Geddy Lee… A Kanada nemzeti kincsének számító, eddig több mint 40 millió albumot eladó, lovaggá ütött tagságú Rush basszusgitáros-énekese élő legenda, aki előtt olyanok hajtottak fejet, mint az Iron Maiden Steve Harrise, a Primus Les Claypoolja, vagy a Dream Theatre John Myungja. Hosszú ideje rendszeresen az első három között szerepel a neve a rock műfaj legjobb basszusnyűvőit összesítő listákon, bandájával pedig 1968-tól 2015-ig (a 2020-ban elhunyt dobos, Neil Peart visszavonulásáig) fáradhatatlanul járta a világot. Az ikonikus muzsikus nemrég pár saját kedvencét ajánlotta a zeneszeretők figyelmébe.
Lee a közelmúltban a Classic Rock Magazine-nak adott interjújában nyilatkozott arról, melyik volt élete legjobb olyan koncertje, amelyet nem a saját zenekarával adott:
Egyértelműen a Jethro Tull 1973-as bulija a torontói Maple Leaf Gardens-ben, a Thick As A Brick turné keretében. A műsor úgy indult, hogy le sem oltották a lámpákat, hanem megjelent néhány kezeslábast viselő muki a színpadon, és elkezdtek söprögetni. Aztán amikor a közönség kezdett egyre türelmetlenebbé válni, egyszer csak felkapták a hangszereiket, és kiderült, hogy ők a Jethro Tull! Remek koncertet adtak, mindannyian igazi virtuózok voltak, és ebből az esetből tanultam meg, hogy a humor legalább annyira fontos része egy fellépésnek, mint a zene. Nem szabad magunkat túlzottan komolyan venni.
Lee azt is elárulta, melyik az a zenekar, amely szerinte sokkal nagyobb hírnevet érdemelt volna:
A The Tragically Hip Kanadából. Odahaza valóságos istenek, az országhatárainkon túl viszont a kutya sem hallott róluk. Vérbeli ikergitáros, pofonegyszerű rock and roll, gondolatébresztő szövegekkel. Mindenkinek ajánlom.
Végezetül a basszusgitárosok példaképe azt is elárulta, melyik a kedvenc Rush-albuma, és melyikre büszke a legkevésbé.
A kedvencem az utolsó stúdióanyagunk, a 2012-es Clockwork Angels, amelyen szerintem rendkívül erős dalok találhatók. Legkevésbé az 1975-ös Caress Of Steel-t szeretem, bár sok emberrel találkoztam, aki imádja. Az 1989-es Presto számos rajongónknak okozott csalódást, és el kell ismernem, hogy tényleg kissé lapos dalokat tettünk rá.
A Presto-t illetően képtelen vagyok egyetérteni Mr. Lee-vel, éppenséggel a csapat egyik legjobb albumának vélem. Úgyhogy előbb-utóbb ismertetem is majd e blogon.
