Jimi Hendrix és Arthur Lee, a Love leendő főnöke, 1964-ben vagy 1965-ben találkozott először a Los Angeles-i Gold Star Stúdióban, ahol Rosa Lee Brooks énekesnő Arthur Lee dalát, a My Diary-t rögzítette, Hendrix pedig gitáron működött közre a felvételen. Lee később azt állította, Hendrix ekkor járt először profi hangstúdióban, de végül kiderült, hogy az Isley Brothers Testify című számát valamivel korábban játszotta fel a My Diary-nél. Mindenesetre a rockgitározás megújítója és a kaliforniai hippi rock koronázatlan királya alaposan összebarátkoztak, és 1970-ben ismét együtt zenéltek – ezúttal a londoni Olympic Stúdióban, és az előző alkalomnál rendhagyóbb körülmények között.
A nálunk szinte teljesen ismeretlen, az USA-ban viszont a ’60-as évtized legfontosabb hippi alakulatai közé sorolt Love volt az első fekete-fehér vegyes tagságú rockzenekar, amely jelentős sikereket könyvelhetett el. Fő művük az 1967-es Forever Changes, amely a tekintélyes zenei szaklap, a Rolling Stone magazin Minden idők 500 legjobb albuma című listáján a 40. helyet szerezte meg. Legnagyobb rajongójuk pedig nem más, mint a Led Zeppelin énekese, Robert Plant, aki szólókoncertjein többször is előadta a Forever Changes-ről az A House Is Not A Motel-t.
A banda vezére, Arthur Lee énekes-ritmusgitáros (1945 − 2006) szándékosan nem használta a fekete blues, jazz, soul vagy funk énekesektől hallható vokálfrazírokat, és zenei téren is a klasszikus rock, a komolyzene és a folk ötvözésére törekedett, ami szintén nem jellemző általában az afroamerikai muzsikusokra. Lee a Forever Changes: Arthur Lee And The Book Of Love című 2010-es, poszthumusz életrajzi kötetben így vall Hendrixhez fűződő barátságáról:
Mindenki bemeszkalinozott a jammelés megkezdése előtt… kivéve engem. Nem mintha ne lett volna kedvem hozzá, de valakinek még egy pszichedelikus zenekarban is mindig józannak kell maradnia, hogy úgymond kormányozni tudja a hajót. A közös zenélés ötlete pár nappal korábban fogalmazódott meg bennem, amikor Jimivel a híres Speakeasy klubban iszogattunk. Ide egyébként nem akarták beengedni, mert korábban verekedésbe keveredett a szórakozóhelyen, és többé nem látták szívesen, de végül sikerült meggyőznöm a biztonságiakat arról, hogy ezúttal nem okoz majd botrányt. Szóval iszogattunk, és egyszer csak így szóltam Jimihez: Csinálnunk kellene valamit közösen, mert mindketten olyannyira két végén égetjük a gyertyát, hogy egyikünk sem lesz már sokáig az élők sorában. Jimit láthatóan szíven ütötte, amit mondtam, de rögtön beleegyezett a dologba. Sosem hittem volna, hogy még abban az évben valóra válik a jóslatom rá vonatkozóan, én viszont szépen megvénülök.
Lee konkrét tervekkel és a szokásos szigorú arckifejezésével érkezett a stúdióba, ám Hendrixet igen laza hangulatban találta:
Azt hittem, csak a Love lesz ott meg Jimi, amikor azonban odaértem a helyszínre, egy össznépi buli közepébe csöppentem. Jimi egy rakás haverral és persze egy rakás nővel érkezett, akik általában mindenhová elkísérték. Kissé felkaptam a vizet, de Jimi megnyugtatott: „Ne mérgelődj miattuk, minden rendben lesz.” Egyébként valami miatt sietnie kellett volna aznap, és amint befejeztünk egy dalt, már rakta is a tokjába a hangszerét, aztán megindult kifelé, de valahányszor belekezdtem egy újabb témába, mindig visszajött, megkérdezte, milyen hangnemben vagyunk, és megint elővette a gitárját, hogy beszálljon. Ez legalább négyszer ismétlődött meg, úgyhogy Jimi biztosan elkésett onnan, ahová rohanni akart. Amikor a Ride That Vibration című dalomat játszottuk, nem tetszett neki az a sora, hogy „lefelé tartok egy vibráción lovagolva a hat láb mély sírba”. Azt mondta, borsódzik a háta ettől a szövegtől, és persze amúgy is mennie kell. Úgyhogy hívott egy taxit, fogta a dobosunk nőjét (Jimi már csak ilyen volt, mindig lenyúlta valakiét), összecsődítette a kompániáját, és indult kifelé… Aztán persze visszajött, és maradt még egy kicsit.
A Love összesen három dalt dolgozott ki Hendrix közreműködésével: a The Everlasting First a csapat False Start című 1970-es albumán jelent meg, az Ezy Rider − Hendrix és a saját zenészei által feljátszott verzióban − a gitáros első poszthumusz anyagán, az 1971-ben kiadott Cry Of Love-on kapott helyet, a Loon munkacímű jammelés pedig kiadatlan maradt.
Lee az ominózus session-ön látta utoljára Hendrixet:
Miközben épp távoztunk a stúdióból, Jimi megkérdezte, mit fogok csinálni másnap. Azt feleltem, hogy hazarepülök Los Angelesbe a barátnőmhöz, a kutyáimhoz és a galambjaimhoz. Ekkor így szólt: „Menjünk vissza a stúdióba, mutatok valamit.” Visszaballagtunk, felkapta a padlóról a gitártokját, kivette belőle a Stratocasterét, és rámutatott: „Nekem csak ő van.” Hihetetlenül szomorú érzés volt látni, mennyire magányos.
2006-ban mutatták be a Love történetét feldolgozó dokumentumfilmet, a Love Story-t, amelyben Lee további Hendrixszel kapcsolatos érdekességet osztott meg a közönséggel:
Jimi öccse (Leon) elmondta nekem, hogy a bátyja akkor változtatott gyökeresen az öltözködési stílusán, amikor meglátott engem az első Love album borítóján a gönceimben. Egy az egyben koppintotta a szerelésemet, de nem haragszom érte. Én is szívesen utánoztam volna a gitárjátékát, de fele olyan tehetséges húrnyűvő sem vagyok, mint amilyen ő volt.
