Karantén közepette se maradjunk elsőrangú rockélmények nélkül! A #maradjotthon kampány jegyében blogunk szerkesztői háromrészes cikksorozatban mutatják be nektek kedvenc rockzenei koncertfilmjeiket. Ezúttal Beardman52 kedvenceivel ismerkedhettek meg.
Karantén közepette se maradjunk elsőrangú rockélmények nélkül! A #maradjotthon kampány jegyében blogunk szerkesztői háromrészes cikksorozatban mutatják be nektek kedvenc rockzenei koncertfilmjeiket. Először Fehérsólyom kedvencei kerülnek terítékre.
Június 12-én jelenik meg világszerte a klasszikus hard rock egyik fő zászlóvivőjének számító Deep Purple huszonegyedik stúdióalbuma, a Whoosh!, amelyről immár kiszivárgott az első dal is: ez a Throw My Bones címet viseli, és Ian Gillan énekes szerint a világ jelenlegi állapotára reflektál.
A Motörhead 1980 júliusában lépett fel a staffordi Bingley Hallban, megannyi vendégzenekar társaságában. E jeles napon és helyszínen vehette át a csapat (egy II. Erzsébet-imitátortól, aki később hőseink Sex Pistols-feldolgozásának klipjében is felbukkant) a Bomber című 1979-es albumáért járó ezüstlemezt, ugyanis az anyagból eddigre 250 ezer példány talált gazdára. Azonban Lemmyék számára nem csupán ezért maradt emlékezetes a fellépés, hanem azért is, mert a minden önpusztítói viszontagságot remekül tűrő basszusgitáros frontember – tőle szokatlan módon – ezúttal kidőlt a sorból, utána pedig egyedi magyarázattal állt elő.
FIGYELEM! Egyes illusztrációk meztelenséget ábrázolnak, emiatt csak 18 éven felüli és ilyesmire nem érzékeny olvasóink kattintsanak a „TOVÁBB” linkre.
Bár akadt példa rá a hazai művészvilágban is, állami kitüntetések visszautasításában a briteknek jóval nagyobb gyakorlatuk van a magyaroknál. Különösen gyakori jelenség ez a rocksztárok körében, akik közül többen szinte kikérik maguknak, hogy pont az a rendszer veregesse vállon őket, amely ellen oly eredményesen lázadtak befutásuk idején − még anyagi értelemben is. Lássuk hát az öt legismertebbet a kitüntetésre igényt nem tartók közül!
Sari Schorr 2016-ban tört be a blues rock színtérre a kritikusok által is elismert A Force Of Nature című albumával. A rekedtes hangú énekesnő azóta a második lemezével is elkészült, és most újra tesz egy kört Európában, hogy bemutassa a dalokat; Budapestre március 24-én érkezik.
Gyakorlatilag a rock műfaj születése óta ismerjük a túlhajszolt előadók korai, véletlen (?) halálának jelenségét. A zene szerelmeseinek számos kedvencet kellett eltemetniük idő előtt. Míg a 60-as, 70-es és 80-as években a halál oka általában drog- vagy alkoholhasználathoz kötődött, addig a 90-es évtizedben egy új halálnem kezdett el terjedni a sztárok közt: az öngyilkosság.
Steve Harris, az Iron Maiden basszusgitáros vezére arról nyilatkozott a Classic Rocknak adott friss interjújában, hogy léteznek olyan rocksztárok, akikért annyira rajong, hogy még ma, a világ egyik legnépszerűbb metálbandájának tagjaként sem mer csak úgy odamenni hozzájuk és beszédbe elegyedni velük. Ilyen megközelíthetetlennek vélt „istenség” számára Peter Gabriel, a Genesis egykori énekese és Ian Anderson, a Jethro Tull fuvolista-énekes frontembere is.
Szavakkal igencsak nehéz leírnom azt az érzést, amit nem is olyan régen egy komor vasárnap este éltem át. Épp hétfői teendőimről próbáltam elterelni gondolataim, így egy totálisan felesleges, ám hatalmas erőfeszítéseket nem igénylő Instagram átlapozást választottam. A posztok csak pörögtek egymás után, nem is igazán dolgoztam fel az információkat, inkább csak lapoztam a következőre. Aztán viszont jött egy igencsak minimál stílusban készült, ám annál tartalmasabb bejegyzés, amitől ott helyben kihordtam lábon – pontosabban az ágyon – egy szívrohamot. – Ez nem létezik! Ilyen nincs! Ez biztosan valami kamu! – gondoltam.
A szabad fegyvertartás jelenleg az egyik legmegosztóbb témának számít az USA-ban, legalább annyi híve akad, mint ellenzője. A leghíresebb rocksztárok között is találhatunk olyanokat, akiknek nem csupán gitár lapul a hangszertokjukban, de pisztolyt is hordanak, vagy épp nagyvadakat mészárolnak durrogtatva szabadidejükben. Lássuk hát, kik is ők!