Noha Ritchie Blackmore egyik kedvenc zenekaráról van szó, ez még nem volt elegendő ok arra, hogy valaha is szerepeltessük a legfőbb skandináv zenei exportcikket az Old Time Rock and Roll blogon. Mivel azonban kiderült, hogy a formáció két tagja felelős egy 1969-es erotikus film pszichedelikus főcímdaláért, úgy véltük, az ABBA ezzel jogot nyert a nálunk való felbukkanáshoz is. Először viszont ismerkedjünk meg egy régi vágású New York-i keményfiúval...
FIGYELEM! Egyes illusztrációk meztelenséget ábrázolnak, emiatt csak 18 éven felüli és ilyesmire nem érzékeny olvasóink kattintsanak a „TOVÁBB” linkre.
„Született lázadó vagyok. Mindig arra törekedtem, hogy a hagyományos kereteken kívül helyezzem magam, ott alkothatok ugyanis szabadon. Minden valamirevaló filmesnek ez lenne a feladata… A valósághű ábrázolás igen fontos számomra, és ami leginkább érdekel, az a karaktereim pszichéje.” Az idézet Joseph W. Sarnótól (1921−2010) származik, akinek már azelőtt kalandokban bővelkedő élet jutott, mielőtt „a szexfilmes szakma Ingmar Bergmanjává” vált volna.
Joseph W. Sarno
A szeszcsempész apa és szakszervezeti mozgalmár anya gyermekeként Brooklynban született Sarno a haditengerészet kötelékében szolgált a II. világháborúban, aztán félprofi bokszolóként osztotta a pofonokat, majd egy ideig álnév alatt ponyvanovellákat írt különféle magazinoknak. A seregben tett szert első filmes tapasztalataira: tévedések sorozatának köszönhetően azt pletykálták róla a bajtársai, hogy ért a kamerához, ezért a parancsnoka felkereste, és rábízta pár katonai oktatófilm leforgatását. A kiemelkedés lehetőségét azonnal felismerő Sarno ekkor szemrebbenés nélkül azt hazudta, hogy valóban nincs nála profibb operatőr e bolygón, majd az első adandó alkalommal kisurrant az állomáshelye közkönyvtárába filmezéssel kapcsolatos szakirodalomért. Néhány napos autodidakta gyorstalpaló után már készítette is az első mozgóképes anyagát…
A 60-as évek elejére a filmkészítés az immár rendezőként tevékenykedő Sarno szenvedélyévé lépett elő, és a New York-i Times Square kétes hírű mozijai hamarosan egymás után vetítették rekord gyorsasággal forgatott, a művészi melodrámát pikáns történésekkel keverő olcsó szoft szexfilmjeit. Sarno rendezői védjegyévé a bergmani beállításokban fényképezett arcok váltak: a direktort sokkal jobban érdekelte, milyen lelki folyamatok tükröződnek szereplői arcán együttléteik során, mint az, hogy minél több fedetlen testrészt mutasson kéjsóvár közönségnek. Mivel ekkoriban Svédországban lehetett a cenzori olló réme által legkevésbé fenyegetve filmezni, 1968-ban befektetői tető alá hoztak Sarnónak egy itteni munkát, az Inga című koprodukciós erotikus drámát. A film egy fiatal középosztálybeli svéd nő szexuális eszmélését és kísérletezéseit követi nyomon, Sarno pedig pályája legnagyobb sikerét aratta vele, Amerikában és szerte Európában egyaránt forgalmazták. Természetesen azonnal felmerült a folytatás ötlete, amely egy évvel később The Seduction Of Inga címmel készült el, de a rendezőt nem hozta lázba a téma felmelegítése, ami érződött is a végeredményen, így elődjénél jóval szerényebb bevételt produkált. Másfél évtizeddel később azonban a főcím- és egy betétdala okán rengetegen kölcsönözték ki a videotékákból, ugyanis nem mások adták elő őket, mint Benny és Björn az ABBA-ból.
Hogy kellően trendi legyen a film muzsikája, Vernon P. Becker producer felvette a kapcsolatot a legfontosabb svéd zenei promóterrel, Stig Anderssonnal, és arra kérte, kerítsen neki egy megfizethető csapatot. Andersson friss protezsáltjait, a tehetségesnek tartott, ám egyelőre zöldfülűnek és ismeretlennek számító Björn Ulvaeust és Benny Anderssont (aki csak névrokona Stignek) ajánlotta. A szerző- és előadópáros két számot írt a filmhez: a pszichedelikus, fuzz gitárral megbolondított főcímzenét és egy She’s My Kind Of Girl című beat nótát – ezeket pár évvel később kislemezen is megjelentették, és a She’s My Kind Of Girl lett Björnék első nagy sikere: 1972-ben 4 hetet töltött a japán slágerlista első helyén. A dal kedvező fogadtatása miatt döntött úgy a két zenész, hogy van értelme a további közös munkának, és nemsokára Agnetha Fältskoggal és Anni-Frid Lyngstaddal kiegészülve létrehozták minden idők egyik legnépszerűbb popcsapatát, az ABBA-t.
Miközben az ABBA meghódította az egész világot, a Sarno által képviselt filmes felfogás egyre inkább háttérbe szorult: a szoft erotika vezető helyét a hard vette át, és a megélhetését féltő direktor vonakodva, álnevek mögé bújva beállt a pornográfusok sorába. Korábbi sikereit nem tudta megismételni, viszont apósától kapott kölcsönökből forgatott még néhány érzékien érzelmes szoft filmet a saját (és a résztvevők) örömére, amelyek mára kultikussá váltak, méghozzá megérdemelten: némelyikük Woody Allen párkapcsolati tragikomédiáinak hangulatát idézi, és persze a Sarnónak oly kedves bergmaniság sem hiányzik belőlük. A rendező 2010-ben hunyt el, de még megérhette munkáinak újrafelfedezését, és meghívások sokaságának tett eleget (tartott előadást a világ 100 legjobb felsőoktatási intézménye között emlegetett Lundi Egyetemen is). 2013-ban mutatták be az ő és hű felesége/rendezőasszisztense, Peggy Steffans életéről szóló dokumentumfilmet, a The Sarnos: A Life In Dirty Movies-t, amely hatásvadász címe ellenére egy megható történetet mesél el két emberről, akik több évtizeden át szenvedélyesen szerették egymást és egy nem éppen hétköznapi művészeti ágat.
Peggy Steffans és Joseph W. Sarno az életükről szóló dokumentumfilmben
