évek folyamán. Majd elsötétült a színpad, és fél 9-kor mindenféle intro és egyéb csinnadratta nélkül a két veterán sztár, Pete Townshend és Roger Daltrey, valamint hat zenésztársuk felsétáltak és belevágtak a Who are you című örökérvényű darabba, amit mindenki ismerhet, ha máshonnan nem, legalább a C.S.I. főcíméből.

Szinte megállás nélkül jöttek a nagy slágerek (The Kids Are Alright, I Can See for Miles My Generation ). A profi kísérőcsapatnak hála, a dalok nagyon jól, szinte lemezminőségben szóltak, a ritmusszekció pedig egyszerűen zseniálisan teljesített. Szinte mindenki énekelt, így azok a telt vokálok (Who are you, Join Together, Pinball Wizard) sem hiányoztak, amiket a lemezeken, a stúdióban anno precízen megcsinált az együttes. A kísérőbandából érdemes kiemelni mindenképpen Zakk Starkey dobost, aki nem más, mint Ringo Starr fia, és aki már évek óta dobol a Who-ban, tökéletesen hozva Keith Moon stílusát, teljesen hasonló dobszerkóval. Megjegyzem, évekkel ezelőtt láttam Starkey-t az Oasisben is dobolni, és ott is bravúros volt.

Érdekességképpen említeném még meg a zenekar ritmusgitárosát, Pete Townshend öccsét Simon-t, akit nagyon irigylek,hiszen nyilvánvalóan ő a világ egyik legszerencsésebb embere, mert ennél tutibb session-gitárosi melót gitárosként nem tudok elképzelni. Rajtuk kívül van még három (!) billentyűs a zenekarban, biztosítva a szinte tökéletes hangzást. Nagy örömömre megszólaltak olyan kevésbé elcsépelt, de nagyszerű nóták is, mint a Relay, a Bargain vagy az 5.15 is.

A koncert viszont számomra kicsit leült a közepe felé, mert a lendületes dalok után elkezdődtek a balladák, és volt egy-két olyan dal, amit nem igazán értettem, miért játszik a zenekar (pl. az instrumentális The Rock), ugyanakkor kimaradtak olyan slágerek, mint a Can’t Explain, vagy a Real Me. Mindez persze nem vont le semmit buli értékéből, hiszen mégiscsak egy hatalmas életműből kell válogatni, és azt is figyelembe kell vennünk, hogy az alapító tagok, már mindketten 70 felett járnak, ebben a korban már aprólékosan meg kell tervezni a koncert minden pillanatát, hogy bírni lehessen. Townshend az I’m One előadásakor (mely dal elejét figyelmetlenségből elrontotta, és újrakezdte), önironikusan élcelődött a korával, meg, hogy mennyire nehéz ez a munka, majd a koncert végén is elmondta, hogy igazából 16 évesnek kellene lennie, hogy bírja ezt az egészet.

Ettől függetlenül (bár a páros lábbal ugrálást, meg a gitártörést már nem vállalja) a jellegzetes karlendítéses gitározás azért befigyelt folyamatosan. Személy szerint kicsit azt sajnálom, hogy csak Fender Strato-val játszik, és bizonyos nótáknál (pld. Won’t Get Fooled Again) nagyon hiányzott a zsíros Gibson Les Paul-hangzás.

Roger Daltrey nagyon jól tartja magát. Hangilag már hiányoznak a magas fekvések, de tisztességesen végigtolja a bulit, pörgeti a mikrofont, énekelteti a közönséget, mondjuk nincs az a stenk mint pld. a szintén 70 felett járó Jaggernél, de Who-nál talán nem is hiányzik. Érdekes, hogy a színpadkép is sokkal klubbosabbra van véve mint pld. a Stones-nál, a zenekar össze van sűrítve a színpad közepére, nincs nagy mozgási lehetőség. Viszont profin megkomponált háttérvetítés megy végig, képek, videók a régi időkből, animációk, aktuálisan kapcsolódva az adott dalokhoz.

A koncert a vége fele ismét beindult, és az utolsó pár dalt (Pinball Wizard, See Me, Feel Me, Baba O’Riley) a banda szinte szünet nélkül játszotta a katartikus fináléig (Won’t Get Fooled Again). Ráadás nem volt, de nem is hiányzott, érezhető volt, hogy ez egy így felépített műsor. A koncert végén Townshend és Daltrey bemutatták a banda tagjait, néhány szót még szóltak, és elköszöntek. Valószínűleg már nem fogjuk többet így látni őket együtt, mint a Who zenekar tagjait, valahogy mégsem volt “búcsúkoncert-érzésem” a buli végén.

Az biztos, hogy 2017-es dátumokat már látok a hivatalos honlapon.

The Who @ Stadthalle, Bécs Setlist:

Who Are You
The Kids Are Alright
I Can See for Miles
My Generation
Relay
Behind Blue Eyes
Bargain
Join Together
You Better You Bet
5:15
I'm One
The Rock
Love, Reign O'er Me
Eminence Front
Amazing Journey
Sparks
The Acid Queen
Pinball Wizard
See Me, Feel Me
Baba O'Riley
Won't Get Fooled Again

Kőváry Péter

Fotók: Bildagentur Zolles KG - Markus Wache

Ha Iggy Pop kerül szóba egy hír kapcsán, akkor sokan már fogják a fejüket, hogy a garázsrock legenda már megint kirakta valahol a lompost, vagy különböző tudatmódosító szerek hatása alatt tombolt valahol. Mostanában azonban igen komoly hírek jelennek meg Iggy-ről, hiszen nemrégiben bejelentették, hogy hamarosan (október 28.) megjelenik a Stooges új dokumentumfilmje, a Gimmie Danger. Ezek mellett most azt is bejelentették, hogy Iggy Pop új koncertanyaggal jelentkezik, mely a Post Pop Depression: Live at the Royal Albert Hall címet viseli. Kitaláljátok, melyik nap jelenik meg? Igen, október 28-án. DVD + 2CD, Blu-Ray + 2CD és digitális formátumban. Csekkoljátok le a Passenger-t az anyagról!

Iggy Pop - Post Pop Depression: Live at the Royal Albert Hall setlist:

Lust for Life
Sister Midnight
American Valhalla
Sixteen
In the Lobby
Some Weird Sin
Funtime
Tonight
Sunday
German Days
Mass Production
Nightclubbing
Gardenia
The Passenger
China Girl
Break Into Your Heart
Fall in Love With Me
Repo Man
Baby
Chocolate Drops”
Paraguay
Success

A 2011-es ’I’m With You’ után júniusban új nagylemezzel jelentkeztek a funk-rock nagypapái, a Red Hot Chili Peppers. A ’The Getaway’-t megjelenését hatalmas várakozás előzte meg, már csak azért is, mert elődje nagyon megosztotta a zenei szakmát. Nos, itt mindenek előtt bejelentem, az új lemeznél sincs másképp. Kiedis-ék szakítottak a sztár-producerrel, Rick Rubinnal és a korábban már a U2-val is együttműködő fiatal producer, Danger Mouse segítségét kérték. A felvételek utómunkálatait Nigel Godrich-csel készítették el, akit a Radiohead rajongók már jól ismernek.

A címadó dallal indul a lemez, amit már a megjelenés előtt bemutatott a négyes. Nem sok pozitívumot tudok kiemelni benne. A Peppers-nél mindig is előtérbe került valamelyik hangszer egy dalban. Gondoljunk például egy mennyei melódiákkal előadott ’Under The Bridgre’, vagy például egy mennydörgő basszussal túlfűtött ’Around the World’-re. Ez a dal viszont annyira egysíkú, hogy egy koncerten két dal közötti jam-ként sem élvezném. Kiedis énekdallama talán, amit pozitívumként ki tudok emelni, az ad egy rozoga alapot az egésznek. A ’Dark Necessities’-t mutatták be első kislemezként. Többször meghallgattam és őszintén első hallásra nem dobtam el tőle az agyam, most viszont már eléggé a szívemhez nőt. Klinghoffer gitáron itt sem alkot maradandót, de a vokáljai tetszenek és Flea basszusfutama, és Kiedis viszik előre ezt a darabot. A 'We Turn Red' elég semleges számomra. A verse-ben érzem a lehetőséget, a Blood Sugar Sex Magic-es időket jutattja eszembe. A gitár intro megint ötlettelen, a refrén pedig lapos. A ’The Longest Wave’ altatósan indul, de elég jó refrén kerekedik ki belőle, fülbemászó dallammal. A ’Goodbye Angels’-ről hasonlóan tudok nyilatkozni.

A ’Sick Love’ is egy kellemes ritmusos Kaliforniáról – mert mi másról? – szóló kellemes nóta. Egyedül a gitárszólóba kötnék bele, pontosabban az effektelésbe, az véleményem szerint kicsit félrement. A ’Go Robot’-ban visszaköszön a funk-rock hatás, igazán ritmusosan indul a nóta, a közepére azonban kicsit alább hagy a feeling. Véleményem szerint a ’Feasting On The Flowers’-nek fel sem kellett volna kerülni erre a lemezre, nem sokat tesz hozzá az összképhez. A ’Detroit’ viszont nagyon ott van! A kedvencem a lemezről. Visszahozza a 90-es évek végének RHCP hatását. Jó lett a cucc. A ’This Ticonderoga’ is elég zúzósan indít. Felpörögtek a srácok a végére. A mikor az Encore-t először meghallgattam a ’Road Trippin’ jutott eszembe. Hasonló a két darab. Nyugodt, de mégis van benne valami, ami megfog. A ’The Hunter’ megint olyan töltelék dal, amit nem értek, miért és létezik egyáltalán. A ’Dream Of Samurai’ viszont jól zárja a lemezt erős ütős elemek vannak benne, nem alszik el a hallgató a végére.

Amint olvashattátok elég kettős érzéseim vannak a lemezzel kapcsolatban. Nagyon sok dal tetszik róla és véleményem szerint jobb lett, mint az ”I’m With You”. Persze egy két töltelék nótát rá sem kellett volna tenni, de ha összességében nézem többségben vannak, amiket szeretek. A gitár változatosságát hiányolom főleg, de Chad Smith sem szaggatta meg magát ezen az anyagon. Flea és Kiedis, azonban rendesen kietettek magukért.

A 'The Getaway' album dallistája:

01. The Getaway
02. Dark Necessities
03. We Turn Red
04. The Longest Wave
05. Goodbye Angels
06. Sick Love
07. Go Robot
08. Feasting on the Flowers
09. Detroit
10. This Ticonderoga
11. Encore
12. The Hunter
13. Dreams of a Samurai

A 2014-es ”Great Western Valkyrie” után nemrégiben új albummal jelentkezett a június elején a Black Sabbath előzenekaraként Budapesten koncertező Rival Sons. Jay Buchanan-ék korábban csak pár rövid bejátszást tettek közzé a június 10-én megjelent ”Hollow Bones”-ból, azonban messzemenő következtetéseket nem tudtunk levonni ezekből.  

A kaliforniai blues rock csapat ötödik nagylemezére 9 dal került fel, és én személy szerint már nagyon vártam, hogy mivel rukkolnak elő, mivel nekem a fent említett ”Great Western Valkyrie” kicsit laposra sikerült. Scott Holiday hangzása mára védjegye a csapatnak. Nagy mágusról beszélünk a gitáros személyében és Buchanan énekhangjával kiegészülve máris hatalmas dolgokra képesek. Nem is csodálkozunk azon, hogy egyre inkább felkapottak.

A ’Hollow Bones pt. 1.’-nal indít a lemez, jól bele is csapnak lecsóba a srácok, gonosz riff a verse részt húzza az ének, a refrén pedig igen dallamos, kevés szöveges megoldás, ezt egyébként előszeretettel használja a négyes. A kiállás rész elég idegen a daltól, kicsit furcsának tartom még most is, számos hallgatás után. A ’Tied Up’ nekem olyan, mintha az előző anyagról marad volna le. Altatós verze rész, de a refrénre sem ébredünk fel túlságosan, nem érzem, hogy az arcomba csapódna a dolog. A ’Thundering Voices’ már jobban tetszik, tipikus Holiday hangzás, erőteljes riff, és tetszik a csilingelős, kicsit a Red Hot Chili Peppers-ösen szép refrén. Majd az arcunkba csapódik egy slide-os szóló. Az ilyen megoldások miatt csípem annyira a Rival Sons-t. A tradicionális blues elemeket öltöztetik fel XXI. századi rockzenével. Ez a következő ’Baby Boy’-ra is igaz. Mocskos fuzz-os recsegős riff, dallamos refrén. Ne különbözik a megszokottaktól. A ’Pretty Face’ személyes kedvencem. Az intro annyira nem is hozza lázba a hallgatót, a verze alatt az elszállós echo-s gitártéma és az arcpirító refrén viszont nagyon húzza az egész dalt. Különleges darab. A ’Fade Out’-ban jelentkezik a lírai könnyedség és egy gonoszabb erőteljes gitártéma, elfér a lemezen nem nagyon dobtam el tőle az agyam.

A ’Black Coffee’-nál már inkább visszahozták a 70-es évek blues rock világát. Led Zeppelin-es hatások tömkelege a dalban. A soul-os női háttér vokál is erősíti a dal tradicionális értékeit. A következő a címadó nóta második része, ami már kicsit elszállósabb világból építkezik fel. Jobban tetszik, mint a nyitódal. Az elején eluralkodik a nyugodtság, de már a verze felénél érzed, hogy itt valami robbanni fog, és a refrén robban is. Az utolsó, All That I Want-ot nem értem. Próbálja a Rival Sons a tradicionális blues ballada szerepébe tenni a dalt, de valahogy nem érzem, hogy ezt képviselné. Én szépen keretbe zártam volna a Hollow Bones 1-es és 2-essel az egész lemezt, az utolsó dalt pedig elfelejtettem volna.

Jobban tetszik a lemez, mint az elődje, de szerintem a külföldi sajtó kicsit túlértékeli. Jó megoldások vannak rajta, viszont nem mehetek el amellett sem szó nélkül, hogy a kezdeti lemezeiken 2-3 gyengébb számot tudtunk felhozni, most ez megcserélődött 2-3 erőset tudunk csak kiemelni.  

A lemez értékelése: 7,5/10

Valamikor a ’20 Stones’ című lemezének térhódítása során kerültem kapcsolatba Dan Patlansky, dél-afrikai blues-rock gitáros zenéjével, és mondanom sem kell, a különleges hangú és játékú zenész szinte azonnal lenyűgözött, azóta figyelemmel követem tevékenységét, melynek alapját ma is a sallangmentes, igazi blues zene alapozza meg, mindezt persze megfűszerezi Dan sajátos egyénisége.

Nemrégiben jelent meg ’IntroVertigo’ című új lemeze, melyet a Rockbooknak adott interjúban úgy jellemzett, mint egyfajta modern köntösbe bújtatott blues-rock anyag. 10 vadonatúj dal került fel az lemezre, melyek többségét hallhatja majd élőben is az, aki augusztus 29-én ellátogat az A38 hajóra, Dan Patlansky koncertre.

Eddig szinte minden alkalommal, úgy írtam meg egy lemezajánlót, hogy feltettem az anyagot és figyelmesen, szinte minden apró részletre összpontosítva véleményt alkottam a dalokról. Most úgy gondoltam, váltok. Autóba pattanok, és utazgatok a városban alkonyatkor.  Jó döntésnek bizonyult, teljesen hangulatos kis utazás lett a végére.

Lemez a lejátszóban és indulhat móka. A ’Run’ című dallal indul az ’IntroVertigo’. Szinte azonnal szembeötlik a modernebb hangzás. Fülbemászó dallamok sora, hullámvasút szerű váltások, bár ezt már megszokhattuk Dan-től. ’A Poor Old John’-t hallgatva egyből Stevie Ray Vaughan jut eszembe, a refrénhez érve azonban a Patlansky-s dallamvilág lép előtérbe. A ’Sonova Faith’ minden szinten egy erőteljesebb, odaszólós nóta lett. Nagyon tetszik, ahogy megjelenik a düh a gitáron és a szövegben egyaránt. A ’Loosen Up The Grip’-et egy szívbemarkoló történet a gyermekkori traumákról és hatásukról a felnőttkorban. Zongora és lágy gitárfutamok jellemzik. Közben már jócskán a városban furikázok, nem feltűnő, hogy milyen kihalt így vasárnap este. Majd felcsendülnek a ’Heartbeat’ vadnyugatias beütésű akusztikus blues intrója. Teljesen illik a kihaltsághoz. Rögtön a kedvenc dalommá fogadtam. Érzi benne az ember a mocskot, a refrén meg szó szerint szétrepeszti az agyam.

A ’Stop The Messin’’-t hallgatva egy korábbi dal, a ’Come & Play’ jutott eszembe. Itt azért visszaköszön a múlt. Funky-s ritmusok, tüzes szövegek, kell ennél több? A ’Bet On Me’ egy rizikós nóta. Természetesen minden rendben van vele, a mondani valója szól az élet fontos döntéseiről. A ’Still Wanna Be Your Man’ egy melodikus dal a családos és a turnézós élet dilemmájáról. A ’Wester Decay’ az élet egyszerűségét fogja meg. A dal is egy egyszerű, de mégis különleges darabja a lemeznek. A korongot záró ’Queen Puree’ szintén egy mocskos koszos zenei alappal rendelkezező dal Sofiaról, Dan kislányáról. Remekül lezárja ezt a lemezt és a vasárnap esti túrázásom.

Azt gondolom, hogy remek anyagot hozott össze Patlansky. Változatos dalok az életről. Egyszerre egy zenész és egy hétköznapi ember életéről. Nagyon szimpatikus anyag az ’IntroVertigo’. Érdemes megvásárolni a műfaj híveinek. Megtehetik Az A38-on, 29-én, hétfőn.

Az ’IntroVertigo’ dallistája:

01. Run
02. Poor Old John
03. Sonova Faith
04. Loosen Up The Grip
05. Heartbeat
06. Stop The Messin’
07. Bet On Me
08. Still Wanna Be Your Man
09. Western Decay
10. Queen Puree

Valamikor kis siheder legénykoromban akadt kezembe az akkor frissen megjelent ”Californication” album a Red Hot Chili Pepperstől. Az az év, és az a lemez volt, amikor, és amivel minden elkezdődött. Nem ismertem őket, de konkrétan tönkrement az első nyomás, annyira sokat hallgattam a lemezt. A rajongás mindmáig kitart, így nem is lesz most könnyű dolgom, hiszen egy objektív, elfogulatlan koncertbeszámolót szeretnék elétek tárni.  

A szeptember 1-2-án megrendezett Red Hot Chili Peppers koncertek második napján sem unatkoztak azok, akik ellátogattak a Papp László Budapest Sportarénába – több mint 12000-en. Bár sokan úgy gondolták, egyáltalán nem, vagy csak kis mértékben változtatnak a setlisten a funk-rock nagyöregei, Kiedisék csupán a koncertkörút vázát adó dalokat hagyták fent a listán és sok csemegével tűzdelték meg a pénteki programot. Ismerve az elhivatottságukat és a zene iránti szeretetüket, azért egész nap bíztam benne, hogy változtatnak majd rendesen. Így is lett. A startnál elmaradhatatlan volt az intro jam, nem is kezdődik nélküle chili koncert, de már ekkor füleltem a lezárásra, és vártam, hogy felcsendüljenek az esetek 99 százalékában nyitódalként funkcionáló ’Can’t Stop’ első hangjai. Nem túl nagy meglepetésre a ’By The Way’-jel kezdett a csapat, ami nagyon sokáig nyitódaluk volt a 2002-ben megjelent lemez turnéján, de utoljára, ha jól tudom, 2011-ben nyitottak vele. Dübörgő basszus, emlékezetes gitárfutam, és egy refrén, amit szerintem mindenki ismer. Most vesse rám mindenki azt az óriási követ, amiért egy Red Hot koncertre ülőjegyet vettem, magam sem békéltem még meg a tudattal, de amit az egészből ki akartam hozni, hogy páran említették, hogy a hangosítással nem voltak megelégedve – ez persze függ a helytől – jómagam semmi kivetnivalót nem találtam a hangosításban. Ezek mellett nagyon tetszett a fényjáték, amit kitűnően láthattam. Nem sokszor volt ilyenben részem.

A dalokra kitérve pedig sok rajongó ismerősöm írja fórumokon, hogy a sárga irigység járta át, amikor meglátta a pénteki setlistet. Ez mindenkinél szubjektív dolog, én azért meghallgattam volna egy ’Scar Tissue’-t, de csütörtökön a régi idők nagy klasszikusát, a ’Me & My Friends’-et is hallhatta a közönség. Ez az időszak pénteken teljesen kiesett, pedig valószínűleg feltéptem volna az előttem lévő széket a gazdájával együtt egy ’Highers Ground’-ra. Volt azonban egy ’Around The World’, amit nagyon vártam, és jól ki is ordítottam magam.

Anthony-nak adok egy dicséretet, mert ha jól számoltam két helyen bakizott a szövegben, ami mostanában nagy szó nála Hihetetlen hangja van még mindig és a fizikuma is rendben van az öregnek. Ennyi ugrálás után elhaló hangon annyit nem tudnék mondani, hogy „SÖRT!”, ő meg az ötvenes évei közepén, lazán végigugrál egy több mint másfél órás koncertet az ének mellett. – Igen, ez rám nézve gáz! - Chad Smith-nek fel kellett venni a ritmust a koncert legelején, de hamar elindult a gépezet és olyan ütemtöréseket, lepergetéseket nagyon kevesen csinálnak a világon, mint az 54 éves dobos. Gondolom, azzal mindenki egyetért, hogy Flea nem igazán sorolható a normális emberi faj csoportjához. Amit ez az ember művel a gitárjával arra nem nagyon találok szavakat. Nála azt képzelhetnénk, hogy basszusgitárral a kezében született, így azért fura az a tudat, hogy akkor fogott először basszusgitárt, amikor megalakult a zenekar. Káprázatos dolgokat csinált, közben rengetegszer mondott köszönetet, és hívta fel a figyelmet a békére, és a szeretetre.

Josh Klinghofferben mindenki John Frusciante utódját keresi, úgy vélem helytelenül. Egyike vagyok a legnagyobb Fruscie rajongóknak – és nagyon szeretném, ha visszatérne - de a ”Getaway” album kiadásánál eszméltem rá igazán, hogy ez a srác mindenfajta érzelmét beleviszi a zenébe, mindezt teljesen sajátos, egyedi módon teszi. Kimondottan tetszik a már védjegyévé vált, echo-s, visszhangos, delay-es, euforikus hangzás. Ügyesen a sajátossá formálja a régi dalokat. A csütörtöki ’I’m so tired’ után pénteken is egy Beatles klasszikussal, az ’I Wanna Hold Your Hand’-del örvendeztette meg a közönséget. A végére szintén odatették magukat, a ’Give It Away’-jel zártak, ahol hozták a szokásos utolsó nagy zúzást. Illedelmesen köszönetet mondtak, majd elhagyták a színpadot, én pedig abban a reményben hagytam el a helyemet, hogy nem utoljára láttam őket.

Red Hot Chili Peppers @ Papp László Budapest Sportaréna – Szeptember 2. Setlist:

01. Intro Jam
02. By the Way
03. Dani California
04. Otherside
05. Dark Necessities
06. Universally Speaking
07. Right on Time
08. Snow [Hey Oh]
09. Go Robot
10. Californication
11. We Turn Red
12. Look Around
13. I Want to Hold Your Hand (The Beatles cover) (Josh solo)
14. Under the Bridge
15. Sick Love
16. Around the World

Ráadás:

17. Goodbye Angels
18. Give It Away

Fotók: Bende Csaba

Dél-Afrikában nem tartozik a legnépszerűbb zenei műfajok közé a blues. Dan Patlanksy mégis a blues-rock műfajban találta meg élete értelmét. 2016-ban már a hetedik albumával jelentkezett. A fiatal zenész augusztus 29-én Budapestre is ellátogatott már második alkalommal, hiszen tavaly Joe Satriani előtt már találkozhatott vele a közönség. Most az A38 hajó színpadát zúzta meg.

Az este blues-os mivoltát a VoluMen alapozta meg. Semmit sem hallottam még erről a csapatról, és úgy gondoltam, hogy ez maradjon is így a koncert kezdetéig. A kezdésnél a csapat énekese, Schweighardt Tamás (Schweki) elmondta, hogy azért vannak itt, hogy elringassák a hajót és közönségét. Ez minden tekintetben sikerült nekik. Kellemes, blues-os, funk-os, rockos, dalaikkal elkápráztattak minket. Megfelelő csapat egy klub bulira, de egy igényes blues kocsmában is el tudnám hallgatni őket pár pohár whisky társaságában. Egyedi stílusukkal, különleges tehetségükkel levettek a lábamról.

A bemelegítő után színpadra lépett Dan Patlansky. Nemrégiben megjelent ”IntroVertigo” című nagylemezének turnéján látogatott el hozzánk három fiatal sráccal, akik kisegítették őt a turné ezen szakaszán. Egy lágy instrumental-lal, a ’Drone’-nal kezdtek majd felcsendült a ’Sonova Faith’ ritmusos introja és az egész hajó erőteljes bólogatásba kezdett. A műsor alapját természetesen a frissen megjelent lemez dalai adták, de a ’20 Stones’ és a ’Dear Silence Thieves’ slágerei sem maradhattak ki a repertoárból.

Csakúgy ahogy az improvizáció, a jammelés sem. A Jonathan Murphy – basszusgitár, Tom Gatza - billentyűs hangszerek, Felix Dehmel – dobok alkotta csapat rendesen kitett magáért. Mindenkinek lehetősége volt megmutatni magát és bár csak egy rövid ideig segítették Dan-t, mégis egy jól összeszokott csapatot láthattunk a színpadon. A gitáros kivételes tehetségét azonnal felfedezhettük, erre csak rátett a lapáttal, amikor például percekig pengetés nélkül ún. hammer technikával játszott, vagy amikor rendesen megnyúzta azt a szerencsétlen stratocastert, ami azért korábban is kapott egyet s mást az élettől. Egyébként ezzel az egy gitárral nyomta le a bulit. Persze a lírai dalokból sem volt hiány és örültem, hogy a kedvencem, a ’Hold On’ is helyet kapott a repertoárban. Egy önjelölt hülyegyerek azonban úgy gondolta, megfoszt az örömtől, amit a dal nyújt és leginkább Glenn Hughes magas visításait akarta utánozni – sikertelenül - amivel persze megtörte a hangulatot. Aztán végül ráhagyta. A ’Daddy’s Old Gun’ című klasszikussal zárult a magyar koncert. Nagyon klassz előadás volt és azt gondolom, hogy Dan viszonylagos itthoni ismeretlensége ellenére elég sokan részt vettek a koncerten. A heringparty azért elmaradt, de legközelebb reméljük az is lesz.

Dan Patlansky @ A38 Setlist:

Drone
Sonnava Faith
Stop the Messin'
Bring the World to Its Knees
Loosen Up the Grip
Bet On Me
Run
Still Wanna Be Your Man
Fetch Your Spade
Backbite
My Chana
Hold On
Daddy's Old Gun  

Fotók: Császár Márta