Az 1971-ben megjelent Smash Your Head Against The Wall volt az első a Who-tagok szólóalbumainak sorában, és elsősorban azért született meg, mert John Entwistle-t − a világ valaha élt legjobb rock-basszusgitárosait felsoroló listákon majdnem mindig az első helyen végző fenomént − frusztrálta, hogy meglehetősen elvont szerzeményei közül csupán kevés kerül fel a napjainkig több mint 100 millió albumot eladó banda lemezeire. Azt, hogy milyen is Entwistle saját zenei világa, legjobban a Who szintén 1971-es, rocktörténeti mérföldkőnek számító Who’s Next albumán található My Wife példázza: fogós és fülbemászó dallamok szokatlan tálalásban és klisékerülő előadásmódban, pszichedelikus és hard rock megoldásokkal.
A Smash Your Head Against The Wall dalai a My Wife szellemiségében készültek, méghozzá Roy Thomas Baker hangmérnök-producer segédletével, aki pár évvel később egy bizonyos Queent segített hozzá a világhírnévhez. Entwistle nem csupán basszusozott és énekelt az anyagon, hanem ezúttal fúvós és billentyűs hangszereken is ő játszott – a projektnek otthont adó londoni Trident Stúdió zongorája pedig pont az volt, amellyel négy évvel később Freddie Mercury a Bohemian Rhapsody jellegzetes témáit rögzítette.
A borús és baljós hangvételű dalokat felvonultató lemez borítóján Entwistle arcát halotti maszkként borítja egy halálos szívbetegséggel küzdő ember mellkasáról készült röntgenfelvétel. A sors kegyetlen tréfájaként fogható fel, hogy a basszusgitáros 2002-ben (57 éves korában) pont szívelégtelenség miatt hunyt egy sztriptíztáncosnővel átmulatott (és átkokainozott) éjszakát követően. A belső borítón egy terhes nő röntgenképe látható, a hátsón pedig Entwistle ír farkaskutyája egy emberi koponya társaságában. Tehát inkább Black Sabbath-i hangulatot áraszt a dizájn, mint Who-félét.
John Entwistle magának való és szűkszavú ember hírében állt, a zenésztársai például csak a temetésén tudták meg, hogy felnőttkora kezdete óta egy szabadkőműves páholy tagja volt. Pete Townshend, a Who gitáros főnöke szerint Entwistle lelkivilágát első ízben e szólóalbuma szövegeiből ismerték meg, ugyanis személyes témákról sosem beszélt rockertársaival. A Smash Your Head Against The Wall-t a basszusgitáros fenomén David „Cyrano” Langston gitárossal (aki főállásban a Who roadie-ja volt) és a Humble Pie dobosával, Jerry Shirleyvel készítette.
Az anyagot a stoner rock műfaj előfutárának tekinthető My Size nyitja, amelyben Entwistle egy olyan nő miatt dühöng, aki véleménye szerint teljesen hülyének próbálja beállítani őt, és annyira felbosszantja, hogy legszívesebben a falba verné a hölgy fejét (a lemez címe is ennek refrénjében hangzik el). Romantikus vacsorák aláfestőjének semmiképp sem ajánlom. A Pick Me Up (Big Chicken) alkoholista vallomástétel olyasvalakitől, aki csak berúgni és aludni képes. Szerencsére John Entwistle a vedelés és a lóbőr húzása mellett a basszusgitározásban is jeleskedett. A What Are We Doing Here? a turnézás lélek- és idegölő mivoltáról tudósít, a What Kind Of People Are They? pedig a világ egyik legigényesebben megkomponált zsörtölődő dala: Entwistle az akadékoskodó pincérek, a forgalmat irányítani képtelen rendőrök és a parkolódíjat zsebre vágó városvezetők ellen szólal fel benne.
A túlvilági lét és az örök élet lehetőségét boncolgató Heaven & Hell-t Entwistle már a Who koncertjein is előadta korábban, legismertebb verziója az együttes híres koncertalbumán, az 1970-es Live At Leeds-en hallható. A Ted End ismét csupa „móka és kacagás”: a dalbéli Teddy Greenstreet elhalálozik, de sem a volt felesége, sem a gyerekei nem mennek el a temetésére. Az egyetlen „pozitívum”, hogy Teddy álmában távozott az élők sorából, és állítólag nem érezhetett fájdalmat. John Entwistle szintén álmában hunyt el ama átdorbézolt 2002-es Las Vegas-i éjszaka után. A You’re Mine annyiban hasonlít a Rolling Stones Sympathy For The Devil-jére, hogy ezt is egyes szám első személyben a Sátán énekli: Entwistle az ördög szerepében felsorolja, kiknek a lelkét fogja megkaparintani – a háborúban vagy féltékenységből gyilkolókét, az állatkínzókét, a nyugdíjasokat kirablókét. A No. 29 (External Youth) megint csak a Sátán dala: a pokol ura ezúttal egy plasztikai sebész bőrébe bújik, és azt ígéri levitézlett filmsztár, rocksztár és politikus kuncsaftjainak, hogy egy év alatt megtévesztően fiatalos külsőt varázsol nekik. A nótában Keith Moon, a Who őrült bőrcsépelője vendégdobol. Az albumot záró I Believe In Everything-ben Entwistle brit iróniával kijelenti, hogy ő bizony mindenben hisz, amit csak „elé tesznek”: mennyben és pokolban, King Kongban, Hófehérkében és a hét törpében, meg a Télapóban. Ezzel a tétellel úgymond „rákacsint” a hallgatóira, és mintha azt sugallná, hogy nem is gondolta komolyan a korábban elhangzottakat.
A Smash Your Head Against The Wall 2005-ös CD-verzióján helyet kaptak a lemez egyes dalainak demóverziói, valamint több olyan szerzemény is, amely annak idején nem került fel az eredeti kiadásra. Ilyen a szerelmet örök fájdalomhoz hasonlító és az elhagyott férfiak keserveit megéneklő It’s Hard To Write A Love Song; az elhunyt kedves kísértetként való visszatéréséről szóló, Poe-hatást mutató The Haunted Can Be Free; az Entwistle számvetésének beillő World Behind My Face, amelyben a sztármuzsikus kifejti, hogy hiába él luxuskörülmények között és van sportkocsija, ha magányos és kiégett; valamint Neil Young Cinnamon Girl-jének feldolgozása. John Entwistle az első szólóalbumával nem azt akarta megmutatni, mennyire komplex basszustémákat képes összehozni (bár ilyenek is akadnak az anyagon), hanem azt, hogy ugyanolyan jó és egyedi stílusú dalszerző, mint Who-béli társa, Pete Townshend. Ez pedig egyértelműen sikerült neki.