Pár hónapja megjelent, a kaliforniai Ugly Kid Joe munkásságát felelevenítő ÍRÁSUNKBAN felvetődött a kérdés, hogy egy, a '90-es évek elején tündöklő zenekar új lemezének és/vagy koncertjének mennyire van relevanciája napjainkban. 

Nos, tegnap este lezajlott kis hazánk történelmének első UKJ koncertje, és kijelenthettjük, hogy abszolúte.

De kezdjük az elején: a Yellowcake nevű csapatról gyakorlatilag nagyon kevés információ van a neten, annyit tudtunk, hogy a főzenekar énekesének, Whitfield Crane-nek a hobbi-bandája. Ennek ellenére egész szép számmal begyűlt a jónép a gyakorlatilag ismeretlen formációra. Aki ott voltak, tudják, hogy a többiek miről maradtak le. Ez egy olyan örömzenek társaság, ahol egy fordított húrozású  sufnituningolt Flying-V gitárral rendelkező ausztrál pali -nak elszáll az agya a pszichedelikus stonrer irányába, a japán basszugitáros, valamint az Ugly Kid Joe énekese és dobosa pedig ezekre az alaptémákra jammelnek. Néha jön Dave, az UKJ másik gitárosa is. Igazából azt sem mondanám, hogy számokat írtak... alaptémák vannak, amire viszonylag szabadon jammelnek a hangszeresek, keretet a dalszöveg/énekrész ad valamennyire. CD, stream-link nem nagyon áll rendelkezésre, sőt, még egy tisztességes YouTube találat sincs a zenekarról-viszont cserébe a koncertjeiken kazettán megvásárolhatnak némi hangzóanyagot az érdeklődők.

Igen, kitaláltátok: ez egy nagyon egyedi hangzású,és speciális módon  létező banda, olyan kincs, amit egyszer látsz életedben, nem leszel törzsrajongó, de örök élményt nyújt, és exclusive-nek érzed magad attól, hogy ott lehettél a bulin. 

Whitfield egyébként nagyon furán viselkedett a Yellowcake frontembereként, néha vicces volt,néha közvetlen,  néha pedig egy másik dimenzióban járt: mindenesetre a bemelegítő buli alatt betolt három energiaitalt....

...ami meg is látszott a nem sokkal később kezdődő Ugly Kid Joe koncerten rajta. Nyilvánvaló, hogy inkább erre a két órára tartogatta a puskaport. 

Bevallom őszintén, hogy mire számítottam: jön egy szebb napokat látott zenekar, eljátszák a legsikeresebb első lemez (America's Least Wanted) legnagyobb slágereit, ezt kiegészítik pár új számmal a 2017-es lemezükről (Stairway to Hell) -mégiscsak egy lemezbemutató turné szerűség ez), elfelejtik a sötét korszakukat (a '90es években kiadott-egyébként szerintem nagyon jó, de kereskedelmileg sikertelen két lemezt). Lesz egy kis kötelezően jóleső nosztalgia és öröm a zenekar , meg a  közönség részéről, és ennyi. Ennél azonban sokkal több dolog történt. 

A- számomra egyik legfontosabb momentum- hogy az "elfeledett" lemezek is előkerültek, elhangzott például az egyik kedvencem, a Milkman's Son, és a V.I.P. is. 

Persze valahol a '90-es évek elején, az Everything About You videoklipjekor láthattuk, hogy ez a csapat nem csak remek ikergitárszólós szörf-rockot tud tolni, hanem viccesek, infantilisek-és még az MTV-t nézve is nagyon közvetlennek tűntek. 

És valóban: az egész csapat -de főleg Whitfield- nagyon tudott bánni a közönséggel, voltak vicces monológok, tapsoltatás, és egy Kristóf nevű kissrácnak játszott Cats In a Cradle, ami szerintem óriási volt, sokan megkönnyezték. 

Egyébként -természetszerűen- az első lemez anyaga adta a műsor gerincét, de az viszont CD minőségben. Külön kiemelném a hangszeesek teljesítményét, mert itt óriási muzsikálás ment, mindenki nagyon ott volt a maga szerén. Sőt, a Mr. Recordman című "bonustrack" tételt a csapat német származású gitárosa , Klaus Eichstadt énekelte el, teremtve ezzel magának egy kisebbfajta személyi kultuszt. 

Óriási élmény volt Kalifornia hangját hallani, nagyon jó dalok- és megismételhetetlen hjammelések, érzelmek, taps, pogó, könnyek, stadionokba illő éneklés, hálás közönség, és hálás zenekar.  

Az Ugly Kid Joe először volt tegnap Budapesten, de remélem nem utoljára.