Szénégető Richárd barátunk koncertet szervez az esztergomi Sportalsóban, és bloggerkedik a RicS&Green -en, és közben havi rendszerességgel podcastet is ad ki, nagyon érdekes emberekkel nagyon érdekes témákról.
Ákos, az Old Time RNR és a Grungery bloggere is meghívást kapott ide, a végeredmény egy több, mint órás beszélgetés a magyar rockzene helyzetéről, a Tankcsapdáról és az AWS social marketingjéről, ITT tudjátok meghallgatni.
A világhírű zenészek, zenekarok életrajzi írásait olvasni azért érdekes számomra, mert engem sosem a siker érdekelt, hanem az oda vezető út: minden esetben ámulattal olvastam az általam kedvelt, engem inspiráló hírességek visszaemlékezéseiben a kezdeti időszak nehézségeit, a lemondásokat követelő életmód sajátosságait, a karrierekben bekövetkező sokszor kilátástalannak tűnő hullámvölgyeket és az onnan kivezető utat…
Keith Richards, Nikki Sixx vagy épp Slash esetében ezek a történetek motiválóak, "szépek", és tanulságosak.
De mi van abban az esetben, ha egy olyan figurát veszünk górcső alá, aki munkássága során elérte a megbecsülést és a kult státuszt, de a klasszikus értelemben véve sohasem futott be?
Henry Rollins a maga nemében egy egyedülálló jelenség, ha úgy tetszik az utóbbi negyven évben a punk- hardcore mozgalom egyszemélyes intézményévé vált. Nála a karrier nem jelent és soha nem is jelentett egyet a világkörüli stadionturnékkal, arany-és platinalemezekkel, vagy csillagászati összegű royaliti jogdíjakkal. Viszont 1981 óta a földalatti mozgalom leghitelesebb arca, aki nem csak zenészként, hanem kiadóvezetőként, íróként, rádiós és televíziós műsorvezetőként, filmszínészként, spoken word előadóként ma is azt képviseli, amit alig húsz évesen ,1981-ben a Black Flag nevű csapathoz csatlakozva elkezdett.
Azt hiszem, egész nyugodtan kijelenthetjük, hogy ilyen szintű karakán kitartás, és hitelesség egyetlen ma ismert zenész esetében sem ismert.
De honnan a motiváció,a kitartás, a fanatizmus? Ezt Henry Rollins maga írja le a Punk a Platón című könyvében. A kötet eredeti célja egyébként nem ez volt, csupán annyi, hogy a Black Flag azon korszakát, amikor Rollins ott énekelt-1981-től az 1986-os feloszlásig- dokumentálja, de a történetet végigkísérve értékes információkat kapunk a zenekarról, a korszak undergroundjáról és az azon belüli viszonyokról, és arról is hogy mennyi munkába kerül működtetni egy olyan zenekart, ami mögött sem kiadó, sem menedzsment, sem nagyobb számú rajongótábor nem áll. Az ilyen zenekart csakis a tagok motivációja és magukba vetett hite működtetheti.
A kötet eredeti nyelven már 1989-ben napvilágot látott, a bővített kiadásra pedig 2004-ig várni kellett. Hazánkban 2008-ban jelent meg a mű, a Carthapilus kiadó gondozásában, és az első nagyon is szembeötlő jelenség vele kapcsolatban, hogy a megszokottnál sokkal vaskosabb, és hatalmas mennyiségű fotóval van illusztrálva. Igazán élvezetes és sokrétű olvasmány: mint minden sztori, ez is az elején indul: az ifjú Rollins egy Washington DC beli munkáscsalád gyermeke, és az élete elég szokványosan indul: a középsuli elvégzése után egy Haagen-Dazs fagyizóban kap munkát, és elkezd gürizni a minimálbérért. Mindeközben rajong az underground punk muzsikáért, kedvenc zenekara pedig épp a Black Flag. Az ifjú titán a kedvenc zenekarának Nervous Breakdown című kazettájának borítóján szereplő ökölbe szorított kezű, kitörni készülő figurát nézve úgy gondolja, ezt pont róla mintázták. Bár nincs baj a munkájával, ő érzi, hogy belül valami nem stimmel, és neki másfelé visz az útja. Nem sokkal később a szokványosan induló sztori meseszerű fordulatot vesz: az imádott Black Flag épp a városban koncertezik, és az első sorban tomboló ifjú Rollins-t a zenekar a színpadra invitálja egy szám erejéig. Főhősünk két percig ízlelgeti a színpadi lét örömeit, miközben kedvenc számát énekli saját hősei által kísérve. Ezen az estén bekattan az isteni szikra, hogy merre is kell vezetnie annak a bizonyos útnak. Ráadásul pár nappal később maga Dez, a rajongott Black Flag gitáros énekese hívta fel Henry Rollinst telefonon, hogy mostantól csak a gitárra akar koncentrálni, és énekest keresnek, a kis klubban prezentált vendégszereplés pedig elég meggyőző volt, mi lenne ha.
A mára ikonná vált énekes nem teketóriázott sokáig, felmondott munkahelyén, eladta limitált mennyiségű ingóságait, és rajongóból a kedvenc zenekara énekesévé vált. Környezete természetesen nem vette jó néven azt hogy hirtelen irányváltással elindult az úton, ami a semmibe vezet…és tényleg, elsőre végigolvasva a Fekete Zászló sztoriját tényleg olyan mintha egy véget nem érő road movie elevenedne meg a szemünk előtt. A Flag tagjai sohasem tudták, hogy hol fognak aludni este, hogy lesz e kajájuk, és ki szereli meg az erősítőt, ha betojik a cucc. Cserébe viszont minden koncertjükön volt verekedés, mindig megjelentek a rendőrök, és sokszor a rajongók dobták össze a lóvét benzinre azért, hogy tovább tudjanak menni a kővetkező bulira. Játszottak lepusztult foglalt házakban, égett le pinceklub a koncertjük alatt, saját maguk szórólapoztak városszerte. A ‘80as évek a glam rocké volt,nem a punk mozgalomé, van is egy ironikus szállóige a könyv elején, ami a zenekar egyik roadjának szava járása volt arra az esetre, ha valaki rinyált: Öcsém, ez itt nem a Van Halen, szedd össze magad…
Ráadásul maga a cél közönség sem volt egyértelműen kedves: az indulás időszakában például az éra legismertebb zenekara, a főszereplő Black Flag megkapja a cimkét, hogy eladta magát, pusztán azért mert lemezre merészelték rögzíteni muzsikákat..akkoriban ez nem volt kifejezetten menő…
A kötet olvasása és az illusztrációra használt fotók nézegetése közben felelevenedik az az időszak amikor egy alapvetően jó kiállású fiúból tetovált, fanatikus színpadi állat válik…és persze izgalmas és tanulságos az ahogyan a semmiből induló zenekar úttalan utakon menetel a semmibe. Klubok, lehúzásra szakosodott promóterek, részeg és tolakodó rajongók, rivális zenekarok szegélyezik az utat. Jobban belegondolva, sokan mondják, hogy a rockandroll az kemény, meg hogy túlélés-de ezek a közhelyek akkor nyernek értelmet igazából, ha ezt a kötetet olvassuk végig-a naturalisztikusan tálalt sztorihoz képest a világ legveszélyesebb zenekarának titulált Guns N Roses, vagy a világ legnagyobb parti állataiként ismert Mötley Crüe tagok visszaemlékezései sétagaloppnak tűnnek. A Black Flag 1981 és 1984 közt gyakorlatilag meg sem állt, hol az Államokban, hol az európai kontinensen, hol az Egyesült Királyság szigetén turnéznak, a már fentebb taglalt nehéz körülmények közt. 1985-re számos tagcsere megy végbe a csapatban, és egyre kevesebb a buli. Henry Rollins viszont ekkor már egyre gyakrabban kap más típusú meghívásokat- Tv interjúk, előadások, felolvasóestek-és ő meg a zenekar kezd eltávolodni egymást. Néhány turné után 1986-ban végleg elfárad az alkotói közösség, és a Black Flag, mint a világ egyik-életmódját tekintve-legkeményebb csapata feloszlik, az utolsó évek dokumentációit olvasva viszont felsejlik az a Rollins is, akit ma ismerünk. A rockandroll történetének egyik elfeledett zenekarának megrendítően őszinte krónikája és a punk mozgalom talán leghitelesebb arcának genezise egyben.
Ajánlom punk és rockrajongóknak, Henry Rollins tisztelőinek, és olyan nyakkendős menedzsereknek is, akik tanácstalanok csapatépítés és motiválás terén. Érdekes, de mindenképp hatékony módszereket tanulhatnának egy másik műfaj képviselőjétől:D
My war, you're one of them.
A Punk a Platón eredeti címe Get in the Van – On the Road with Black Flag, mint fentebb írtuk, magyra nyelven a Cartaphilus gondozásában jelent meg 2008-ban.
A napokban jelentették be, hogy a több mint fél évszázada a pályán lévő sikeres angol rockegyüttes, a The Who nyáron amerikai koncertkörútra indul. Ezek mellett a nagyszabású hazai (London - Wembley) koncert sem maradhat el 2019-ben, július 6-án lépnek színpadra a Futbal Otthonában. Az aktuális hírek kapcsán a Classic Rock Magazin készített interjút Roger Dalytreyval, melyből kiderül, mi is a titka egy hosszan tartó sikeres rock and roll házasságnak, mennyire érintette meg társa, Pete Townshend letartóztatása, és hogyan is próbálta egyben tartani a balhéiról is legendássá vált zenekart.
Hisz, vagy hitt valaha Istenben?
Templomba járni és kórusban énekelni része volt az életemnek. Egykoron hinnem kellett benne, de most.... nem tudom...
Milyen hatással voltak életére a gimnáziumi évek?
Azt mondanám, hogy katasztrofálisan jól (nevet). Formálódott az életem, de minden percét gyűlöltem. Nem találtam semmi közöst a társaimban, nem jöttem ki senkivel. Az iskolarendszer pedig egyszerre baszott fejbe és rúgott seggbe.
Mit gondol, mi a legnagyobb tévhit önnel kapcsolatban?
Nem is tudom... Különösebben nem is érdekel. Mindenkinek megvan a saját véleménye és ehhez minden joga is megvan.
Hogy érezte magát, amikor 1965-ben kirúgták a The Who-ból?
A zenekar kémiája nagyon jó volt, azon a ponton pedig az egész ment a levesbe, mert előkerültek a „véres tabletták”. Azt éreztem, hogy egyben kell tartanom a zenekart, s jönnöm kell azzal a szöveggel, amit ilyenkor mindenki minduntalan fecseg. Tudod, azzal, hogy – álljatok le a cuccokkal, mert rámegy a zenekar! Próbáltam egy kicsit próféta szerepbe bújni, de a vége az lett, hogy megromlott a kapcsolatunk. Az utazások borzalmasan teltek. Halálos csend uralkodott a buszban, senki nem szólt hozzám. Később kaptam egy üzenetet az irodától, amiben annyi állt. „Többé nem akarunk veled együtt dolgozni Roger. Ki vagy rúgva!” Két napig úgy éreztem, hogy én tettem tönkre az egészet. Aztán azt gondoltam, BASSZA MEG! Csinálok egy új zenekart.
Mi olyat tud, amire más nem képes?
Bele tudok nézni a tükörbe és látom magam, amint felidézem a múltam.
Igaz, hogy a zenekar valósággal szenvedett Kit Lambert és Chris Stamp menedzsmentje alatt?
Azt gondolom, hogy nélkülük nem ment volna. Zsenik voltak tele kreatív ötletekkel. Hatalmas fájdalom volt, hogy elváltak az útjaink Kittel és Chrisszel. Én csak azt akartam, hogy kreatív ötleteikkel segítsenek bennünket. Ők ezt máshogy gondolták, és üzletként tekintettek mindenre, aminek az lett a vége, hogy mindenki ment a maga útjára.
Van, amit megbánt az évek alatt?
Nincs! Nem bánok semmit. Óriási hibákat követtem az életemben, de nem bánom, mert ott vagyok ahol, és az vagyok, aki.
Mi volt karrierje legmélyebb pontja?
Amikor 2003-ban letartóztatták Pete-et. Úgy éreztem, hogy ez mindenkire hatással van. A zenekarra, a családomra, az ő családjára. Sokat gondoltam rájuk. Nagyon fájdalmas időszak volt ez mindenki számára.
Ken Russell filmrendezővel készítették a Tommy-t. Mi volt a legrosszabb élmény a forgatásról?
Fellógatott egy sziklára! (nevet) Egy farmer volt rajtam, semmi más, mezítláb voltam. Csak remegtem, ő pedig csak felordított nekem: Tarts ki Roger...várjuk a fényt!
Mi volt a legnagyobb pénzkidobása?
Autók. Ezek ónból készült csomók. Mindannyian ugyanabban a dugóban ülünk, kit érdekel, hogy mit vezetünk? Amikor azonban előtör belőled a fiatal egód, Ferrarikat akarsz...
Mi a titka egy sikeres rock and roll házasságnak?
Ez egyszerű! Egy jó feleség, aki érti a dörgést. Az én feleségem értette és már 50 éve együtt vagyunk. Sosem hazudtam neki. Kezdetben azt mondtam, nem leszek az a szokványos férj, és ő ezt elfogadta. És mivel elfogadta, néha nem voltam annyira rossz, mint lehettem volna.
Egykoron ezeket mondta a zenésztársairól: Keith Moon, aki mindig tudta, melyik gombot kell nyomni... Pete Townshend olyan, mint egy bohócruhás alak egy bánya közepén, John Entwistle pedig sokszor volt elég tapló. Akkor mégis miért szerette ezeket az embereket?
Mert ők voltak a társaim és felismertem és tiszteltem a tehetségüket. Briliáns emberek voltak. A legszebb dolog, ami valahol ironikus is, hogy régen volt, amikor felgyújtottuk egymást.
Mi az, amire a legbüszkébb az életében?
Ez megint egyszerű. A családomra, a The Who-ra, és a Teenage Cancer Trust nevű alapítvány munkájára. Ezek a dolgok vezetnek most... úgy, ahogy egykor a The Who vezetett.
Végül egy utolsó. Mi lesz a sírkövére írva?
- Meghalt és soha nem ment a Harrod’s-ba (nevet).
John Entwistle folyton a Harrod’s-ban lógott. Mindent megvett vagy megrendelt, a furgont pedig mindig a szomszédokhoz küldte.
info: A Harrod’s London egyik legnagyobb bevásárlóközpontja, mely közel 20.000 m2-en terül el a Brompton Roadon.
forrás: Classic Rock Magazine
fordította: Sebők Tamás
Néhány hónapja – legnagyobb örömünkre – igen népszerű cikkel jelentkeztünk itt az Old Time R'N'R-on. Az ikonikus gitár, a Telecaster történetét bemutató írásunk után többen kértétek, hogy más típusú híres gitárokat se feledjünk el. Eljött hát a pillanat, ugyanis januárban ünnepli „születésnapját” egy különleges hangszer, a Gibson Flying V.
1958-ban egy igazán különös, már-már futurisztikus modellel állt elő a világ egyik vezető gitárgyártó vállalata, a Gibson. A tervek és a prototípus már az előző évben elkészültek, a sorozatgyártás pedig a következő esztendőben indult be. Az akkori elnök ragaszkodott hozzá, hogy egy modern, futurisztikus gitárral rukkoljon elő a vállalat. Ebben az évben mellesleg a cég másik különleges hangszerét, az Explorert is piacra dobta. Az első Flying V-k teste korina és limba fából készült, később azonban mahagónira váltottak súlycsökkentés céljából.
A híres blues gitárosok, Albert King és Lonnie Mack azonnal elkezdték használni a gitárt, utóbbi teljes pályafutása alatt egy 58-as V-n játszott, míg Kingnél inkább a 70-es években lett elsőszámú hangszer. A hatvanas évek második felében Dave Davies (The Kinks) egy erős hangzású, mégis egyedi gitárt keresve talált rá a Flying V-re. 1967-től a Gibson változásokat eszközölt a gitár alkatrészeiben, és bár maradtak a mahagóninál, a testet új hardverekkel szerelték fel, egyes modelleken megjelentek a vibrola tremolók és a nyaki merevítést is megerősítették.
A Flying V később agresszív megjelenése miatt népszerű lett a metal gitárosok körében is. Michael Schenker, K.K. Downing, James Hetfield, Dave Mustaine, Kirk Hammett és Andy Powell egyaránt a hangszer rajongói lettek.
2010-ben mind a Gibson, mind leányvállalata, az Epiphone is megszüntette a gitár gyártását. Ma már tudjuk ez csupán egy hosszabb szünet volt, hiszen 2016 óta ismét gyártják a hangszert és Custom modellek is napvilágot látnak.
A következő galériában összeszedtük azokat a gitárosokat, akik népszerűvé tették a Flying V modellt.
Kőváry Zoltán (THE TROUSERS)
Mindig is a Gibson gitárok tetszettek, és a gyerekkori hőseimhez köthető az egyes típusok iránti vonzalom. Így a Les Paul Gold Top Paul Kossoff miatt, a Firebird Johnny Winter miatt, az SG Angus Young és Tony Iommi miatt, a Cherry Flying V pedig a Judas Priest-es K.K. Downing miatt lett a favorit. Ezek közül jelenleg csak SG-m nincs, bár volt több is, igaz, hogy a Gold Top és a Firebird 70-es évekbeli keleti kópia, de nagyon jó gitár mind a kettő. Színpadon a Firebird a nyílt G hangolású, a Gibson Flying V pedig a standard. A Flying V megjelenésében és megszólalásában is igazi, terpeszállós rock gitár. A legkönnyebb testű gitárom valaha, valószínűleg a régebbi példányok azért nehezebbek. (Ez a 2000-es években készült.) Az egyetlen hátránya, hogy ülve, ölben nem nagyon lehet játszani rajta. Jó érces hangja van, egészen más, mint a Les Paulnak. A legutóbbi lemezünkön majd minden gitársávomat Flying V-vel vettem fel, nagyrészt az enyémmel, részben a Gábor Andriséval, amikor az enyém javítás alatt volt. Az övének talán egy kicsit lágyabb hangja van. Nem hiszem, hogy valaha eladom ezt a gitárt, de szerintem a másik kettőt sem.
fotó: Boltresz Attila
Sefcsik Márton (GYILKOS)
Sosem voltam az a hangszergyűjtő típus, inkább mindig játszani szerettem. Valahogy nem érdekelt az, hogy újabb és újabb gitárok legyenek az enyéim, jobban érdekelt a gyakorlás, a számírás, a próbálás, a koncertezés meg persze a stúdiózás. Mindig volt persze hangszerem, mert gyerekkoromtól fogva tanultam klasszikus gitárt, de alapvetően 2003-tól egy PRS Santana SE-n játszottam főleg. Nem is kacsintgattam nagyon más fele, de amikor 2016 végén az Epiphone kihozta a Brent Hinds Flying-V modellt, valahogy beakadt, hogy nekem ez kell... Nyilván bírom a Mastodont eléggé, de a legkevésbé sem ez volt a fő motiváló tényező.
Ahogy hangszert nem hagyunk kocsiban, úgy nyilván látatlanban sem rendelünk a netről, de pár review videó (sosem néztem ilyeneket, mert ugye nem érdekelt) után meg voltam róla győződve, hogy nekem ez kell. Az akkori munkahelyem az év végi prémiumomat február végén fizette ki, szóval márciusi elejére megérkezett egy német webshopból a modell 'legfeljebb eladom, ha nem jön be' jeligével. És - mivel most a Flying-V modellekről beszélgetünk - nyilván egyértelmű, mi lett a vége. A húrlábat persze azonnal le kellett cserélni, de amúgy meglepő a minősége, mind a nyaka, a hangolókulcsok, vagy signature Lace hangszedők tekintetében, így ezekhez nem is kellett szerencsére hozzányúlni.
A PRS-emet továbbra is remek hangszernek tartom, amin élvezet játszani, de már csak a back-up gitárom. Ha stúdiózunk, akkor punkosabb-pattogósabb részekhez még előveszem, de ahhoz az agresszív, zsigerből jövő sludge-os, doom-os metálhoz, ami most nagyon érdekel, keresve sem találhatnék jobb választást. Közhely, de egy új hangszer hihetetlenül inspiráló tud lenni és a GYILKOS zenekar nem lehetne az ami, enélkül a gitár nélkül. Megváltoztatta valamelyest a stílusomat, azt, hogyan nyúlok egy számhoz, vagy mit gondolok úgy alapvetően a zené(m)ről. Korábban számokban gondolkoztam, most inkább az érdekel, hogyan tudom a saját és a műfajunk határait tágítani, hogyan mehetek még mélyebbre (nem is feltétlenül hangolásban, mivel standard D-ben vagyunk), hogy ne csak a felszínt kapargassam.
Amíg korábban sosem volt V a kezemben (Kőváry Zolitól egy koncert előtt a backstage-ben elkértem 1 egész percre az övét), féltem tőle, hogy a "test hiánya" miatt meztelennek fogom magam érezni vele, de kézbe véve inkább primer ösztönöket szabadít fel; lehet, hogy túlzásnak tűnik, de a viccet félretéve olyan érzetet ad, mintha egy dárdával portyázó proto-ősember lennék. Felszabadító. Primer ösztönökre ható.
Azért is tettem idézőjelbe a testtel kapcsolatos korábbi félelmeimet, mert teljesen alaptalanok voltak, hatalmas teste van (és ehhez párosuló nyaka is), csak éppen hosszanti irányba... Hogy fejnehéz, azt pár hét alatt megszokja az ember (nem árt egy rendes pánt azért, ami tart), ülve meg már játszottam eleget régebben, szóval sosem zavart, hogy nem lehet vele így gyakorolni. Az első kemény tokot, amit vettem hozzá vissza is kellett cserélnem, mert az alapvetően nagy csomagtartómban se fért el, csak a hátsó ülésen. A 40 000-es tokot így 50 000-esre kellett cserélnem, de így legalább elfér a csomagtartóban és koncertekre jövet-menet is szállíthatóbb. Ugye az '50-es években a blues zenészeknek lett kifejlesztve, illetve inkább ők használták pont a nagy sustain miatt. A klasszikus zene után én is a blues felé fordultam és ott igyekeztem képezni magamat, talán emiatt is találtunk ennyire egymásra a formával (bár a Flying V-ről gondolom keveseknek ugrik ez be, de ugyanígy a zeném is nagyon távol van tőle).
A tanulság az, hogy a következő gitárvásárlásommal talán nem várok 14 évet (jó hűségesnek lenni, de kicsit bezárkózik az ember a saját világába), így ha most kéne másik modellt választanom, akkor csakis egy másik V lenne.
fotó: Lighthouse Project
Gábor Andris (OZONE MAMA)
Az én látóterembe egyrészt Jimi Hendrix miatt került ez a típus, aki gyakran játszott ezen a gitáron, akárcsak más blues-rock csillagok, mint például Albert King, Lonnie Mack, Keith Richards és Tom Petty. Másrészt amikor kiderült egy korábbi angol tanáromról, hogy zenél, a kérdésemre, hogy milyen gitárja van, a következő választ kaptam: "rock-gitár". Nos, ő is a V-alakú Gibson-ra gondolt természetesen.
Alapvetően sosem voltam oda annyira az extrém formájú gitárokért, ennek ellenére a Flying V - a rockzene történetében betöltött szerepének köszönhetően - mindig is vonzott. Amikor nálam landolt egy faded cherry színű darab, mérhetetlen boldogság fogott el, hiszen ez a gitár azon túl, hogy jól szól, iszonyatosan jól néz ki a színpadon, tehát itt bejön a képbe egy kis pózerkedés is. (nevet)
A Flying V ugyanabból a fából készül általában, mint a Gibson SG, vagy a Les Paul (kivételt képez a legendás "Korina Flying V"), a hangszedők is megegyeznek, tehát a hangja a két említett modelléhez hasonlít. "A gitár, amellyel ülve nem lehet gyakorolni" - mondják sokan, és ez részben igaz is, bár egy idő után meg lehet tanulni, főleg ha a stúdióban épp erre a hangszerre esik a választás. A sajátomat a két legutóbbi Ozone Mama albumon használtam, a koncerteken is mindig nálam van, megjárt már néhány országot. Meglepően jó hangszer slide témákhoz is, mivel a nyak valahol a Gibson 50-es nyakprofiljához áll közel.
Ezek a hangszerek a használt piacon általában jól tartják az árukat, ritka mivoltuknak köszönhetően eladhatók. Keresett hangszerek, így ha valaki talál megfelelő áron akár egy olcsóbb kategóriájú Gibson Flyin V gitárt, azt javaslom, hogy gyorsan tegye rá a kezét. Turnézó zenészeknek akár pótgitárnak is jó lehet. Imádom a saját darabomat, még nem merült fel bennem, hogy megváljak tőle.
fotó: Debreczi János Gergely Photography
Bár rövid, de elsöprő erejű karrierje során a legmagasabban fizetett előadóművész volt a világon, Jimi Hendrix nem mindig élvezhetett korlátlan tiszteletet. A kiadók kreatív munkatársaival sokszor komoly vitákba keveredett lemezeinek borítója kapcsán. Hogy ezek a „harcok” hogyan csengtek le? Azt most elmeséljük nektek.
FIGYELEM! Egyes illusztrációk meztelenséget ábrázolnak, emiatt csak 18 éven felüli és ilyesmire nem érzékeny olvasóink kattintsanak a „TOVÁBB” linkre.
A 2018-as év igencsak eltelt. Úgy értem, hogy szoktuk nyomni a közhelyeket, hogy milyen gyorsan eltelt ez az év, de valóban úgy érzem, hogy ez a 12 hónap egy szempillantás volt. Amikor ma nyugodt perceimben átgondoltam az elmúlt hónapokat, hogy milyen zenékkel örvendeztetett meg a nagyérdemű bennünket, akkor össze kellett kapnom magam, hogy ez most vajon már idén, volt, vagy esetleg még tavaly. Mindegy is! k##va gyorsan eltelt ez az év.
Az Old Time RNR Magazine életében úgy gondolom – ha nem is az eddigi legproduktívabb – de bizton állíthatom a leginkább sikeres évet zártuk. Nagy öröm számomra, hogy bővült az OT család. Úgy gondolom, Mikó Bálint és Borbás Bence tapasztalatai és meglátásai tovább lökik a szekerünket és remélem, ez a jövőben újabb és újabb sikerekhez vezet majd bennünket. Próbálkoztunk új dolgokkal is, leforgattunk két vlog epizódot, ami alatt megértettem és megtapasztaltam milyen tetemes mennyiségű munkát végez, aki rendszeresen vlogol. Mi halmozottan hátrányos helyzetben voltunk munkánk és a távolság miatt. Annak viszont örülök, hogy a Led Zeppelin 50 éves évfordulójáról ilyenformán meg tudtunk emlékezni.
Több ízben – ha már kajáról van szó – vendégeskedtem Fazekas Richie gasztrocker blogján, a Rockandchili #gasztrocker oldalon, kétféle nemes étket is bemutattam a nagyérdeműnek. A lehetőségért szeretnék köszönetet mondani Richinek!
A továbbiakban térjünk át a zenei szegmensre.
The Trousers – Invisible Darkness
Ripoff Raskolnikov – Small World
Angertea – Sidetrack (An Acoustic Act to Eradicate Torture)
Fish! - Felemás
Ozone Mama – Cosmos Callin
Nálam az év hazai lemeze címet a The Trousers viszi haza. Az Invisible Darkness valahogy pont olyan lett, amilyennek előzetesen vártam: igazán kiforrott értékőrző R’N’R anyag. Olyan klasszikusok hatásai érezhetők benne, mint a Cheap Trick, a Beatles, vagy a Led Zeppelin. Ezek remek egyensúlyt alkotnak a zenekar saját elképzeléseivel, aminek eredménye egy kiváló alkotás.
Ripoff Raskolnikovval valamikor az év elején nyílt alkalmam beszélgetni, egy koncert előtt. Nagyon szimpatikusnak tartottam a zenéhez és az élethez való hozzáállását. Az előadás pedig lehengerlő volt. Az év vége felé haladva alig vártam, hogy megjelenjen a Small World című lemez, ami, ahogy azt vártam, nagyon jól sikerült.
Az Angertea zenéje általában – ha lehet szóviccel élni: „not my tea”, viszont ettől függetlenül mérhetetlenül tisztelem a srácokat amiatt, amit lassan 23 éve művelnek. Persze tiszteletből nem kerül be valaki a TOP5-be a listámon. A szentesi-nagymágocsi trió új, akusztikus dalokat tartalmazó lemezét nagyon megszerettem. Talán pont a formabontó dalok, a tőlük nem megszokott szerkezetek, és az új világ, ami miatt dobogós nálam a Sidetrack. A srácok egyébként amolyan lokálpatriota módjára egy akusztikus lemezbemutatót adnak februárban, méghozzá Szentesen, a Kávézó a belvárosi Favágókban.
A Fish! egyszerűen nem tud elégedetlenné tenni. Óriásit hoztak a srácok, és bár Ákos az ő értékelőjében azt írta, „lehet, hogy ez itt senkit nem érdekel”, én ízt gondolom, hogy Kovács Krisztiánék megmutatták, miről is kell szólnia egy pop-punk csapatnak 2018-ban Magyarországon! Várom a Felemás másik felét!
Az év elején az Ozone Mama a negyedik kiadványával, egyúttal a harmadik nagylemezével jelentkezett. Nagyon tisztelem őket, azért a munkáért, amit a csapat mozgósított. Ennek meg is lett az eredménye, a kaliforniai Ripple Music gondozásában jelent meg a Cosmos Calling, és ezzel kinyíltak a nemzetközi színtér kapui a srácok számára. Az Egyesült Államokban, Skandináviában, Spanyolországban is színpadra lépett hazánk egyik kiemelkedő vintage-rock gárdája. Így tovább Ozone Mama!
Dan Patlansky – Perfection Kills
Imperial State Electric – Anywhere Loud
Mark Knopfler – Down The Road Wherever
Turbonegro – Rock ’N’ Roll Machine
Magpie Salute – High Water I.
Dan Patlansky az utóbbi időszakban elsőszámú kedvencemmé avanzsált. A LOTS Music serény munkájának köszönhetően az utóbbi időszakban az A38 hajó és az Analog Music Hall színpadán is láthattuk a dél-afrikai gitárhőst. Az Imperial State Electric ugyan „csak” egy live albummal jelentkezett 2018-ban, de azt olyan igényesre sikerült, hogy volt egy hosszas időszak, amikor minden eszközömön ez pörgött. A skandináv vonalat erősítve, felkerült listámra a Turbonegro új lemeze, ami ismét bebizonyította számomra, hogy a skandináv rockzene egy külön világ. Egy nagyon jó világ. Mark Knopfler szerintem életében nem fog olyan albumot készíteni, ami nem nyeri el a szimpátiám. Az idén kiadott Down The Road Wherever-el sincs ez másképp. A Magpie Salute lemezét vártam leginkább idén. A Pannon Presztízs Magazin hasábjain írtam is egy ajánlót hozzá.
Nagy várakozással tekintek 2019-re, hiszen életem egyik legnagyobb munkáját kezdtem meg egy nagyon kedves zenész barátommal. Erről hamarosan bővebb információt is nyújtok nektek az oldal hasábjain. Emellett persze várakozással tekintek több lemez elé, és a filmes szakma (zenei) is tartogat ígéretesnek tűnő dolgokat jövőre, szóval bizakodva várom a jövő évet.
Ezúton is szeretném megköszönni Borbás Bence, Mikó Bálint és Kiss Ákos munkáját. Azt gondolom, hogy nélkülük nem tartana ma itt ez az oldal, ahol. Végül, de nem utolsó sorban nagy köszönet az olvasó közönségnek, azaz Nektek, amiért meglátásaitokkal, megosztásaitokkal, likeokkal segítitek az oldal fejlődését. Kellemes ünnepeket kívánok nektek!
Ilyen cím után szaftos évértékelést vár mindenki, de az a helyzet, hogy ez csak egy hülye vicc volt. Nem vagyok kirúgva, sőt...
Az OTRNR szépen lassan öt éves lett ( ha lemaradtál róla, ne bánkódj, mi is elfelejtettük), - bár én csak szűk két éve csatlakoztam az oldalhoz. Számomra a 2018-as év egyik nagy vívmánya, hogy most már nem egy kétszemélyes blog vagyunk, hanem egy CSAPAT. Sikerült megnyerni az ügyünknek az ország rockzenei Kim Dzsong Unját, Mikó Bálintot, és Borbás Bence is segíti a munkánkat. (ez a rocktörténeti érdekességek rovatban jön ki a legjobban, az persze elképzelhető, hogy ez még kifelé nem annyira hangsúlyos, de higgyétek el, mi parázs chat-vitákat folytatunk rockzenei témákban, és közben nevetve inspirálódunk).
Ebben az évben számos új dolgot kipróbáltunk a Vlog formátumtól a rendszeres Instagram posztolásig, a posztok témáján és időzítésén is rengeteget agyaltunk. Szűrtünk is le tanulságokat, remélem, a 2019-nek egy átgondolt és egységes marketing stratégiával tudunk nekiszaladni, így koncentráltabban, több csatornán, végtelen számú #tag támogatással és számos nem #oldtime megoldással tudjuk majd folytatni az önként vállalt kultúrmissziónkat. Itt kell megjegyeznem, hogy a magam részéről sajnos sem az Old Time Rock And Roll Magazine-ra, sem a Grungery-re nem tudtam annyi anyagot szállítani, mint szerettem volna, de cserébe sikerült Fazekas Richi #rockandchilli oldalán gastroblogerré avanzsálnom néhányszor, és Szénégető Richie barátunk Rich&Green blogján is előfordultam néhány filmkritikával, sőt, egy -két agymenés erejéig a RockStation-re is befértem.Ezek a lehetőségek megtisztelőek, és bizonyos szempontból jót tettek, hiszen nem a megszokott témákban és platformokon kellett írnom.
Zenei szempontból nagy újdonság volt egy régi szerelem, a Led Zeppelin: az idén 50 éves legenda történetét egy külön Vlog adásban dolgoztuk fel, erre készülve újra napi szinten pörgettem a zenéjüket, és ez év végéig be is ragadt. A Bohemian Rhapsody című film hatására pedig a Queen zenéjét hallgattam a szokásosnál jóval többször. Az új kedvenc barberemmel, a Peaky Barbers - Tenkely Limited Company – val pedig nagy örömmel pörgetjük Johnny Cash és Elvis Presley örökzöldjeit, miközben #oldschool sérót vág nekem.
A másik ’18-as sláger a tinédzserkoromat idéző Ugly Kid Joe volt, akiket áprilisban a Barba Negrában egy osztálytalálkozó hangulatával felérő buli keretében sikerült végre kipipálni a bakancslistán, és ezzel együtt az ő dalaik (főleg az első, legsikeresebb lemezük) újra dallamtapadást okozott nálam, mint negyed századdal ezelőtt. Az Alice Chains budapesti koncertje szintén egy álom beteljesülése volt, az új lemezük, a Rainier Frog pedig nem az év, hanem a rocktörténelem egyik legintimebb dalcsokra lett. A Black Stone Cherry Family Tree lemezét is vártam, és nem kellett csalódnom (az idei budapesti koncertjükről viszont sajnos lemaradtam). A hazai előadók közül nagyon örültem az Ozone Mama Cosmos Calling lemezének, és a Pearls Of Long Loved Years új anyagának (ezúton is köszi a tiszteletpéldányt�), és a Fish! eddig megjelent fél nagylemeze is eléggé beadta, bár lehet, hogy ez egyáltalán senkit nem érdekel.
Az év legnagyobb zenei élménye azonban onnan jött, ahonnan egyáltalán nem vártam: a Tündérkör Alapítvány (amely Kelet-Magyarország legismertebb, és legtranszparensebben működő jótékonysági szervezete) decemberben egy zárt körű gálaestet tartott. Ezen alapvetően is megtiszteltetés volt részt venni, de amikor az aznap este a közeli Kölcsey Központban koncertező chicagoi New Direction Gospel Kórus "beugrott" egy rövid ráadásműsorra, és karnyújtásnyira láthattam egy olyan csapatot, amilyet korábban scak amerikai filmekben, akkor leesett az állam...
A legnagyobb sikerélmény, hogy egy három állomásos „turné” (Debrecen, Eger, Győr) erejéig sikerült egyesítenem a munkámat (startupok) és a szenvedélyemet (zene): ez lett a Tech ’n’ Roll, ahol a zeneipart átformáló technikai újítások mutatkoztak be, és mindenhol izgalmas kerekasztal beszélgetések zajlottak az szórakoztatóipar jövőjéről, olyan szakemberekkel, mint Reszegi Laci (recorder.hu), vagy Sebők Szabi (RockStation). ezúton is köszönöm nekik, hogy elfogadták meghívásomat.
A fentiekből -és akár az előéletemből-kiderült, hogy nem csak a zene, hanem a film is nagy szerelmem, ebből a szempontból Old Time kategóriától eltérő műfajokban is rengetek muzikális élmény ért: a Deadpool 2 Soundtrack, A Bosszúállók: Végtelen Háború, a Blakkklansman (az év legmellbevágóbb mozija, a soundtrack pedig egy old time soul-funky-blues aranybánya) , a First Man, az Into the Spider-Verse mind remek nézni-és hallgatni valónak bizonyultak... és épp ezért tartom a legnagyobb veszteségnek Stan Lee halálát (hosszú, és eredményes életet élt, köszönünk MINDENT!)
Hálám minden zenésznek, újságírónak, zenebolondnak a 2018-as évet, tartalmas volt. Találkozunk 2019-ben!
Egy kis TOP 10 Old Time Tőlem-Nektek Muzsika nektek, a Karácsonyfa alá ITT tudjátok meghallgatni!
Boldog karácsonyt, élménygazdag új évet!
Lehangolt gitárok, dallamos ének, középtempós dalok, széles terpesz, sok sör és energiaital, meg némi tömény szesz. 2008-ban ezekből állt össze a Buso von Kobra érzés, amit azóta vizuális effektekkel, film-montázsokkal egészítenek ki. Kedvenceikből válogatnak, a filmtörténet zs-kategóriás remekműveiből, mint például Ed Wood - Bride of The Monster vagy a Plan9 From Outer Space. De merítenek hangulatot a dögös csajokat, nagy fegyverekkel felvonultató fekete-fehér sci-fi filmekből és a vérgőzös zombie történetekből. A Buso von Kobra koncertek így teljes audiovizuális élményt nyújtanak, ahol egyszerre támadjuk az érzékszerveket.
„Igen nehéz volt a Buso von Kobra zenekarról bővebb információt összeszednem. Nem mondható, hogy agyonspamelnék az internetet, mindenféle zenei oldalakon profilt létrehozva, de végül is, igazuk van: a zene az igazi reklám, és az azért, leszögezem, jól sikerült. Vannak hibái, de ahogy a szerkesztőségünkhöz címzett levelükben írták: arra kiválóan alkalmas, hogy eldöntse az emberfia, tetszik neki ez, vagy nem. Nekem tetszik. Kritikusként, vagy legalábbis abban a szerepben tetszelegve az ember kényszerszerűen műfajokat akar meghatározni. Ugyan ez a való életben működik a legkevésbé tisztán, egyértelműen, de mégis. Ebben az esetben a stoner rockot mondanám, leginkább ebbe a műfajba sorolnám a zenekart.” — írja a Rock Station.
A Buso von Kobra aktuális felállása:
Csordás Róbert - ének
Berke Ákos - gitár
Benedek Tamás - gitár
Ormai Bertold - basszusgitár
Kiss Tamás - dob
Ezt az ötösfogatot egészítette ki az albumon VörösAttila (gitár), Takács József (gitár), Mári Péter (ének) és Kovács Gergely(ének).
Az albumot 2018-ban rögzítették az Abnormalés a Zengőkert Stúdiókban. A lemezt Jappan&Barnsz produceri munkája tette tökéletessé.
Fotó: Bobal Photography
Jó pár éve, hogy Horváth Bandi barátom felhívta a figyelmemet a BarBears-re. "Öcsém, itt térdig ér a beton, és úgy szól, mint az atom...a hangmérnökük meg a szarból is ki tudná keverni a tejszínhabot." És tényleg: innen datálható a BarBears rajongásom, és az internetes ismerettségem Lukács László gitáros-bartenderrel.