1980 áprilisában lett listavezető az USA-ban a Debbie Harry énekesnő vezette Blondie slágere, a Call Me. A napjainkig több mint 40 millió albumot eladó és ekkoriban épp karrierjének csúcsára érkező rockzenekar dalát az Amerikai dzsigoló című neo-noir krimi tette híressé, amelyben a fiatal Richard Gere gyilkosság gyanújába keveredő elegáns férfi prostituáltat alakított.
Miután a Blondie befejezte aktuális nagyszabású brit turnéját, megcsörrent Debbie Harry telefonja: a neves diszkóproducer és komponista, Giorgio Moroder hívta, aki olyanokból csinált sztárt, mint Donna Summer. Moroder Paul Schrader rendező (Kőkemény pornóvilág, Párducemberek) legújabb filmje, az Amerikai dzsigoló számára szerzett zenét, és úgy vélte, a főcímdalt rockzenekarnak kellene előadnia, nem pedig az általa protezsált diszkódívák egyikének. Debbie Harry Face It című 2019-es önéletrajzi kötetében így emlékszik vissza a felkérésre:
Giorgio eredetileg Stevie Nicksnek, a Fleetwood Mac énekesnőjének szánta a dalt, Stevie azonban visszautasította az ajánlatot. Elvállatam a munkát a Blondie nevében, és nem sokkal később kaptam egy demót Giorgiótól, ami egy Man Machine című dalt tartalmazott. A szövege rendkívül macsó volt; egy minden nőt leigázó férfiisten szemszögéből íródott, úgyhogy képtelen lettem volna hitelesen előadni. Giorgio egyébként tipikus olasz nőfaló, akinek egy egész hárem lesi a kívánságait. Miután áldását adta arra, hogy új szöveget írjak a dalhoz, elmentem Paul Schrader házába megnézni a film nyers változatát. Nem a sztorija ragadott meg elsősorban, hanem az, hogy milyen gyönyörű helyeken autókáznak benne, valamint a színvilága, amely tekintélyes mértékben az Armani-féle jelmezeknek köszönhető. A látvány hatása alatt még aznap este papírra vetettem a szöveget, amelyben természetesen a színek és az autók domináltak, meg persze egy prostiról szólt. A szám azért kapta a Call Me címet, mert a Gere által játszott figura folyton azzal búcsúzik a kuncsaftjaitól, hogy hívják csak megint, ha kedvük támad egy kis lepedőakrobatikához.
A Call Me rakétasebességgel száguldott fel az amerikai slágerlista dobogójának legtetejére, és az 1980-as év legkelendőbb kislemez-dala lett az USA-ban (Kanadában és Nagy-Britanniában is az első helyen végzett). Az óriási siker ellenére Giorgio Moroder soha többé nem dolgozott rockzenekarral, mivel a Blondie tagjainak magaviselete teljesen kikészítette:
Hozzá voltam szokva, hogy diszkósokkal ügyködöm kellemes és nyugodt hangulatban. A Blondie hozzájuk képest vademberek bandájának tűnt: nem csupán üvöltöztek egymással a stúdióban, de néha verekedtek is. Úgy volt, hogy én leszek a következő albumuk producere, de a gitáros és a billentyűs már az első munkanapon ütlegelni kezdte egymást. Ezért aztán sietősen távoztam a helyszínről, és jeleztem a kiadójuknak, hogy keressenek mást helyettem.
Debbie Harry és Giorgio Moroder
Az Amerikai dzsigoló korabeli plakátja
